Hét éve kezdett írássá formálódni bennem ez az első hallásra összefüggésbe hozhatatlannak tűnő szókapcsolat, melyet most címül választottam. Akkoriban értek az első elemi benyomások arról, hogy a harcművészetek – melyekre korábban, míg semmit nem tudtam róluk, erős gyanakvással, az erőszak legitimizálásának ravasz trükkjeként tekintettem – különös jelentőséggel bírhatnak olyan emberek életében, akik női munkakörben, szinte kizárólag nők között, túlnyomórészt feminin energiák megélésével, mozgatásával töltik tevékeny napjaikat.
Az én életemre a szóban forgó időben (2004.) soha nem látott intenzitással volt jellemző az összes fent említett kritérium az elnőiesedésről, mivel épp akkor végeztem az USA-ban, El Paso városában a bábaiskolát, és minden harmadik napomat – hétvégén is – 24 órás szülés körüli szolgálattal töltöttem, köztes időmben pedig ugyanennek az elméletét tanultam. Mindemellett egyedülálló anyaként nevelgettem két aprócska csemetémet. Azt hiszem, leginkább az utóbbi tény vitt rá, hogy az akkor ötéves fiamat elvigyem egy karate klubba, hogy férfitársaságban is lehessen, apai szerepmodell közvetlen jelenlétének híján.
Arra azonban nem számítottam, hogy a „karateovi” nem csak a fiacskámra, hanem rám is jó hatással lesz majd. A klubot egy szinte valószínűtlenül örömteli kisugárzású, jó kiállású mester, Scott French vezette, aki minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami a szememben egy hiteles férfit jellemez: őszinte volt, okos, nyílt szívű, biztonságot sugárzó, tudott pozitívan motiválni, személyes példaadással tanított, egyénre szólóan odafigyelt minden tanítványára, és nem utolsósorban mindig tisztelettel beszélt a feleségéről. Utóbbi jeles asszonyt orvosi diagnózis alapján bárhol készségesen felcímkézték volna a „mozgássérült” jelzővel, mivel valamilyen csontprobléma miatt felsőtestének mozgástartománya eltért az átlagostól, csakhogy ő az ezzel járó kihívások ellenére maga is magas szinten karatézott, és sokmindennek tűnt, de fogyatékosnak bizonyosan nem.
Mr. Scott French és az ötéves Levente
Sosem felejtem el azt a képet, ahogy a tízegynéhány pici gyerek felsorakozott az órakezdéshez és harsányan a világba kiáltotta a következő szöveget:
| „We are kindergarten karate kids, we are happy, we are proud, on our quest to be our best!” |
„Karateovis gyerekek vagyunk, boldogok, büszkék, küldetésünkön, hogy a tőlünk telhető legjobbak legyünk!” |
Itt a végén még egy nagy „kia”, vagyis energia-összpontosító kiáltás is következett, a kicsik és a háttérben figyelő büszke szülők örömére. Nos, azt hiszem, valahogy így lehet motivált edzést indítani…
Néhány kispadról szemlélt gyerekfoglalkozás után kezdett a dolog annyira lelkesíteni, hogy megkérdeztem magamtól, mi lenne, ha én is kipróbálnám a felnőtt edzést, ami épp az ovi után kezdődött. Nem volt könnyű idáig eljutnom, mert a gyerekkorom tele volt az intézményes testneveléssel, mozgással kapcsolatos kudarcélmények, lenéző kritikák, megszégyenítések, kinevettetések és hiábavaló küzdelmek traumáival, amelyeknek még az emléke is évtizedekig menekülésre késztetett minden „sportos” gondolattól. Ráadásul – egyke lévén – gyerekként még csak nem is párnacsatáztam soha, így a fizikai küzdelem még barátságos erő-összemérés formájában is távol állt tőlem. Végül összeszedtem minden bátorságom és beneveztem egy három órából álló „próbaprogramra”.
Úgy esett, hogy az első edzés egy harminc órásra nyúlt ügyelet után következett, így én már csaknem másfél napja egyáltalán nem aludtam. Vonakodtam is beállni, de a mester lelkesen agitált, én pedig még ellenállni is gyenge voltam, így ott találtam magam a többi fehér kimonós, órakezdéshez felsorakozott sporttárs között. Két alap-mozdulatsort kellett aznap begyakorolnom, és csodák csodájára, a tapasztaltabbak türelmének köszönhetően ez sikerült is. Az edzés végén ért a sokkszerű meglepetés, hogy a mester kiszólított a többiek – vagy harminc ember – elé, hogy megmutassa nekik általam, mire is képes valaki már az első óra után. Nos, mind a bennem lakozó általános sporttehetség addigi életem során tapasztalt szembetűnő hiányából, mind alvajáró állapotomból eredően baljós érzetek kerítettek hatalmukba. Itt azonban nem arról volt szó, amitől féltem, hogy a mester nyilvános kudarcnak tett volna ki: a többiek lélegzetvisszafojtva, egy emberként drukkoltak, hogy sikerüljön végigcsinálnom a feladatot, békés elfogadással arra az eshetőségre is, ha esetleg nem sikerülne, de bátorító optimizmussal, hogy meg tudom csinálni. Nem tudom, hogy történhetett, hogy nem hibáztam, hisz alig álltam a lábamon, de a csapat kis híján a vállára vett, akkora ováció tört ki, én meg csak szédültem és vigyorogtam. Azt hiszem, szerelmen, szexen és szülőszobán kívül akkor találkoztam először az Erővel, egyéni és társas szinten egyaránt.
Mivel nem sokkal később, a bábaiskola befejeztével hazaköltöztünk Magyarországra, már csak néhány edzésen volt alkalmam részt venni. Ez a rövid idő azonban nem csak arra volt elég, hogy eloszlassa az összes téveszmémet a küzdősportok erőszakosságával kapcsolatban, hanem arra is, hogy felfigyeljek, mennyire jólesően kiegyenlítettnek érzem magam egy-egy edzés után. Megéreztem, hogy amint a jin-jang jelnek a pöttyre, nekem is szükségem van arra, hogy időnként – lehetőleg rendszeresen – megéljem a lényem ellentétes nemű vetületét is, sőt, még a szülő anyákra is még több szívvel, még nagyobb odafigyeléssel tudok tekinteni ennek a belső egyensúlynak a perspektívájából, mint akkor, ha csak a női energiák kútjából merítkezem. Mi több, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ha valaki annyi időt tölt feminin közegben, mint egy szülés körüli segítő, aki nap mint nap, lételem szinten csak úgy úszik a nőiségben, hivatásszerűen női életek teremtő csúcsélményéhez teret tartva, és akinek a szülőszoba levegőjét sűrűvé telítő hormonoktól olykor még a menstruációs ciklusa is felborul, akkor a maszkulin oldalra való rálátás, éberség, érzékenység és az abból való töltekezés egyenesen az egészség és az energiával eltöltött munkálkodás záloga.
Mindez meghatározó élményként maradt meg bennem, mégis hosszú idő telt el, mire újra számomra befogadható és építő módon tudtam találkozni a harcművészetek világával. A lakóhelyünk környékén fellelhető karate edzésekkel még a nálam jóval sportosabb, bátrabb és kevésbé traumatizált Levente fiam sem szerzett jó tapasztalatokat: ott mintha minden csak a szigorról, a fegyelemről, a teljesítményről és az erőfeszítésről szólt volna, az olyan értékek pedig, mint a személyre szabott oktatás, az odafigyelés, az öröm és a sikerélmény pedig nem kerültek látható közelségbe. Akkor azt hittem, talán azért, mert az USA-ban nagyobb hagyománya van a „te is meg tudod csinálni!” típusú motivációs eszköztárnak, mint nálunk. Lassan rezignáltan elkönyveltem a veszteséget azon kevés dolog között, ami valóban hiányzott az amerikai kontinensen töltött időnkhöz képest.
Végül, csaknem hét év elteltével egészen más motivációk vezettek újra a küzdősportok ösvényére, mint első ízben. Épp túl voltam egy ötéves párkapcsolat utáni fájdalmas szakításon, fizikailag és lelkileg egyaránt szétesve az utolsó hónapok toxikus érzelmeitől és a döntés nehézségétől. Megérett bennem az elhatározás, hogy végre alaposan „összerakjam” magam, nem csupán a talpraálláshoz szükséges minimum szintjén, hanem úgy, hogy az átélt szenvedések soha többé ne képezhessenek visszatérő sémát az életemben. Magamban wellness-programnak is hívtam ezt az időszakot: minden korábbinál több időt, energiát és erőforrást fordítottam saját épülésemre, megragadva minden lehetőséget a csontkovácstól a sámánisztikus energiagyógyításon és a pszichoterápián át mintegy 17 kiló súlyfelesleg ledolgozásáig. Mindezek eredményeképpen lassan visszanyertem az egyensúlyomat, sőt kezdtem végre igazán jól érezni magam a bőrömben.
Ebben az időszakban, egy szakmai nyári tábor agressziókezelésről szóló kommunikációs gyakorlata közben vált bennem – már nem először – élesen tudatossá, hogy szinte semmiféle önvédelmi mechanizmussal nem rendelkezem, sem fizikai, sem lelki értelemben: mindenféle támadásra – ütésre vagy bántó szavakra egyaránt – egyfajta lefagyással, bénultsággal reagálok, hosszú percekig mind védekezésre, mind visszatámadásra, sőt még menekülésre is képtelenül. Tudtam, hogy ez nem maradhat így, ha komolyan akarom venni az önfejlesztő szándékaimat, hisz ha kimondtam, hogy többé senki nem törölheti belém a lábát, akkor el is kell érnem magamban a stabilitásnak azt a fokát, ami ezt nem teszi lehetővé.
Szóval valamiféle testközpontú pszichoterápiának indult… sokkal több lett belőle, de ezt akkor még nem tudtam. Hogy miért pont a Kalit választottam a harcművészetek közül, annak elég prózai oka van: abban a bizonyos öt évben épp egy Kali instruktor volt a párom, akinek az elbeszéléseiből elég sok benyomást gyűjtöttem róla ahhoz, hogy tudjam, hogy jó. Megfelelni látszott az igényeimnek: én nem akartam versenyekre járni, övvizsgákat letenni, sem százasával fekvőtámaszt nyomni vagy hóban futni mezítláb az edzettség jegyében, még csak nem is annyira sportolni, hanem ténylegesen önvédelmet tanulni szerettem volna, azon belül is a lelkem önvédelmét a testemen keresztül. Annyit tudtam a Kaliról, hogy a Fülöp-szigetekről származik, hatékony, mert tényleg az ellenfél ártalmatlanná tételére irányul és gyors reflexeket alakít ki, valamint felnőttnek kezel, a kezdetektől a gyakorló kezébe adva a fegyvert (botot, kést) is. Ezek a tulajdonságok mind rokonszenvesek voltak előttem, így aztán beleástam magam az internetbe edző- és helyszín keresőben, mire az égiek a Google csatornáin keresztül elém állították Németh Pétert.
Az első edzés elején gondosan előadtam a „kockázatok és mellékhatások” címkém feliratát, vagyis mindazt, amiről úgy véltem, tudnia kell rólam annak, aki nem akar a kelleténél több ősz hajszálat növeszteni magának az én bármiféle sporttal kapcsolatos oktatásom megkísérlése során: elmondtam, hogy nem vagyok valami nagy tehetség, viszont alaposan „besérült” lelkű, így kötélidegzet, birka türelem és néhány buddhista mantra jól jöhet még. Erre az átlagos lelkes edző rendszerint kifejezi, hogy ez biztos nem igaz, hülyeség és felejtsem el. Ezután belekezd szokványos, rutin edzésmódszerébe, és kisvártatva mindketten rájövünk, hogy mégis igaz volt, ami persze azzal is jár, hogy az adott sportágban rövidre záródik a pályafutásom. Péter ezzel szemben kifejezte, hogy ez hülyeség és felejtsem el… ezután pedig átállította magát belül arra az eshetőségre, hogy mi van akkor, ha minden szavam igaz, pontosabban arra a tudatosságra, hogy itt és most ez az én igazságom és ez nem a szőnyeg alá söpréstől fog megváltozni, hanem attól, ha ott találkozunk, ahol vagyok.
Magánórákba kezdtünk, amit tudatosan választottam, hogy ne legyen összehasonlítgatás másokkal, sérülési felület, ha valami nem megy. És így ment. Ő soha nem bennem kereste a hibát, ha valamire még nem tudtam ráérezni, hanem mindig magában, az átadás módjában, újabb és újabb utakat keresve. Visszaléptünk egyet, darabokra szedte nekem a mozdulatsort, hasonlatokat hozott a való életből – amivel rendszerint jól meg is nevettetett, mígnem meglett az „aha”-élmény, leesett a tantusz. Biztos nem volt könnyű velem, de soha nem éreztem, hogy a terhére lennék. Mindig ott volt, mindig Jelen volt, még a legnehezebb pillanatokban is érdekes szellemi kihívást találva magának abban, hogy minden rezdülésemre figyelve a tanítás hajóját pontosan abba a szélbe fordítsa, amellyel a legmesszebbre vitorlázhatok.
Minden perc gyógyított. Lassan egy életem harminchét éve alatt még soha nem tapasztalt érzés csírázott ki bennem: kezdtem örülni az edzésnapoknak, várakozással tekinteni rájuk. Korábban ismeretlen fogalom volt számora az, hogy „a mozgás öröme”. Csak irigykedve hallgattam azokat, akik ilyesmiről beszéltek. Most először éltem át azt, hogy egy edzés után nem halálos-fáradtan, leverten és az „elegem van” dühödt érzésével vonszolom ki magam az edzőteremből, hanem testileg-lelkileg feltöltődve.
Úgy a második hónap táján történt, hogy Péter két gyakorlat között keletkezett pár másodperces szünetben önkéntelenül egy lépést tett felém, és ettől a kezében levő bot kicsit megemelkedett. Csak a szemem sarkából láttam ezt a pici emelkedést, de a következő dolog, amire emlékszem, már az volt, hogy nekem fönn áll a kezem a bottal védekező pózban. Önvédelmi reflex… nekem, akinek három hónapja még bárki következmények nélkül beverhetett volna egyet! Elfutotta a szemem a könny az örömtől. Ezért jöttem ide. Működik.
Ezzel párhuzamosan azt is kezdtem észrevenni, hogy a hétköznapi élet olyan helyzeteiben, amelyekből korábban szívesebben kihátráltam volna, vagy nem is gondoltam volna, hogy sikerülhet érvényt szerezni az érdekeimnek, egyre gyakrabban érek el apró sikereket, nyerek meg az ügyemnek tárgyalópartnereket. Meglepetten láttam, hogy ha a magam szokásos békéjével, de határozottan állom a sarat egy-egy ellenérdekelt személy szóbeli vagy írásos támadásával szemben, akkor annak sokkal gyakrabban a másik belátása, meghátrálása, megegyezés vagy akár bocsánatkérés a következménye, mint az, hogy én húznám a rövidebbet. Sikerült átlátnom néhány hazugságon, felismernem és visszautasítanom egy-két manipulatív férfi hiteltelen közeledését, és általában sokkal tudatosabban és pontosabb ráérzéssel mondtam nemet, igent egyaránt. Egyre élesebben tudtam elkülöníteni, mi az én problémám és mi nem, hogyan lehetek egyszerre öntudatos és együttérző. Igaz volt tehát minden, amit arról gondoltam, hogy a Kali testközpontú pszichoterápia (is) lesz a számomra.
Három-négy hónap után lemerészkedtem a csoportos edzésre is, sőt, nemsokára magammal vittem az immár 12 éves Leventét. Akkor épp én voltam az egyetlen nőnemű lény, ő pedig az egyetlen ifjonc a csoportban, de ezt a többiek teljes elfogadással kezelték. Nem is nagyon tudtak volna mást tenni, mert a mester a csoportban is félreérthetetlen egyértelműséggel közvetíti, sugározza magából azt az értékrendet, hogy itt mindenkinek helye van. Azt mondja, kicsikkel „bajlódni” tulajdonképpen szerencse, hisz aki korán kezdi, az idősebb korára már sokkal magasabb szinten fog tudni kalizni, mint az, aki csak később jutott hozzá. Persze nem kis mértékben hitelt ad neki ebben, hogy a vegyes tudásszintű csoportban csak úgy röpköd ide-oda a kezdő és haladó gyakorlók között, mint egy nagy, jóindulatú fekete ruhás denevér, és tizenkettőnek is személyre szabott jelenlétet ad, nem csak egynek.
Eredetileg azt gondoltam, hogy a Kali is egy behatárolt ideig tartó, „kúraszerű” folyamat lesz az életemben, mint a wellness-programom többi pillére. Szerencsés esetben úgy két-három hónapra becsültem azt a maximumot, amit eltölthetek benne addig a pontig, amíg valami elszakítja bennem a cérnát, kedvemet szegi, belefáradok, illetve azt gondolom majd, hogy az általam kitűzött cél szempontjából már nem tudok belőle többet kihozni. Ez a pont azonban meglepetésemre nem következett el, pedig a hónapok egyre csak teltek.
Pedig a tanulás nem volt kihívásoktól mentes. Egy napon egészen közel kerültem a lelki töréshez, amikor azzal kezdtünk kísérletezni – szivacsos botokkal -, hogy milyen érzés és mekkorát lehet odacsapni a másiknak, illetve milyen az, amikor nekem odacsapnak, valamennyire fáj is, de mégis túlélhető az egész. Erre voltam a legkevésbé felkészülve. Úgy éreztem, én ehhez túl békés természet vagyok, túlságosan kedvelem Pétert ahhoz, hogy szándékosan a kezére üssek (pár kék foltot már úgyis begyűjtött a mellésikerült ütéseim nyomán), és azt sem akarom, hogy engem „bántás” érjen. Ő minden trükkjét bevetette, hogy belecsalogasson, én pedig mentem a gyakorlattal, amíg tudtam, de volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ha itt még engedném magam rábeszélni, beletolni a feladatba, akkor az valamiféle lelki erőszak volna. Megálltam és tiszta hangon nemet mondtam a folytatásra. Az utolsó hajszálon húztuk be a féket, utána percekig remegtem, Péter pedig aggodalmasan, szeretettel kérdezgette, hogy rendben vagyok-e. Viszont a kritikus pillanatban esze ágában sem volt erővel beletaposni engem bármibe is, miután kimondtam, hogy nem. Éreztem, hogy milyen érzékenyen, milyen mélyen tiszteletben tartja a határaimat, a szavaimat, engem. Tudtam, hogy van választásom, hogy mindig van választásom. Akkor lett teljes a biztonságérzetem mellette. A következő edzésen pedig kapásból végigcsináltam a feladatot, játékként, nehézség nélkül, mert egyszerűen jelentőségét vesztette az összes félelem, amit korábban belevetítettem.
Tíz hónap telt el, és én lassan, módszeresen, menthetetlenül beleszerettem a kalizásba. Ma már ki is merem mondani. Nem lettem sem gyorsabban tanuló, sem tehetségesebb, de gyógyultnak tekinthető bennem egy sereg trauma a mozgásra vonatkozóan, és a helyüket tiszta öröm vette át. A szerzett tudásom elegendő arra, hogy egy hozzám hasonló szinten álló gyakorlóval szégyenkezés nélkül párba lehessen állítani. Ha repül, esik, dől vagy suhint felém egy tárgy – seprűnyél a faltól, pohár az asztalról, gesztenye a fáról -, tízszer gyakrabban veszem észre és hárítom el időben, mint korábban. Sőt, az az érzésem – bár remélem, ezt sosem kell kipróbálnom -, hogy ha valaki komolyan bántani akarna, ma már sokkal nehezebb dolga lenne velem, mint régen, vagy mint olyasvalakivel, aki sosem tanult önvédelmet. A növekvő belső erővel pedig nem kisebb lett bennem a békesség, hanem nagyobb.
Amikor újra elközelgett a szülés körüli segítőknek szervezett nyári szakmai tábor ideje, az az ötletem támadt, hogy meghívjam Pétert, tartsa ő az idei agressziókezelés műhelyt. Gondoltam, jót tesz majd a női Körnek a feminin energiák kiegyensúlyozása egy kis maszkulin botharccal (na meg egy hiteles férfival, aki történetesen őszinte, okos, nyílt szívű, biztonságot sugárzó, tud pozitívan motiválni, személyes példaadással tanít, egyénre szólóan odafigyel minden tanítványára, és – micsoda „véletlen” – mindig tisztelettel beszél a feleségéről…). Annak is örültem, hogy a közvetlen kollégáim kapnak egy kis képet arról, miféle új hobbiról is áradoztam az elmúlt tíz hónapban csaknem minden közös önképző hétvégénk személyes megosztásra szánt nyitókörében.
Az ötlet megszületésekor még csak sejtettem, hogy ez az újfajta közös munka mindenki számára inspiráló lesz majd, és nem tévedtem. Mire a nap véget ért, sokmindenre rányílt a szemünk, és egyre több válasz került arra a kérdésre is, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis mi köze van a küzdősportnak a bábasághoz.
Már az első, még csak ismerkedős-beszélgetős kör erősre, intenzívre sikerült, hiszen adott volt hozzá egy csoportnyi elhivatott segítő foglalkozású nő, akik között senki nem volt kezdő az önismeret terén. Ráadásul itt mindenki megbízott egymásban és a Kör biztonságában annyira, hogy ne fogja vissza magát a megosztásban, az őszinteségben. Péteren pedig nem csak az látszott, hogy minden idegszálával figyel és addig nem nyugszik, amíg egyesével mindenkivel nyugvópontra nem viszi az első gondolat- és érzéshullámokat, hanem az is, hogy mindezt nagyon emberi módon, szívből teszi. Valaki odasúgta a hátam mögül: „jé, ő is bába”. Talán fura lett volna ez a megjegyzés, ha nem olyasvalakitől jött volna, akivel félszavakból is értjük egymást, de így nagyon fején találta a szöget. Mélyen megismerni, mielőtt még bármi történne. Együtt érezni, a legkisebb rezdülésig összehangolódni. Kérdezni utasítgatás helyett. Olvasni a pillanatból. Folyamatos önvizsgálatot tartani, hogy valóban ez-e az, amire a másiknak szüksége van. Felismerni, hogy az a főszereplő, akit kísérünk, nem a kísérő. Szolgálatot tenni, nem manipulálni. A buktatókon nem áttaposni, hanem átemelni a másikat. Minden szeretetünket adni, de közben maximálisan észnél is lenni, egyszerre. Ez a holizmus, és ez a bábaság is. Péter nem hallotta az elsuttogott szavakat, de ha hallotta volna se biztos, hogy tudta volna: nagyobb bókot egy leendő bábától nemigen kaphatott volna, mint ezt: „ő egy közülünk”, egy nyelvet beszélünk, egy a hivatásunk. Látlak téged.
Sajátos nézőpontom révén – hisz a csoport szakmai vezetőjeként a résztvevők többségét már régóta ismertem, a kaliban valamivel gyakorlottabb voltam, mint a többiek, viszont nem nekem kellett tartanom a programot, alkalmam nyílt egy kicsit lazábban, félig kívülről, mégis bennfentesként figyelni a történéseket. Jó volt látni, hogy nem is vagyok annyira egyedül a kezdeti nehézségeimmel, mint gondoltam, hisz másoknak is kihívás felfedezni az erőt és leválasztani az erőszakról, elszenvedett traumákról. Jó volt látni azt a rokonságot is, hogy a hiteles közösségvezetés, a csoportdinamika átlátása, átérzése egy sámán (úgymint a spirituális és a fizikai világban egyaránt járni képes ember) energiaérzékelő és mozgató képességét várja harcművésztől és bábától egyaránt. Péter mindeközben ontotta az olyan velős mondatokat, amiket egyesével be lehetne keretezni akár az edzőterem, akár a szülőszoba falára, mint például egy bizonytalankodó ütésnél: „ne kérdezz, állíts!”, vagy egy túl sok erőfeszítéssel, de kevés jelenléttel odatett gyakorlatnál: „a létezés nagyobb erő, mint a csinálás”.
Büszke voltam a csapatra, mert mindenki a tőle telhető legnagyobb bátorsággal állt szembe a kihívással. Jó tudni, hogy ilyen erős, önmagukkal szembenézni hajlandó nők állnak mellettem, mögöttem akkor is, amikor együtt dolgozunk.
Örültem az ebédszünetnek is, hiszen eddig alig volt lehetőségem Péterrel az öt perces óra eleji ráhangolódó beszélgetéseknél több kötetlen gondolatcserére. Jó volt edzésen kívül is látni egy kicsit, ahogy jön-megy, mesél a lányoknak a kaliról és magáról, és jó volt „házigazdának” lenni, elé tenni az ételt, adni egy keveset a szeretet női oldalából. Szépséges egyensúly született ettől is.
A nap során Péter gyakran velem mutatta be a többieknek a soron következő feladatot. Köztük az egyik utolsónál vagy tizenöt percig álltunk alkart alkarnak feszítve, a testsúlyunkkal is egymásra nehezedve, miközben Péter a hatás-ellenhatás szabályairól magyarázott. Másnapra szép nagy lila folt lett a karomon a kis bemutató eredményeképpen. Lehet, hogy akad, aki hibbantnak tart érte, de egyszerűen örültem neki. Emlékeztetett arra, hogy igenis álltam azt a negyedórát, sőt észre sem vettem, hogy nehéz lenne, és arra is, hogy így dolgoztuk végig Péterrel a napot: egymást tartva, egymás erejére támaszkodva. És most már tudjuk, hogy tudunk így dolgozni. Mint a kisgyerekek, akik biztosítótűvel megszúrják az ujjukat „vérszövetséget kötni”, az én lila karom jelképe lett annak az egymásért kérdőjelek nélkül kiálló, biztonságos erő-térnek, amit felépítettünk. Én sosem voltam vásott kölyök, nem voltak „harci sebeim”. Mostanában huncut büszkeséggel nézem, ha itt-ott becsúszik egy pici zúzódás, horzsolás. De az összes között ez volt a kedvencem.
Tartalmas, lélekformáló napot zártunk este. A csapat mindössze egy nap után már nem idegenként köszönt el Pétertől, az a bizonyos közös valami mindenkit megfogott, megérintett. Amikor kikísértem, búcsúzóul kimondatlan egyetértéssel, hosszan megöleltük egymást. Magamban elmosolyodtam azon a felismerésen, hogy bár közel egy éve minden héten ütöttük-vágtuk egymást botnyi, késnyi, ökölnyi testközelben, mindig a meghajlás távolságából köszöntünk egymásnak, ezidáig egyetlen ölelést sem váltottunk. Most lett igazi barátsággá az egy év alatt kiépült bizalom.
Korábban mindig azt gondoltam és arra vágytam, hogy a régiekhez hasonlóan, amikor sámánpárok együtt gyógyítottak, egyikük a férfi, másikuk a női oldalon, nekem is majd a párom lesz gyógyító ember. Felszabadító érzés volt megtapasztalni, hogy komplementer gyógyítóra, szellemi társra nem csak a párjában találhat az ember, hanem élhetnek a világban máshol is ezen a szinten rokon lelkek.
Kíváncsi voltam, milyen lesz a tábor után edzésre járni. Csúcsélmények után általában új kör kezdődik a gyógyító keréken, visszaesésnek álcázott nehézségekkel, valójában új, mélyebb rétegből eredő kihívással, megint picit küszködősebb idővel. És igen, jött valamennyi ebből is. Mindazonáltal hamar visszarázódtam a hétköznapokba, sőt, több edzésre is járok egy héten most már. Péter továbbra is minden óra elején pár szóból olvasva rám hangolja magát, fordul a hajó, repül a bot, szárnyal a kedv. Szívbe markoló belegondolni, milyen kicsin múlt mindez. Az elején, mikor még annyira törékeny voltam, egyszerűen nem volt szabad hibáznia. Egyetlen lelki „melléütés” elég lett volna, hogy visszafordíthatatlanul elmeneküljek. Életem végéig hálás leszek azért, hogy ő akkor egyetlenegyszer sem hibázott. Egyébként azóta sem, de úgy érzem, most már elég erős szövetség a miénk ahhoz, hogy megengedje akár azt is. Már nem lenne akkora jelentősége, mert ő a kritikus időszakban száz százalékosan megtartott addig, amíg meg nem tanultam megtartani magam. Azt hiszem, erre nagyon kevesen képesek.
Szeptemberben Magyarországon járt az általam ismert egyik legnagyobb tudású mesterbába, Marina Alzugaray. Mielőtt tanítani kezdett, volt két szabad napunk, amibe épp egy edzés is beleesett, így elhívtam őt is, nézzen meg bennünket. Varázslatos volt látni, ahogy a két mester találkozott: finoman, nagy tisztelettel, azonnal felismerve egymást. Nekem egy évembe telt ezt tudatossá kibontani, de Marina egy pillanat alatt, szavak nélkül is látta, hogy ki kicsoda, hogy a test veleszületett bölcsességébe vetett hitben, az ártatlan emberségben, a jóságra törekvésben mindannyian egyként tesszük a dolgunkat.
Mindazokat az embereket, akik az emberi lét nagy átalakulásainál tanúskodnak és segédkeznek önmagunk és az új önmagunk közötti hömpölygő folyó révészeiként, ugyanaz a szeretet hív el a feladatra. Ez vagy hiteles, vagy nem, félmegoldás nincs. Sem a bábát, sem a harcművészt, sem semmilyen gyógyítót, tanítót, segítőt nem a tudáshoz vezető út, hanem a szolgálat módja definiálja.
Nandu, 2011
