A sötétben jött fény
(Első napom egy kórházi szülőszobán)

Október huszadika volt, amolyan reggel párás, délután verőfényes, színes faleveles őszi nap. Reggel 7-re mentem a kórházba, még sötétben, életem első kórházi napjára, mint gyakorló szülésznő. Máskor ilyenkor még veszélyesen kába lettem volna, de most a várakozás és az izgalom megtette hatását: teljesen éber tudattal vezettem az autót a szülészet épülettömbjéig. Vegyes érzelmekkel haladtam a célom felé: egyrészt kíváncsi voltam, hogy milyen lesz most először nem páciensként, hanem a személyzethez tartozóként jelen lenni egy kórházban (habár a sors kegyelméből az előbbi minőségemben sem fordultam még meg soha kórházban, legalábbis szülészeti esemény kapcsán). Vártam a kapcsolódási lehetőségeket a kismamákkal, ugyanakkor nem voltam biztos sem abban, hogy sikerül majd megtalálnom a helyemet az orvosi világra oly jellemző mereven kasztosodott hierarchiában, sem abban, hogy el tudom majd kerülni, hogy magamra haragítsam a személyzetet, ha esetleg valamilyen végletes helyzetben arra kényszerülök, hogy védjem a szüléssel kapcsolatos legmélyebb meggyőződésemet vagy egy kismama jogait. Azt szeretném, hogy a lelkiismeretembe beleférő legnagyobb mértékű alkalmazkodási hajlandóságommal egyidejűleg az én lelkem is egyben maradjon, ha olyasmit látok is majd, amitől nagyon háborogna a szép békés szüléseken "nevelkedett" anyaszívem.

Beérvén a szülőszobára két fiatal lánnyal találkoztam, akik épp azzal voltak elfoglalva, hogy felváltva és hangosan szidták az "egyes" szülőágyon vajúdó kismamát, miközben káromkodtak, mint egy kocsis. Na, ez is jól kezdődik - gondoltam. Bemutatkoztam nekik, amit ők viszonoztak (megtudtam, hogy ők a két ellentétes műszak épp egymást váltó szülésznői), majd rövid letáborozási aktus után a nővérszobában visszamentek a csecsemőellátó helyiségnek látszó részbe és engem ettől kezdve jó ideig levegőnek néztek. Egy darabig tanácstalanul támasztottam a falat, aztán kicsit beljebb merészkedtem, hogy szemügyre vegyem a heves gyalázkodás tárgyát: a vajúdó kismamát. Épp egy epidurális érzéstelenítésre szolgáló öles tűt nyomtak a gerinccsigolyái közé, miközben ő egy kontrakcióval küszködve az oldalán feküdt és finoman rángott a teste a fájdalomtól.  Egy idősebb nő nyugtatóan simogatta az arcát, akit a gyengéd gesztus miatt valamiféle kedves szenior szülésznőnek néztem, de utóbb kiderült, hogy a kismama édesanyja. Az érzéstelenítőt adminisztráló aneszteziológus, egy őszes hajú nő, durván rámordult a vajúdóra, hogy "ne riszálja magát". Erre ő megjegyezte, hogy csak azért remeg, mert fájása van, de ezzel csak rontott a helyzetén: így még végighallgathatta azt is, hogy mennyire "nem fegyelmezett".

Amikor a kismama immár az érzéstelenítő hatása alatt, viszonylagos nyugalomban feküdt hanyatt az ágyon, odamentem hozzá egy kicsit. Szelíd arcú, fiatal anya volt, legfeljebb huszonkét éves. Hosszú, puha gesztenyebarna haja szétterült a párnán, szeme riadt, fogódzót kereső. Szemmel láthatólag nagyon megörült annak a néhány szónak, amit váltottunk - valószínűleg az első emberséges hang lehettem, amit aznap hallott.

Röviddel később két piros overallos mentős egy idősebb, kedvesen molett anyukát tolt be kerekes ágyon, aki még csak várandósságának 31. hetében járt (bár a pocakja már így is figyelemre méltó méretű volt) és elfolyt a magzatvize, koraszülés volt várható. A két szülésznő azon kezdett morfondírozni, hogy hogyan lehetne úgy intézni, hogy minél előbb megindítsák a szülést, hogy "ne szenvedjen annyit a beteg meg mi se vele". Később alkalmam nyílt egy kicsit beszélgetni ezzel a kismamával: kiegyensúlyozott, jókedélyű matróna volt, a harmadik kisbabáját várta. Állítólag a várandósság huszadik hetéig nem is vette észre, hogy babát vár (egyébként is előforult vele, hogy kimaradtak a vérzései), de még ezzel együtt sem hozta ki a sodrából, hogy mindössze tizenegy héttel később már világra is jön az apróság. Nagyon szimpatikus volt nekem ez a nyugalom, az, hogy a nem tervezett babát is ilyen örömmel és bizalommal várta. Délután odament hozzá Szandra, a szülésznő és mondott neki néhány szót arról, hogy mi várható a közeljövőben: a szülés agresszív sürgetését - szerintem szerencsére - keresztülhúzta egy, a kelleténél kicsit rosszabb vércukoreredmény, így a mama gyakori CTG megfigyelés alatt, de viszonylagos nyugalomban maradhatott. Szemmel láthatólag jól esett neki, hogy Szandra részletesen tájékoztatta, nem csak arról, hogy mi vár rá, hanem a háttérben rejlő okokról is: pl. arról, hogy a koraszülött babák mamáinak a szteroid infúziót a tüdő légzőfelületének érlelésére adják, de nála ez most még nem kezdődhet el, mert a szteroid emeli a vércukorszintet stb. Szinte meglepődtem, hogy milyen emberségesen és szakszerűen fordult Szandra ehhez a mamához. Még azt is megígérte, hogy másnap szól az orvosának, hogy menjen oda hozzá megbeszélni ugyanezeket a dolgokat: a mama panaszkodott, hogy előzőleg semmilyen információt nem kapott sem a baba állapotáról, sem arról, hogy mire számíthat. Valószínűleg a mama derűs nyugalma még az eddig leginkább csak ingerült türelmetlenséggel kommunikáló Szandrát is levette a lábáról. Engem pedig még jobban meggyőzött arról, amit eddig is tudtam: hogy micsoda különbséget teremt a kismama és az egész légkör számára, ha csak néhány emberséges szót is hall abban a kiszolgáltatott helyzetben, amiben egy ilyen kórházi szülőszobán találja magát.

Én a nap hátralevő részében ezzel a mamával már csak az ebédkiszolgálás erejéig találkoztam, lévén, hogy nem szült aznap és a másik szülőágyon közben zajlottak az események. Kezdetben látszólag nem történt semmi: a kismama érezte ugyan a kontrakciókat, de állítása szerint nem fájdalomként élte meg őket, így volt idő vele jobban megismerkedni. Édesanyja egy ideig ki is ment, hogy megkeresse a papát, aki később meg is érkezett egy szőke, alig pelyhedző állú, igen fiatalnak kinéző fiú személyében, aki aztán már végig benn maradt és hősiesen fogta a kismama kezét, de ezen kívül leginkább levegő szeretett volna lenni, látszott, hogy zavarba hozza az orvosi környezet, a "bennfentesek" sürgés-forgása. Magán a kismamán - akit Beának hívtak, már nagyon kevés beszélgetés után is látszott, hogy az egyetlen baja, hogy meg van rémülve és hogy igen rosszul van felkészülve a szülésre, de talán magára az anyaságra is. Soha senki nem mondta még neki, hogy a fájdalom nem mindig baj, hogy lehet jó is, amikor a gyermekünket hozza magával, azt sem, hogy ez az a beavatás, amitől lányból anyává lesz valaki és hogy ez alapjában véve egy nagyon izgalmas kaland. Látszott, hogy az egyetlen megközelítés, amiről valaha is hallott, az a patológiás, amiről talán az általánosan használt "Szülészeti kórlap"-nak titulált formanyomtatvány elnevezése árulkodik a legbeszédesebben. Úgy várta a szülést, mint valami nagy műtétet, amin át kell esnie, hogy kigyógyítsák a "betegségéből", ami kilenc hónapja "lappangott" benne. Amikor újra felerősödtek a kontrakciói és emiatt panaszossá vált a hangja, mondtam neki, hogy ez jó, mert azt jelenti, hogy nemsokára lesz kicsi babája - ekkor végre elmosolyodott, de úgy tűnt, ő még nem látja az út végét, ami valójában egy másik út nagy kezdete.  

Közben lezajlott egy másik esemény is, amit talán sosem fogok elfelejteni: amikor először odamentem Beához beszélgetni, kb. 5 percenként jöttek az összehúzódásai, amelyeket ő gondosan mért karórával. Közben valamilyen jelentéktelen oldat - cukor vagy valami ilyesmi - csöpögött az infúzión át a karjába: eszembe jutottak Robbie Davis-Floyd szavai: "the hospital needs a line in that links you to the system" - a kórháznak szüksége van egy bekötő vonalra, amellyel a rendszerhez köt. Persze lehet ezt azzal is magyarázni, hogy ezen keresztül kap a mama energiát, amit egy másik rendkívül "bölcsen előrelátó" kórházi intézkedés, az evés megvonása miatt másképp nem kaphatna (mert ugyebár mi van, ha később altatni kell), de számomra ez elég olcsónak tűnő kifogás.

Nos, az ötperces kontrakciókból az epidurális érzéstelenítés után kisvártatva hat-hétpercesek lettek. Bea aggódva kérdezte tőlem, hogy ez most azt jelenti-e, hogy neki valójában nincsenek is rendszeres kontrakciói és visszafelé halad? Mondtam, hogy ahhoz bőven elég rendszeresek, hogy megnyugodhat afelől, hogy ez már biztosan a szülés, meg hogy az epidurál valóban lelassíthatja egy kicsit (érdekes, ezt előtte senki nem mondta neki...), de aztán minden bizonnyal újra felgyorsul majd a folyamat. Mondtam, hogy a testünk nem gép, hogy órára működjön, egy-két perc ilyenkor nem lényeges, nekem a saját szüléseimnél még a kitolási szakban is volt olyan, hogy percekig nem jött kontrakció, aztán meg több is egyszerre. És ekkor jött az, ami még engem is megdöbbentett: mire idáig értem a mondókámban, már jött is egy újabb kontrakció, mindössze két perccel az előző után. Aztán egy másik, harmadik. Bea hálásan fellélegezve nézett rám: lám, igazam volt. Én pedig elképedve hajtottam fejet magamban a lélek ereje előtt, ami csak egyetlen percnyi bizakodásból fogható változást kovácsolt. Két perc múlva megérkezett Szandra és azt kérdezte, hány percesek a kontrakciók. Bea azt felelte, hogy az előbb 5-6 volt, most meg 2. Erre Szandra enyhén rosszalló hangsúllyal visszakérdezett, hogy "nem rendszeresek?", majd egy "ej-ej" fejcsóválással hozzátette: "így sohasem fog megszülni". Ez volt a napnak az a pillanata, amikor a legközelebb álltam a tettlegességhez, de szerencsére a szülés aurája, amely ilyenkor a türelmes és valamifele ősszeretettel érző bábaszívet fordítja ki belőlem, megvédett attól, hogy a bensőmben számottevő mennyiségű harag tudjon felhalmozódni. Nem mondtam Szandrának, hogy gondoljon bele, hogy biztos-e, hogy ennek a kismamának most erre a mondatra volt szüksége. Helyette később elmondtam neki a nővérszobában a tapasztalatomat arról, hogy milyen látványosan felgyorsította a kontrakciókat a pozitív várakozás. Ott az adott pillanatban pedig csakis arra koncentráltam, hogy a negatív gondolat hatását a minimumra csökkentsem: ahogy Szandra elment az ágy mellől, cinkosul odasúgtam, hogy "ne hidd el neki, ezek igenis rendszeres kontrakciók, szépen meg fog születni az a baba...stb." Szerencsémre Bea szemében az előzmények hatására már volt némi hitelem, így sikerült megvédenem a csüggedéstől. A vajúdás meglepően gyorsan haladt, egy kicsit később elvégzett vizsgálat már majdnem teljesen nyitott méhszájat mutatott. Némi méhszájbecsípődés  miatt (ami valójában nem körszimmetrikusan végbemenő tágulást , illetve néha bizonyos mértékű egy odalra koncentrálódó ödémát jelent) utasították Beát, hogy 2-2 kontrakciót várjon meg az egyik, majd a másik oldalán. Szinte furcsa volt egy ilyen egyszerű és általánosan használt régi bábatrükköt alkalmazás közben látni ebben a környezetben, ahol szinte vártam, hogy erre is lesz majd valami injekciós, gépesített vagy agresszív kézmozdulatot igénylő megoldás. Na, talán még nincs itt minden elveszve - gondoltam.

Közben a nővérszobában találkoztam Zsolttal, azzal az ismerős orvossal, akivel várandósságaim alatt igen jó viszonyt alakítottam ki, s két közös ismerősünk révén egy ideje már tegeződünk is. Nagyrészt miatta döntöttem úgy, hogy ebben a kórházban töltöm el a kötelező kórházi gyakorlatot: azt remélem, hogy tőle úgy tudok majd sokat tanulni, hogy közben annak fogad el, aki vagyok, mint ahogy ezt magánemberként is tapasztaltam tőle. Ő azon kevés orvosoknak egyike, akik elfogadják a szülő nő igényeit a személyes döntéshozásra - akár az otthonszülés mellett is -, amelyben ő addig a mértékig és úgy segít, ahogyan arra igény van. Zsolt egyébként nemcsak tudott az én otthonszüléseimről, hanem utólag még a videofelvételeket is mindig megmutattam neki, mert szemmel láthatólag érdeklik a szülés "alternatív" aspektusai, mindamellett, hogy ő maga a komplikációk miatti félelemből nem szívesen vállalna otthonszülés-kísérést - amihez meg persze neki van meg a maga joga, amit én tiszteletben is tartok. Egyszóval őmiatta ha akarnám sem nagyon lehetne titkolni, hogy én honnan jövök és hová tartok a szülészetben, de talán jobb is így: nem hiszem, hogy alakoskodnom kellene ezügyben. Másrészt én sem nyújtok emiatt támadási felületet: nem térítek, nem kritizálok (csak elcsöpögtetek néha egy-két jól elhelyezett információt), Zsolt diplomáciai érzékében pedig azt hiszem, meg lehet bízni. Szerintem ő ideális háttérorvos lenne egy független bába számára: teljesen jól össze tudja hozni a kórházi szükségszerűségeket a toleranciával. Persze gondolom, ebben a régi személyes kapcsolat is nagy szerepet játszik: nem biztos, hogy mindenkinek megtenné ugyanezt.

Amikor összetalálkoztunk a nővérszobában, örömmel üdvözöltük egymást: nem is tudtam, hogy ügyeletes aznap. Közben Bea vajúdása a végkifejlethez érkezett, így hamarosan mindketten bementünk a szülőágy mellé, amit Szandra éppen ekkor alakított át számomra igen bonyolultnak tűnő módon olyan formára, amely úgy látszik, itt a kórházban a kitolási szak elengedhetetlen feltétele. E procedúra részét nem csak az ágy átalakítása képezte, hanem a sok steril fémeszköz gondos előszedése és a műtős öltözékbe való átöltözés is. Megtudtam, hogy elméletileg a szülőszobába műtősmaszk és sapka nélkűl be sem lenne szabad lépni - aki már hordott valaha is ilyen fullasztó maszkot vagy megpróbált benne bárkire rámosolyogni, az tudja, hogy milyen emberi elkülönítést is hoz magával ez a fizikai izoláció. Én is számtalanszor beleütköztem a maszkba, valahányszor csak megpróbáltam Beának biztató pillantásokat küldeni vagy akár csak vele együtt lélegezni.

Amikor megkezdődött a kitolás, hirtelen mindenki a szülőágy köré sereglett. Megszámoltam: a baba fejének elődomborodásakor kilenc ember állt egyszerre a mintegy nyolc négyzetméternyi térben. Ebből - magamat is beleértve - legalább öt felesleges. Zsolt közben valami építkezésről próbált beszélgetni velem, amiben nem voltam valami jó partner, mivel legalább akusztikai szinten igyekeztem védeni a szülés már rég nem létező intimitását. Bea nyomott. Szandra közben pattogós instrukciókat vetett oda neki. "Húzza fel jobban a lábát". - "Nem megy." - "Most nem ismerjük azt a szót, hogy nem!" - és hasonló "kedvességeket". Amikor a baba feje elérte a gátat, Szandra elővette az ollót. És belevágott az anya gátjába. Véresen, irgalom nélkül. Tudtam, hogy az ilyesmit nehezen viselem majd, mégis elborzadtam. Ekkor egy kicsit visszahúzódott a fej, de Szandra egy darabig még mindig vágta, aztán a kontrakció múltán megállt. A következő kontrakciónál az egyik orvos rákönyökölt Bea hasára és nyomta, nyomta ki belőle a gyermeket. Szandra pedig fogta az ollót és nyissz-nyissz, bőrön, finom nyálkahártyán, izmokon, idegpályákon át. Egy életre belém vésődött az a nyiszorgó-surrogó hang, ami a szövetek szétnyírását kísérte. Legalább hat centi hosszú volt a seb és mély. Minden szempontból mély, testileg-lelkileg. Egyszer Ina May Gaskin könyvében olvastam egy sort, ami felhívta a figyelmemet egy látszólag nyilvánvaló, ám kevesekben tudatosult igazságra. Nevezetesen, hogy minden 1 cm gátmetszés 2 cm-rel növeli meg a szülőcsatorna kerületét. Bea esetében az utólag 3,3 kilós, 34 cm fejkörfogatú kisfiú, aki a nyílásból kiesett, ezek szerint 12 cm pluszt tett "szükségessé". Hogy mivé...??!  

A babát egy másodpercre odapenderítették Bea hasára, azonnal rácsíptettek egy elszorító csatot a köldökzsinórra, egészen a baba hasához, majd Szandra egy mozdulattal, szinte tőből elvágta a zsinórt. A csecsemős nővér már vitte is az újszülöttellátó helyiségbe.

A kisfiúnak, aki a Levente Lóránd nevet kapta, gyönyörű kis mogyoróarca volt, apró, tökéletes. Lábacskái még kissé felfelé hajlottak, de mivel szépen ki lehetett őket egyenesíteni, a gyermekorvos egészségesnek nyilvánította. A csecsemős nővér ennek ellenére újra és újra ledugta a nyákszívó csövet a kicsi orrán, száján. Tízszer, tizenötször. Aztán lemosdatta a csap alatt. Az orvos rászólt, hogy a fejét is sikálja le. Erre elővett egy gyökérkefét. Az ezzel kapcsolatos félelmemmel ellentétben szerencsére nem nagyon súrolta vele a finom fejbőrt, de néhányszor végighúzta rajta, mint egy hajkefét. Majd újabb tíz csőledugás következett. A kisfiú sírt, eleinte hangosan, aztán már csak panaszosan. Végre eljött a kegyelem pillanata, felöltöztették, bepólyázták és odaadták az anyjának, aki azonban az infúziós csövek és a kengyelbe tett lába miatt nem nagyon tudott odafordulni. Segítettem. Bátortalanul, de szeretettel nézegették a kicsit, találgatták, kire hasonlít. Később az édesapa is megfogta, majd valahogy nálam kötött ki, mivel Bea orvosa hozzálátott a gátkörnyéki sebek összevarrásához. Ez Beának nagyon fájdalmas volt, így a párja úgy döntött, hogy inkább mellette marad és ekkor adta át nekem a kisbabát. Nagyon jó volt átölelni a kicsi puha csomagot, olyan új, olyan tiszta, olyan ártatlan. Amikor megint sírdogálni kezdett, ringattam és énekelni kezdtem neki. Szokatlan volt a csendes dallam a fémes térben. Bea felkapta rá a fejét, rám nézett és hálás mosollyal bólintott, megnyugodva, hogy kicsinye jó helyen van. Én ugyan nem gondoltam, hogy nem lehetne sokkal jobb helyen is, de hát mindent a gátvarrás szentségéért... Beának, akiből már szinte a szülés után azonnal kihúzták az ennek ellenére is teljesen ép méhlepényt, gézdarabokkal tunkoltak a méhüregébe, majd egy kerek végű fogóval (aminek persze megvan a pontos elnevezése, amivel most nem terhelem az Olvasót), kihúzták a méhszáját és azt is öltögették egy darabig, ezek szerint megsérülhetett. Aztán következett a gát, két rétegben, belül és kívül. Itt is elsült az a szokásos roppant "humoros" megjegyzés az orvosok részéről, amit már több bábakönyvben olvastam idézve, nevezetesen, hogy "milyenre szeretné a kedves beteg, szűkre, tágra?" Végül ott volt Bea gátja, olyan, mint azelőtt, "csak" hat centi dupla varrattal és ugyanennyi folytonossági hiánnyal a bennsőjében.

Ekkortájt bejött Bea édesanyja. Először nem vett észre engem a kisbabával, mert pont mögötte álltam, aztán amikor megfordult, odanyújtottam neki a kicsit. A karjába vette. Rámosolygott valami nagyon mély, ősi anyaösztönnel és meleg hangon azt mondta neki: "Szeretni fogunk téged." Érdekes jelenségnek voltam tanúja ebben a percben. A térnek és időnek az a szelete, ahol ők ketten álltak, különvált a többitől. Lelassult, felmelegedett. Hazaérkezett. Megnyugodtam. Lehet, hogy tapasztalatlan és felkészületlen az anyja, apja ennek a fiúcskának, de mindig lesz legalább egyvalaki a családban, aki tudja, mi a legfontosabb: szeretünk téged. Kettősük annyira zárt burkot képezett ott a szülőszoba közepén, hogy többször is szóltak a nagymamához és végül a vállát kellett megérinteni, mire felocsúdott és kifelé fordította a figyelmét. Beának elmondták, hogy húsz perc múlva jön a csecsemős nővér és elviszi a babát, amit fájdalmasan rövid időnek éreztem, de szerencsére ez valahogy elfelejtődött és a végén vagy másfél óráig ott volt a család a szülőszobában, ahová később Bea nővére is bejött. Aztán jött a nővér és levitte a kicsi fiúcskát a csecsemőosztályra. Nagy fehér asztalokon, rekeszekben feküdtek ott a babák. Egy sírt, senki nem törődött vele. Senki más nem volt a teremben. Ifjú Levente Lóránd is bekerült egy ilyen rekeszbe, amelyet gondosan felcímkéztek, majd magára hagyták őt. Ezek szerint ezt jelenti a szülés utáni kétórás "megfigyelés", amit az intézmény ugyebár szakszerűbben csinál, mint maga az édesanya. Szerencsére a mi kisbabánk épp elaludt, így nem zavarta a dolog annyira, mint engem. Születése óta még egyszer sem szopott.

Egy élet elkezdődött. Ő is örökli majd ezt a világot. Csak remélni tudom, hogy lesz majd benne elég bölcsesség és kegyelem ahhoz, hogy ne az első benyomásai alapján formálja tovább...

 

Epilógus: Ezután a nap után két vagy három napig minden éjjel dobogó szívvel ébredtem fel egy szörnyű rémálomból. A gátba nyíró olló nyiszorgása volt benne és zuhanás egy tizenkét centis, vérvörös szakadékba…

 

A nap többi részében alkalmam nyílt egy kicsit közelebbről megismerni Szandrát. Minél többet beszélgettünk, annál barátságosabb lett. Egyáltalán nem rosszindulatú ember. Kedvesen megmutatott egy csomó mindent. Hogyan kell infúziós szereléket előkészíteni, vizeletfehérjét vizsgálni, ágyat lemosni. Nagyon jó volt mindez, mert itt a kórházban a legegyszerűbb műveletet sem lehet természetes módon elvégezni, mindennek megvan a "szakszerű" módja és aki nem úgy csinálja, az hibát vét. Így aztán semmihez nem merek hozzányúlni, aminek nem tudom a rituális kezelési módját és borzasztóan eltávolítottnak érzem magam a számomra lényeges dolgoktól, amelyek természetes viselkedést igényelnének. Egyetlen reményem, hogy hamarosan megtanulok mozogni ebben a térben (anélkül, hogy átvenném a stílusát - ez is hatalmas koncentrációt igényel, mert nagyon nagy dózisban záporzik itt az emberre a "kór"-ság) és a tudatomnak egyre kevesebb részét kell majd a protokollok betartására fordítanom, hogy több jusson az Embernek. Szandra magyarázatai közelebb hoztak ehhez és ő is egyre inkább érdeklődött az én dolgaim iránt, amikről finoman mondtam ezt-azt, de csak óvatosan. A nap végére megfogalmazódott bennem, amit elméleti szinten már eddig is tudtam: azok, akik a zsinórokat mozgatják ebben a kórházi bábszínházban, a maguk módján jószándékú emberek. Sokszor félreinformáltságból vagy tudatlanságból cselekszenek úgy, ahogy, de nem akarnak rosszat. Jelenlétükre nagy szükség van, mert létezik problémás szülés, amit csak orvosi módon lehet kezelni. De nem kell és nem is szabad, hogy mindenkinek ez legyen az útja.  
Szandra - mint számos más fiatal kórházi szülésznő - még soha életében nem szült gyermeket. Csak most kezdem megérteni, mekkora szerepe van egy nő, és különösen egy szülésznő életében ennek az embert formáló, igazi beavatást jelentő élménynek.