<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 3.

utoljára frissítve: 2004.03.03.

2004.03.01.

Az első tanítási nap


A Franklin-hegyek az erkélyről nézve a felkelő nap fényében március 1-jén

      Az első iskolai nap reggelén gyönyörű, narancssárgán szikrázó hegyekkel kelt fel a nap. Keveset aludtam. Az eddig folyamatosan tapasztalt "túlélő üzemmód", az ismeretlentől való szorongás talán most csúcsosodott ki bennem: vajon képes leszek-e, odaillek-e, bírom-e? Már fél hétkor ébren voltam és csendesen dolgozgatva vártam, hogy megjöjjön Tía Esther, vagyis Eszter néni, akit az iskola közvetítésével sikerült ideiglenes megoldásként a gyerekek felügyeletére beszervezni. Előző este a biztonság kedvéért fel is hívott telefonon, ami felettébb érdekes volt, mivel a mondókájának csak mintegy húsz százalékát értettem, de azért az eredményből visszakövetkeztetve mégiscsak sikerült valahogy megállapodnom vele a pontos időpontban. Megérkezését követően mintegy fél óra hosszan élénk spanyol nyelvű társalgás közepette találtam magam, ami a spanyol nemtudásom már korábban ecsetelt foka miatt nem kis mértékben meglepett.
     Tía Estherről hamar kiderült, hogy kissé szórakozott jelenség (öt perc leforgása alatt kétszer égette oda a sebtében előkészített sültkrumplit), testmagassága egyenesen arányos az IQ-jával (mindkettő szokatlanul alacsony), és a következők egyáltalán nem várhatók el tőle: logikus gondolkodás, főzni tudás, rendtartás, helyismeret. Mindazonáltal ha nem is optimálisnak, de alapvetően biztonságosnak ítéltem a gyerekek szempontjából és a búcsúpuszik kiosztása után hamarosan elindultam a Maternidad La Luz (MLL) felé, ahol 9-re volt meghirdetve az iskolakezdés.


Így fogadják errefelé az újonnan érkezőket.
("Isten hozott Benneteket, új, szépséges nővéreink...")

     Sokmindenre számítottam, de az azért még a harcedzett fantáziámba sem fért bele, hogy 9 óra 10 perckor már egy nagy párnán fogok ülni törökülésben, jobbról-balról egy-egy diáktárs kezét fogva és ömleni fognak a könnyeim...

     Ez a nap a Kör napja volt. Az összes bába, oktató, régi-, közepesen régi- és új diák, de még a takarításért felelős személyzet is összegyűlt, nagy izgalommal, hogy együtt üdvözöljék az újonnan érkezetteket. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valamiféle fogadás vagy beszéd lett volna, hanem úgy, hogy a teljes napot azzal töltöttük, hogy ültünk a Körben és mindenki elmesélte az életét vagy legalábbis azt, amit fontosnak tartott belőle a többiek számára. 

A Kört Kaley üdvözlése után azzal kezdtük, hogy sorban mindenki elmondta a mellette ülőnek az anyai ági felmenőit ("X vagyok, Y lánya, Z unokája stb.), egyúttal "Isten hozott a Körbe" köszöntéssel illetve az illetőt. Nagyon mély benyomást tett rám ez az üdvözlés, mert erre a fajta Kör-kezdésre már régóta készültem magam is, gondolván, hogy majd ha egyszer én is csoportokat fogok tartani, akkor ilyen formában szeretném kezdeni a Kört. Erre idejövök és az első benyomásom az, hogy itt pontosan az történik, ami az én vízióm is volt a Körről.

Az elérzékenyülés ideje akkor következett, amikor Kaley lejátszotta CD-n az egyiket azok közül a szép kis "bábamozgalmi dalok" közül, amelyekből angolszász nyelvterületen oly sok van - ellentétben a magyar nyelvű hasonlók szinte teljes hiányával. Közben arra kért, hogy meditáljunk rá mindazokra, akik segítettek bennünket abban, hogy itt lehessünk. Ahogy lassan egyesével végigvonult a lelki szemeim előtt az a sok ember, aki értem izgul és nekem segít, hirtelen rájöttem, mennyien is vannak. A családom és a barátaim mellett például Betty-Anne Davis és Ken Johnson mosolya, barátsága és támogatása, Marina Alzugaray anyai-mesterbábai gondossága, a reménység és bizalom, amit a Bábaszövetség belém vetett, a gyerekeim áldozatkész kitartása, mind-mind olyan erő, ami engem itt életben tart majd. Annyira elöntött a hála, hogy általuk is, velük is itt lehetek ezen a nagyszerű helyen - amelynek lényegét talán a kicsivel alább idézett "Jótanácsok" utolsó bekezdése jellemzi a legtalálóbban -, hogy gátlás nélkül folytak a könnyek az arcomon hosszú percekig.

Amikor rám került a sor, elmeséltem, hogy engem is meglepett, hogy az intézménynek mindössze tíz percébe telt, hogy megríkasson (mégpedig örömömben, mert fordítva ugyebár nem nehéz és azt is tapasztaltam már máskor, egy másik helyen), de legjobb lesz, ha megszokom ezt az érzelmi pőreséget, tekintettel arra, hogy mintegy tizenháromezer kilométer - ami fogalmam sincs hány mérföld - választ el attól és húz vissza ahhoz, amit az otthonomnak nevezek. Előhúztam a hátizsákomból a laptopom hálózati zsinórját, aminek a végén az európai szabványú konnektor egy amerikai rendszerűvé konvertáló kis műanyag véggel volt megtoldva és rámutattam, hogy én magam is körülbelül olyan vagyok, mint ez a dugasz: látszólag nagyon hasonló, de ha megpróbálnánk az egyik féle dugót a másik aljzatba dugni, nehézségekbe ütköznénk (a láthatatlanról, a vezetékben levő különböző feszültségről nem is beszélve). Türelmet kértem arra az időre, amíg a lelkemből megépítem a kétféle szabvány közötti kis darab átalakítót, amit a társaság közderültséggel és megértő bólogatással fogadott - azt hiszem, nagyon jól sikerült a szemléltetés. Aztán persze meséltem egy kicsit Magyarországról, könnyekkel küszködve Budapest látképéről és a szentendrei telekről, amely a Dunára néz és ahol egyszer talán a házam áll majd, aztán a magyar független bábák szorongatott és a világban szinte egyedülálló módon elnyomott helyzetéről, reménnyel és kihívásokkal teli küzdelmeiről, Gyuriról és Magdiról, Ágiról, a bábaságért dolgozó amerikai barátaimról és még ki tudja mi mindenről.
Mindezt a társaság lélegzetvisszafojtva hallgatta és valaki az utánam következők közül azt mondta, hogy egy ilyen történet után elég nehéz bármi említésre méltóval előhozakodni, amiből arra következtetek, hogy nem lehettem unalmas.

A többiek élettörténetében számos hasonlóságot fedeztem fel a sajátommal: minden igazi bábának van hivatástörténete és ezekben jócskán akadnak visszatérő elemek. Ezért aztán a sajátomnál nem is tértem ki a szokásos személyes dolgokra, hanem inkább igyekeztem a többiekére figyelni: nyolc-tíz résztvevőből majdnem össze is lehetett volna rakni az én háttérsztorimat. Feltűnő volt, hogy kivétel nélkül az összes régi diák arról számolt be, hogy mennyire elemi erejű élmény volt nekik ezidáig itt lenni. Egyikük nagyon találóan azt mondta, hogy gyakran hall volt MLL növendékeket úgy beszélni az életükről, hogy a történetben két alapvető korszak különül el, a Maternidad La Luz előtti, illetve az azutáni életidő. Impresszív tények ezek, amire jobb híján csak a kopott közhellyel tudok reagálni: "nem semmi"... 

Azt is fontosnak tartom leírni, hogy mindezek az élmények igazán méltó környezetben zajlottak. A szünetekben fényképezőgépes felfedezőutat tettem az épület helyiségeiben, amelynek eredményeképpen született az alábbi kis gyűjtemény:

Kis bábaművészeti galéria:

  

  

     

A Kör feloszlása után, a nap hátralevő részében praktikus instrukciókat is kaptunk, mégpedig olyan mennyiségben, hogy csak kapkodtam a fejem. Az iskola és a születésház első látásra befogadhatatlan mennyiségű formanyomtatvánnyal és jegyzékkel (meg mindenféle egyéb dokumentummal) dolgozik, amelyből rögtön az ölünkbe ömlesztettek egy táskányit. Azt gondolná az ember, hogy ennek következtében rettenetes bürokrácia uralkodik a Házban, de ez nem így van, ugyanis a magyar betegségügyben általam tapasztaltakkal ellentétben itt minden egyes ívnek van értelmes, működőképes célja. Ezeken keresztül gyakorolják a kliensek az informált döntéshozást és a személyzet kezében pedig a minőségellenőrzés valódi eszköze a dokumentáció. Igazi profi munka. A nyomtatványok ismeretét mindenkitől elvárják és feltételezik, plusz ott vannak még a rendkívül tiszteletteljes (és kissé eufemisztikus) módon "assigment"-nek nevezett otthoni munkára kiadott feladatok, ami nagyjából "hozzárendelés"-nek fordítható és rendszerint jócskán időigényes. A redundancia teljes hiánya azonban ezekre a feladatokra és a tanórák minden egyes percére egyaránt vonatkozik: minden, amit tanulunk, az száz százalékig hasznos a gyakorlati életben is. Összevetve ezt az arányt az általam eddig látogatott felsőoktatási intézmények mintegy 60%-os "járulékos tantárgy" (diáknyelven: "rizsatárgy") arányával, nincsenek kétségeim afelől, hogy mennyire rámenősen hatékony is valójában ez az iskola. Az a benyomásom, hogy ha ez végig így fog menni, akkor nemcsak eléri majd az egy év végére összegyűjtött tudásom a kórházi szülésznőképzők három "szellősebb" tanévének tudásanyagát, hanem jelentősen meg is haladja majd azt (ami rendjén is van egy függetlenségre készülő bába esetében). Mindazonáltal a feladatmennyiségre tekintve úgy tűnik, hogy az elkövetkező év során veszélyesen ritkán fogok alváshoz, szórakozáshoz és lustálkodáshoz jutni.

A régi diákok ezt a gyanúmat beszámolóikban egybehangzóan megerősítették, de mindegyikük azt mondta, hogy ennek ellenére nagyon jó itt és alapvetően imádják ezt a helyet, különben is, meg lehet szokni. Kaptunk néhány pontokba szedett jótanácsot is a régi diákok szerkesztésében, amelyek közül egy listát idézek is:

"Jótanácsok új tanoncok számára"


Konzultáció Kaley-vel (balra) a nagy megnyitó kör szünetében 



Ebédszünet

  


Az alábbi házi készítésű alkotások mind az 1-10 cm-es tágulás szemléltető-érzékeltető eszközéül szolgálnak. A feladat segítségével nemcsak a méretbeli felmérés terén fejlődik a tanonc, hanem azt is megérzi, hogy az egytől tíz centiig vezető út gyakran hosszú időbe és fáradságos munkába kerül...

           

  



Ez itt az iskola "bizonyítványa", azaz
a Bábaképzési Akkreditációs Bizottság
által kiadott működési engedély és akkreditációs okirat

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.