© Holdudvar Bábaház, Noll A. Nandu
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók, beleértve a más weblapra történő átmásolást és az e-mailes továbbítást is.
Testvérek a szülésnél
Intézeten kívüli szülések kísérésére kiképzett bábaként minden olyan várandósnak, aki hozzám fordul segítségért, felteszem a kérdést a szülésre felkészítő találkozásaink során, hogy számukra elsősorban miért fontos a bábai modell szerinti gondoskodás. A válaszok többsége oly jellegzetes, hogy az Észak-Amerikai Bábaszövetség[1] statisztikai űrlapján tizenkét „előregyártott” kategóriát is megadtak, amelyek valamelyikébe szinte biztosan besorolható a szülőpár által megnevezett néhány legfontosabb indok[2]. E kategóriák között szerepel „a család egysége” címmel összefoglalt rovat is, amely alatt lényegében azt értjük, hogy a bábai modell nem korlátozza a szülésnél részt vevők számát és személyét, s így az anya kívánsága szerint bármely családtag jelen lehet, beleértve a születendő gyermek idősebb testvéreit is. A családtagoktól természetesen a szülés után sem kell – egy pillanatra sem – külső kényszer miatt elszakadni, tehát a család egysége töretlen maradhat. Érdekes módon eleinte kevesen jelölik meg ezt a szülésre vonatkozó legfontosabb kívánságaik között, de szinte minden olyan szülés után, ahol a családi egység valósággá válik, a szülők utólag végtelenül hálásak érte, és sokszor csak ekkor döbbennek rá az értékére.
Azok számára, akik a szülést alapvetően medikális eseményként képzelik el, első látásra talán furcsának, sőt akár ijesztőnek is tűnhet, hogy valaki gyermekeket engedjen a szülés közelébe. De még azoknak is, akiktől ez a gondolat nem áll távol, gyakran sok fejtörést okoz, hogy vajon milyen szerepet szánjanak idősebb gyermekeiknek a kistestvér születése körül, megpróbálván előre elképzelni, hogy az egyik vagy másik lehetséges verzió vajon milyen hatással lenne a gyermekekre, és ami ebben az esetben talán a legfontosabb: a szülő anyára és a szülés menetére.
Fogas kérdés ez, komplex válaszokkal. Nincsenek rutinszerű megoldások. (A holisztikus szemléletben az a legszebb, hogy soha nincs rutin, hisz minden ember, minden család és minden szül(et)és egyszeri és megismételhetetlen!) A legtöbb, amit tehetek, az az, hogy csokorba gyűjtök minél több szempontot, amelyek a szülőpárt előre segíthetik saját döntéshozási folyamatában.
A születés és a halál nem mindig voltak a családtól elszigetelt, fertőtlenítőszagú kórházi események, amelyekről jóformán még beszélni sem illendő. Régente, különösen amikor még több generáció élt egy fedél alatt, s a rokonság nagy része is egymás közelében élt, természetesnek számított, hogy a család együtt, egymásnak segítve élte át azt a csodát, misztériumot, örömöt vagy gyászt, amelyet az élet egyik vagy másik kapujának átlépése hozott magával. Mire egy lányból asszony lett, talán már több ízben is láthatta, s a szülőanya mellett segédkezve, vele együtt érezve, sírva és nevetve csaknem testi szinten megtapasztalhatta, hogyan zajlik a szülés, milyen erősek az asszonyok, s megsejthette, milyen képességek rejlenek őbenne is, aki a női lét minden teremtő erejét a génjeiben hordozza. Az életnek e nagy és fontos iskoláját a mai fiatalok közül csak kevesen járhatják ki, de néhányaknak azért – még és már – megadatik.
Az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén, El Paso-ban töltött bábatanoncságom idején szerzett egyik legszebb élményem az volt, amikor egy mindössze tizenkilenc éves mexikói anya szülésénél lehettem jelen. Hatalmas lendülettel vajúdott, mint a fiatal nők általában, vulkánszerűen kitörő kontrakciókkal és rugalmas izmainak teljes, tiszteletet parancsoló erejéből. Jobbján az édesanyja, a leendő nagymama fogta a kezét, balján pedig a tizenkét éves húga. A kislány oly elszántsággal szentelte teljes figyelmét és jelenlétét az eseményeknek, hogy a folyosón aggódó nagypapának – aki valamiért a fejébe vette, hogy a szülés „nem gyereknek való” – többszöri próbálkozás ellenére sem volt semmi esélye rábeszélni, hogy menjen ki a szobából. Szerencsére a nagymama-jelöltnek és a bábáknak egyesült erővel sikerült megnyugtatniuk a nagypapát, hogy minden rendben van. A húgocska maradt. Vajúdó nővére a kitolási szakhoz érve akkora erővel kezdte szorítani mindkét segítője kezét, hogy a kislány arcán láttuk: a szó legszorosabb értelmében érzi és érti, hogy ez bizony fáj. De egy szóval sem panaszkodott. Minden kontrakcióval, minden vasmarkú szorítással együtt élte és engedte át a testén a szülés elsöprő hullámait. Szemében áhítatos tisztelet szikrái gyúltak: eddig fogalma sem volt, hogy az ő nővére ilyesmire képes, hogy az a természeti erő, ami a szüléskor a nőkön keresztül megnyilvánul, ennyire nagy, hatalmas… Most megértette. Tudja. Egy életre. Ha majd őrá kerül a sor, emlékezni fog rá a lelke is, nem csak a teste. A másik oldalon édesanyjuk tekintete értőn tükrözte a kislányét. Ő is tudja, hisz ő már beavatott. Amikor a fiatal anya végül napvilágra szülte gyermeke rózsaszín, magzatmázas kis testét, a kislány élete legőszintébb örömkönnyeit sírta. Ugyanaz a sírás és nevetés között pont középen levő, boldog zokogás tört fel belőle, ami a frissen szült anyák sajátja, csak kicsiben. Mindenki könnyeket törölgetett a szeméből, beleértve a mesterbábát és a bábatanoncokat, köztük engem is. Az első vonalas bábatanoncot, aki a babát fogadta, szemmel láthatólag különösen magával ragadta a pillanat varázsa. Csak utólag tudtam meg, hogy ő azért kezdett bábaságot tanulni, mert tizenkét éves korában jelen volt a tizenkilenc éves nővére szülésénél…
Vannak olyan gyerekek is, akik maguk fejezik ki abbéli vágyukat, hogy ott lehessenek a szülésnél. Közöttük van az én saját, e sorok írásakor hétesztendős Csenge lányom is, akivel ugyan még csak vágyálom szintjén beszélgettünk arról, hogy jó lenne, ha egy szép napon születne még kistestvére, de ő már most látja ezt a jövőbeli szülést/születést a lelki szemei előtt, olyannyira, hogy le is rajzolta. A rajzon ő maga és a bátyja is szerepel fehéren-feketén (és színesen), mutatván, hogy Csengében fel sem merül, hogy ő ne lenne jelen a nagy eseménynél. Sőt, nemrégiben a véletlen úgy hozta, hogy leánykám kis híján velünk lehetett egy általam kísért szülésnél. Amikor a helyzet mégiscsak másképp alakult, kis Csengém egészen elszontyolodott, de büszkén teszem hozzá, hogy ennek ellenére nagyon megértően viselkedett, azonnal érezvén, hogy egy másik anya szülése nem őróla szól. Remélem, a sors előbb-utóbb megadja majd nekünk azt a lehetőséget, hogy Csenge tanúja lehessen egy – vagy akár több – háborítatlan szülésnek, mielőtt ő maga lesz várandós, hisz ennél jobb szülésfelkészítést nemigen tudok elképzelni a lányom számára.
Minden gyermeknél, de különösen az egészen kicsi (másfél-három éves) elsőszülötteknél komoly alkalmazkodási folyamatot jelent az új kistestvér érkezése. Kezdetben felfoghatatlan számukra, hogy az anyának, aki eddig csak az elsőszülöttnek szentelte figyelmét, mostantól meg kell osztania magát a testvérek között, s idejéből jelentős részt a család legkevésbé önálló tagjának, a kistestvérnek a szoptatásával, pelenkázásával, babusgatásával tölt. Még a legkörültekintőbb felkészítés sem tudja teljesen elvenni az élét annak, amikor ez a helyzet a gyakorlatban is előáll. A cseperedő báty vagy nővér könnyen érezheti magát háttérbe szorítottnak, félresöpörtnek, különösen ha a látogató rokonok is csak az újszülött körbecsodálásával vannak elfoglalva, őrá pedig szinte rá se hederítenek.
Az új testvér családba integrálásával járó érzelmi turbulenciákat tovább tetézheti az, ha mindez ráadásul azzal jár, hogy a nagytestvérnek hirtelen el kell szakadnia az édesanyjától. Még egy átlagos, néhány napos kórházi tartózkodás is megviselhet egy olyan gyermeket, aki addigi élete során egyszer sem, vagy csak egy-egy napra vált meg az édesanyjától, de ha valamilyen orvosi oknál fogva hosszabbra nyúlik ez az időszak, akkor az egyenesen traumatikus élményt jelenthet az egyébként is érzékeny időszakban levő nagytestvér számára. (Többek között ezért sem szabad könnyelműen bánni azzal, hogy egy kismama milyen okból és mennyi időre „fekszik be” a kórházba: egy orvosnak nyomós ok nélkül soha nem lenne szabad ilyesmit javasolnia, és az anyának sem érdemes beleegyeznie, hacsak nem áll fenn nála olyan állapot, amelyből kifolyólag őt otthon, illetve ambulánsan lehetetlen megfelelően kezelni.)
Azoknál a szüléseknél, ahol a nagyobb testvér jelen van a szülésnél, vagy ha ott nem is, de a korai gyermekágyas időszak első óráitól kezdve már újra csatlakozhat a szüleihez, sokkal kevésbé érzi azt, hogy az új kistestvér elszakította tőle az édesanyját, vagy hogy a kis jövevény érkezésével őt mellőzik a családban. Az anya gömbölyödő pocakjának simogatásától az újszülött hajának megcirógatásáig egyazon folyamatként éli meg az eseményeket, s így a kistestvér nélküli és a kistestvérrel élt életszakasza között nem keletkezik szakadék.
Sosem felejtem el azt a látványt, amikor édesapám felesége a második fia születése és mintegy öt napos kórházi tartózkodás után hazaérkezett. A kisebbik féltestvéremet rejtő pólyát minden teketória nélkül letette egy ágyra, és anyatigrisként rohant át abba a szobába, ahol az alig egy éves elsőszülöttje aludt. Amikor a még álomittas kisfiút a szívéhez szorította, mindketten úgy festettek, mint a sivatagi vándor, aki hosszú idő után először lát vizet. „Mamaaa, mama, mama!” – „Kisfiam!” Nem voltak szavak, csak mindent elmondó, elpanaszoló hüppögés az egyik, és szívszaggató sóhajok a másik oldalon. Azóta értem azokat az anyákat, akik valahogy másképp szeretnék, ha lehet…
Mivel sosem szültem kórházban, őszintén szólva magamtól nem is jutott eszembe, amíg egy velem szült édesanya nem említette, hogy hogy egy háborítatlan szül(et)ésnél való jelenlét akár a nagytestvérben is gyógyíthat múltbéli születési traumát, nem csak az anyában. Ez az anya azzal a vággyal a lelkében tervezte ötéves fiának részvételét a második szülésénél, hogy jelenléte, tanúsága által a kisfiú egy kicsit mégsicsak részese lehessen mindannak, amit nem kaphatott meg háborított körülmények között, medikális szemléletben vezetett születése során.
Ez a szülés valóban mély gyógyító és kiteljesedést hozó élménynek bizonyult az egész család számára, nem csak a legfiatalabb generáció tekintetében, hanem még a szülők párkapcsolatában és a nagyszülőkhöz fűződő kapcsolatrendszerben is. A szülőanya édesapja két nappal a szülés után megköszönte a lányának, hogy otthon szülte meg a kisbabát (mint aki ezzel véghezvitt és helyreállított valami megfoghatatlant, ami immár az egész családra visszamenőleg is fényt sugároz), és azt, hogy ezáltal azt is lehetővé tette, hogy ő az unokáját ily röviddel a születése után a karjában tarthatta. A szülők utólag csodálkozva számoltak be arról is, mennyire más volt így a gyermekágyas időszak, mint az első szülésnél: drámák nélkül, tele természetességgel, az élet hajója egyszerűen csak úszott tovább, hisz mindenki a kezdetektől töretlenül együtt volt a fedélzeten.
Ez a kisfiú édesanyja vajúdása közben többször eljátszotta saját megszületését.
A szó szoros értelmében újjászületett nagytestvérként…
Van olyan is, amikor az anya (vagy akár mindkét szülő) biztonságérzetének szükséges tényezője az, hogy közvetlen családjának valamennyi tagját a közelében tudja. Nem szeretne eltávolodni nagyobb gyermekeitől, mert úgy hiányosnak, üresen tátongónak, egyensúlyát vesztettnek érezné az őt körülvevő teret. Mivel ma már kutatások is igazolják, hogy a nők ott szülnek a legkevesebb komplikációval, ahol a legnagyobb biztonságban érzik magukat, az anya erre vonatkozó megérzéseire, kívánságaira mindig érdemes hallgatni.
Egy anya arról számolt be, hogy az ő döntésében meghatározó szerepet játszott az a vágy, hogy nagyobbik gyermeke ne maradjon ki egy, az egész családot érintő élményből. A kistesvér várása mindannyiuk életét mélyen átszőtte, ezért az ő számukra az volt természetes, hogy együtt is fogadják az érkezőt.
Az együtt szülés egyik speciális esete, amely azonban manapság sokszor előfordul a házasságok, párkapcsolatok gyakori felbomlása és újraszerveződése által, az, amikor az anya új partnerével közös gyermeket szül, és vele együtt neveli bármelyikük vagy mindkettejük előző kapcsolatából származó gyermekeit is. Ilyenkor az a lehetőség rejlik a szülésnél való közös jelenlétben, hogy minden eddiginél sokkal mélyebben egybeforraszthatja a családot. A szülést nem véletlenül tartják az élet egyik legmeghatározóbb beavatási rítusának, más megfogalmazásban vér-misztériumnak. Féltestvérből „vér-testvér” lehet általa, s nevelőszülőből „vér szerinti” szülő. Az új szülőpár „vérszerződést” köt valamennyi biológiai és nevelt gyermekével az új család létrehozására. Ez persze nem automatikusan és mindenkinél működik így, sok függ a már meglévő kapcsolatrendszer jellegétől. A későbbiekben még visszatérek azokra a sajátos tényezőkre, amelyeket ilyenkor hasznos figyelembe venni.
Kicsit sem hétköznapi, de tanulságos és idevágó szüléstörténetet hallottam egyik mesteremtől: az ő élete úgy alakult, hogy a jelenlegi férjével épp akkor ismerkedett meg, amikor öt hónapos várandós volt egy másik férfitól, akivel még a várandóssága elején felbomlott a kapcsolata. Új partnere nem csupán azt vállalta, hogy mellette áll majd a baba születésénél és nevelésénél, hanem szerette volna, ha egészen a sajátjaként tekinthet a gyermekre, ezért a szülésnél egy kis rituálé keretében az anya is és ő is evett a méhlepényből (ez a mi kultúránkban a többség számára hátborzongatóan furcsa szokás az állatvilágban és a természeti népek között sokkal elfogadottabb, mint gondolnánk, s a méhlepény különféle felhasználási módjait a természetgyógyászatban kezdik nálunk is újra felfedezni). A férfi azóta is a sajátjaként neveli az e sorok írásakor már 14 éves lányt, néhány évvel később született, immár genetikailag is közös gyermekükkel együtt.
Jobb híján…
A testvérek részvételének a szülésnél néha a fent sorolt lelki, spirituális vagy praktikus megfontolásoknál sokkal prózaibb okai is lehetnek, például az, hogy a szülők egyszerűen nem találnak ennél jobb, kölcsönösen megnyugtató megoldást. A nagyszülők esetleg messze laknak, a nagyobb gyermek(ek)re vigyázó barátok vagy rokonok lakása talán nem megfelelő arra, hogy a gyermek hosszabb időt töltsön el ott. Ilyenkor egyszerűen csak megtörténik, hogy a gyermekek jelenléte a szülési terv részévé válik. Valószínűleg ez a régi időkben is így lehetett: a szülést körbevette a család, a kis jövevény pedig utat talált magának mindannyiuk életébe.
Mielőtt jelen írásomba belefogtam, több független bábát is megkérdeztem véleményéről, tapasztalatáról a „testvéres szülés” témájában, és az ő meglátásaik csaknem teljesen egybeestek azokkal, amelyekre én tettem szert munkám során: Valamennyien azt tapasztaltuk, hogy a testvérek bevonása a szülésbe lehet katartikusan szép, de rémesen rossz kimenetelű dolog is, és hogy ezek közül melyik lesz, azt nem kis mértékben az határozza meg, hogy a szülők jó döntést hoznak-e és megfelelően felkészülnek-e minden eshetőségre.
A legfontosabb kérdés talán az, hogy az anya valóban, a lelke mélyéig szeretné-e, hogy ott legyen a testvér is. Ezt a döntést nem szabad külső nyomásra, vagy kétségek közt meghozni! Mint a szülés körül mindenben, ebben is az anyáé a döntő szó. Természetesen az apa támogatása is szükséges, hisz a kettejük egyetértése a háborítatlanság egyik alappillére.
Nem kevésbé lényeges, hogy az anya vajon tudja-e magát a szülésnél függetleníteni nagyobb gyermekétől, hogy teljes figyelmét befelé, saját magára, a szülésnek és a születendőnek szentelhesse. Vajúdás közben nem lehet a szó hétköznapi értelmében anya: nem tud reggelit készíteni, lehorzsolt lábacskákra puszit adni, leszakadt macifület felvarrni, mesélni, vigasztalni, odafigyelni, szeretgetni. Gondoskodó szerepe a vajúdás idejére teljes egészében megszűnik. Most róla gondoskodik a család és a szülés körüli szaksegítők. Az az osztatlan figyelem, amit az elsőszülött kapott, amikor őt várták, a legkisebbnek is jár. Ezek az órák most elsősorban az „anyababa” duáluniójáról szólnak.
Az az anya, aki ezidáig olyan szoros szimbiózisban élt elsőszülöttjével, hogy soha egyetlen napra sem vált meg tőle, és a gyermek megszokta, hogy minden igényével és problémájával az anyjához fordul segítségért (és mindig meg is kapja, amit akar), az valószínűleg nagyon nehezen tudná a gyermekkel megértetni, hogy vajúdás közben nem elérhető a számára. Ilyenkor lehet, hogy jobb döntés, ha a nagyobb testvér nincs jelen a vajúdásnál, de még arra is érdemes odafigyelni, hogy az anyától való távollétet – legalább rövid időre – legkésőbb a várandósság alatt szokja meg a gyermek, hogy ne a szülés ideje legyen életében az első alkalom, amikor valaki más vigyáz rá.
Ideális az, ha a gyermek tudja és megszokta, hogy van „anya-idő”, amikor az anyját nem szabad zavarni, és van „gyerek-idő”, amikor a figyelem a gyermek(ek)re irányul. Ha van már ilyen mintája a hétköznapi életben is, akkor könnyebben elfogadja, hogy a szülés „anya-időnek” minősül, amelyet neki tiszteletben kell tartania. Saját családomban például azt szokták meg a gyerekek, hogy az otthon végzett fordítói, írói munkám ideje „szent”, és csak végszükség esetén zökkentenek ki, ha a számítógépnél dolgozom. Hasonlóképpen egyes beszélgetések, összejövetelek ideje is „felnőtt” eseménynek számíthat, amikor a gyerekek tudják, hogy nem ők a főszereplők. Fontos módja lehet tehát a szülésre való felkészülésnek, ha a gyermekeket rászoktatjuk az „anya itt van, de most másra figyel” típusú egymás mellett létezésre. (Természetesen ezeket az időszakokat olyanoknak kell váltaniuk, amikor a gyermek is megkapja a neki járó osztatlan figyelmet!)
Szintén fontos kérdés, hogy az apa tud-e vajúdás közben kizárólag az anyára figyelni, ha a nagyobb gyermek(ek) is jelen van(nak). Nem szerencsés, ha a gyermek automatikusan az apjára akaszkodik rá, ha az anyja nem tud rá figyelni. Az apává válás – többedik ízben is – ugyanolyan szent folyamat, mint az anyává válás. A szülők tehát akkor döntenek helyesen a „testvéres szülés” mellett, ha meglehetősen biztosak benne: gyermekeik képesek rá, hogy mindkét szülőnek magánszférát engedjenek a szülés idejére.
Mindezekből következik, hogy elengedhetetlen, hogy a szülésnél jelen legyen egy olyan felnőtt, akinek a szerepe kizárólag a nagyobb testvérek felügyelete, ellátása, lefoglalása, kérdéseik megválaszolása stb. A szülőknek tehát el kell gondolkodniuk azon, hogy van-e a rokoni vagy baráti körükben erre alkalmas személy, és ha igen, kire essen a választásuk? (a gyermekvigyázóra vonatkozó további szempontokat lásd alább, a III. pontnál)
További fontos kérdés, hogy van-e olyan hely a szülés választott helyszínén (otthonszülés esetében értelemszerűen a család otthonában), ahová a nagytestvérek visszavonulhatnak, ha szeretnének (vagy ha az anya szeretné)? Tapasztalatok szerint a gyermekek nem igénylik, hogy a vajúdás hosszú órái alatt folyamatosan jelen legyenek, sőt, nem is éreznék jól magukat, ha csak csendes, fegyelmezett várakozással tölthetnének ilyen sok időt, miközben semmi más „látnivalójuk” nincs, mit a kontrakciók végtelennek tűnő egymásutánja. Általában zavartalanul játszanak a másik szobában, s csak néha kukkantanak be megnézni, hogy mi a helyzet, minden rendben van-e. Csak a szülés „végkifejlete”, a kisbaba megérkezése valóban érdekes a számukra, s leginkább ilyenkor szeretnek a szülőszobában tartózkodni. Az elvonulás lehetősége azért is nagyon fontos, mert a nagytestvér így akkor is bármikor kivonhatja magát a folyamatból, ha az élmény túl intenzív, „túl sok” a számára. A gyermekek általában nagyon szépen tudják maguknak szabályozni, hogy mennyit szeretnének látni, és mi az, amit esetleg már nem.
Érdemes átgondolni azt is, hogy milyen az adott gyermek általános habitusa: Ijedős-e vagy talpraesett? Kíváncsi vagy visszahúzódó? Mennyire tud megküzdeni új, ismeretlen helyzetekkel? Hogyan szokott reagálni stresszes szituációkra? Idegenek társaságában könnyen feloldódik-e vagy esetleg fél tőlük? Undorodik-e szélsőséges mértékben bármitől (pl. vértől, testfolyadékoktól)? Szégyellős-e? Mennyire „anyás”, illetve „apás”? Függ e végletesen bármelyik szülőjétől? Félti-e végletesen bármelyiküket? Mennyire türelmes, tud-e várni? Hogyan kommunikál a gyerekvigyázó-jelölttel és szót fogad-e neki? Vannak-e olyan viselkedésmintái, szokásai, amelyek az anyát kifejezetten zavarják vagy zavarnák vajúdás közben, és hajlandó-e a gyermek lemondani ezekről egy időre, ha megkérik?
Ha arra a megállapításra jutunk, hogy a gyermek jellemét, szokásait tekintve valószínű, hogy képes lesz a szülés háborítása nélkül jelen lenni (úgy, hogy ez neki se okozzon gondot), illetve mindez azzal is párosul, hogy az anya nemigen tud elképzelni olyan viselkedést gyermeke részéről, ami őt kihozná a sodrából, akkor jó eséllyel bízhatunk benne, hogy az együtt átélt szülés meghitt és izgalmas, mély és fontos családi élmény lesz. De még ilyen esetben is számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy abban a felfokozott energiájú helyzetben, amelyet a szülés jelent, a gyermek esetleg váratlanul is viselkedhet, ezért „B terve” is szükség van, ami ilyenkor életbe léphet.
Sok gyerek még a szülőszobában is úgy elfoglalja magát, mintha mi sem történt volna
(a képen látható kislány alig másfél méterre van a vajúdó anyától)
A gyermekek neme és kora is szerepet játszhat abban a döntésben, hogy bevonjuk-e őket a szülés folyamatába, és ha igen, akkor milyen szerepet szánjunk nekik. Az anya esetleg fontosnak tartja, hogy a lánya hosszú távra szóló élettapasztalatot szerezzen a szülés által, míg egy fiúgyermek esetében ezt talán kevésbé tekinti lényegesnek. Az is lehet, hogy a lánya előtt fesztelenebbül mutatkozik meztelenül, kitárulkozva, mint a fia előtt. Ha a testvér még maga is kisgyerek, akkor gyakran olyan jelképes feladatokat adnak neki, amiből ő is érezheti, hogy fontos és „saját” szerepet kapott – például a masszázs- vagy illóolaj csöpögtetését, egy előre kikészített törölköző, babatakaró vagy babaruha odahozását, amikor a kicsi megszületik, vagy nagyobbacskáknál akár a köldökzsinór elvágását is. A kislányok általában rögtön „babázni” szeretnének az újszülöttel, szívesen vesznek részt az első öltöztetésben, fürdetésben. Ez utóbbiakat azonban akkor is élvezhetik, ha magánál a szülésnél nincsenek jelen, de utána azonnal bejöhetnek – sok szülőpár számára ez a legszívesebben választott megoldás.
| „Segítünk Anyának muskotályzsályás borogatást készíteni” | „Felöltöztetjük a húgocskánkat első ruhájába” |
| Az empátia is segítség! | |
Kamaszodó gyermekeknél figyelembe kell venni, hogy az ő életükben ez az az időszak, amikor fokozottan szemérmesek, és esetleg nem szívesen látják anyjukat ruha nélkül, vagy jobban zavarba jönnek a vajúdás hangjaitól, látványától, mint a pubertás előtt tették volna. A szülés a női szexualitás csúcs-aktusa, és mint olyan, igen intenzív élmény lehet a saját szexualitásukba épp csak belenövekedni kezdő ifjoncok számára.
A szülőpár csak akkor döntsön a testvérek bevonása mellett, ha mindketten úgy érzik, hogy a szülés alatti – bármilyen! – viselkedésük miatt utólag sem éreznének szégyent vagy zavarodottságot nagyobb gyermekeik előtt. Ahogyan a családot összekovácsolni, úgy szétzilálni is képes a szülés élménye, ha utólagos, feldolgozatlan kétségek vagy frusztrációk hosszú távra árnyékot vetnek a felnőttek és a gyermekek kapcsolatára.
A szülés szexuális aspektusával összefüggő az a kérdés is, hogy ha a születendő gyermek apja, az anya partnere nem azonos a nagytestvérek apjával, akkor vajon a férfi képes-e nevelt gyermekeinek jelenlétében is ugyanolyan fesztelenül megérinteni, ölelni, masszírozni az anyát, mintha ők nem lennének ott, illetve a nagyobb gyermekekben milyen érzéseket kelt, ha ezt látják? Fontos, hogy az intimitás megnyilvánulásai a vajúdás alatt fesztelenül történhessenek a szülőpár között, és hogy ezt minden jelenlévő – beleértve a testvéreket is – természetesnek érezze. Ez általában olyan családokban működik jól, ahol a nagyobb gyermekek teljesen elfogadták az új párkapcsolatot és kölcsönösen megbíznak egymásban az új partnerrel.
A szüléssel kapcsolatos félelmek, és általában mindenfajta negatív érzelem oka – még felnőttek esetében is – leggyakrabban a tájékozatlanság, illetve negatív információk (pl. változatos, és gyakran teljesen hiteltelen forrásokból származó „horrortörténetek” a szüléssel járó fájdalmakról vagy komplikációkról) beépülése az egyén tudatába. Ami ismeretlen, szokatlan, általunk kontrollálhatatlan, és ezzel egyidejűleg oly mértékben intenzív élmény, mint a szülés, attól félünk. Ahhoz, hogy egy gyermek bizalommal, természetes családi eseményként élhesse át a szülést, pozitív élményeket szerezve, szükséges, hogy legyenek előzetes viszonyítási pontjai, legalább hozzávetőleges ismeretei – a saját szintjén – arról, hogy mi és hogyan fog történni. A legtöbb általam ismert szülő, aki már legalább egy sikeres „testvéres” szülés élményén van túl, arról számol be, hogy a legfontosabb eszközeik a nagytestvér felkészítésére a következők voltak:
Testvér a köldökzsinór elvágásánál
Az a legszerencsésebb, ha sikerül a gyermekben – és saját magunkban – egy nagyfokú nyitottságot és alkalmazkodási készséget kialakítani („bármi lehetséges”), amellett, hogy megőrizzük alapvető bizalmunkat a szülésben.
Mint már fentebb is említettem, a testvérek szülés körüli „menedzselésének” feladata mindenképp egy, a szülőpártól és a szülést kísérő szakszemélyzettől különböző felnőttre kell, hogy háruljon. Kulcsfontosságú lehet ennek a személynek a kiválasztása és felkészítése a feladatra: rajta múlhat a „testvéres” szülés sikere.
„Az én nagymamám nem ijedős, még meg is tud nevettetni, míg Anya vajúdik.
És különben is: miért félnénk: a macim mindkettőnkre vigyáz!”
Amennyiben a szülők döntése az, hogy a nagytestvér ne legyen jelen, hanem valahol máshol töltse a vajúdás idejét,
Bár a fenti szülési tapasztalatok, történetek és praktikus megfontolások nagy része intézeten kívüli szülésre vonatkozik, téves lenne ebből arra következtetnünk, hogy a testvérek részvétele kizárólag az otthonszülés sajátossága. A segítők (családtagok és szakszemélyzet) szabad megválasztása a szüléskísérés bábai modelljének egyik alappillére, és a bábai modell nem helyszínhez kötött. Az USA-ban és Nyugat-Európában, ahol az egészségügy sokkal inkább kliensközpontú, mint jelenleg nálunk, a testvérek szülésnél való részvételétől a kórházakban sem zárkóznak el mereven, és a szülés után természetes, hogy a nagyobb gyermekek szabadon látogathatják újszülött testvérüket és édesanyjukat (hacsak nincs a környéken akut járványveszély). Magyarországon is tudok olyan esetről, amikor – gondos előkészítést követően – az anya nagyobb lányai „dúláskodtak” kishúguk születésénél, kórházi környezetben[3].
Egy kórházi „testvéres szülés” esetében (az eddig leírtakon kívül) azt tartom fontosnak, hogy a kísérő személyzet messzemenőkig tiszteletteljesen bánjon mind az anyával, mind a családtagokkal, és a lehető legkevesebb beavatkozással kísérje a szülést, hogy a gyermekek ne egy kapkodós, vészhelyzet-hangulatú, az anya és a baba számára is traumatikus szülésélménynek legyenek részesei. A gyerekvigyázó szerepe itt még összetettebb, hiszen a gyermekeket szükség esetén neki kell elkalauzolnia a számukra idegen helyen, és általuk talán sosem látott tárgyakkal, orvosi eszközökkel kapcsolatban kell válaszolnia a felmerülő kérdésekre. Érdemes a szülőszobát a gyermekekkel együtt megnézni még a szülés előtt. B-tervet kell készíteni arra az esetre, ha komolyabb beavatkozás válik szükségessé (ilyenkor hová mehetnek a gyermekek, hogyan készítsük fel őket előre erre az eshetőségre és hogyan nyugtassuk meg őket, hogy az édesanyjuk továbbra is biztonságban van, segítenek neki).
Noha a testvérekkel együtt szülés kórházi környezetben meglehetősen ritka, arra mégis nagyon sok anyának (és gyermeknek!) lenne igénye, hogy a testvérek a szülés után a lehető leghamarabb találkozhassanak. Ha a család együtt, egységként élheti át a kezdeti kötődést, annak igen hosszú távú pozitív hatásai lehetnek (kutatások szerint még a szülők párkapcsolatára, és mind az ő, mind a testvérek későbbi gyermekvállalási hajlandóságára is!). Egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermek még a születés napján újraegyesítheti-e a családját, vagy egy hétnyi teljes elszigeteltség után, „csomagban” kapja a testvérét és az alkalmazkodás feladatát egyszerre. A családi együttlét háborítatlanságának lehetővé tétele a gyermekágyban a kórházi szülészeti ellátás humanizálásának következő fontos lépcsőfoka, amelyet minden magát kliensközpontúnak valló intézménynek célul kell tűznie maga elé.
Saját második szülésem után meglepetten tapasztaltam, hogy a meghatottság legnagyobb hulláma nem akkor söpört végig rajtam, amikor a lányom megszületett, hanem amikor – talán egy órával később – az éppen akkor felébredt két és fél éves Levente fiam a szobába lépett. Valami akkor lett teljes, egész. Akkor született meg (újra) a családom. Felejthetetlen élmény volt látni, ahogy először csak egy ujjal, aztán a teljes kezével megérinti a kishúga rózsaszín lábacskáját, majd később, amikor már alaposan szemügyre vette a kis jövevényt és kicsit több bátorságot gyűjtött, folyamatosan oda szeretett volna bújni hozzá és a karjába akarta venni. Én akkor még nem voltam bába, így csak később tapasztaltam meg, hogy a legtöbb hasonló korú nagytestvér szinte minden mozdulatra pontosan ugyaneszerint a „koreográfia” szerint ismerkedik a kistestvérével: egy ujjacska, teljes kéz, „add ide, ő az én testvérkém”!
| Először kicsit gyanakodva… | … később már barátkozón nézegetjük |
| …alaposan szemügyre vesszük… | …egy ujjal megérintjük… |
| …megsimogatjuk… | |
„Az én testvérkém!”
Törékeny, varázslatos pillanatok ezek. Ina May Gaskin[4] Spiritual Midwifery című könyvében olvastam Stephen Gaskin[5] egyik elhíresült mondását: „Amikor egy kisbaba megszületik, az egész Univerzum arrébb mozdul, hogy helyet csináljon neki”. Nos, azt hiszem, az ilyen testvér-találkozások azon idők közé tartoznak, amikor láthatjuk megnyilvánulni ennek az „arrébb mozdulásnak” az erejét: ez a perc időtlen, és egy egész világot rejt magában. Óvjuk, vigyázzuk hát gondosan az első találkozás megszentelt terét, hisz ez a testvérek számára is beavatási rítus: ők ilyenkor válnak egyszülöttből nagytestvérré, újszülöttből kishúggá, kisöccsé.
Az Univerzum helyet csinál mindenkinek…
A fentiekben sorolt sok-sok megfontolandó tényező, kritérium és javallat ellenére nem igaz az, hogy a testvérek bevonása a szülésbe, illetve a korai gyermekágyas időszakba valami rettenetesen bonyolult dolog volna. Ellenkezőleg. Mint az élet legtöbb természetes dolga, rendszerint ez is viszonylag egyszerűen elrendezi önmagát.
Ha például aggaszt bennünket, hogy a gyermekünk nem biztos, hogy képes csendesen, békésen viselkedni a szülésnél, nem kell rögtön visszavonulót fújni. Ne feledjük, hogy a nagytestvérek a mi gyermekeink, s így – szerencsére – mi magunk sokkal több toleranciára vagyunk képesek velük szemben, mint bármely más gyermekkel. Ha van egy jó „B tervünk” minden eshetőségre, akkor az „A tervben”, vagyis álmaink szülési tervében szinte bárminek adhatunk esélyt.
Nemrégiben például egy olyan hároméves fiúcska kistestvérének a születésénél volt alkalmam jelen lenni, aki oly mértékben féltette az édesanyját, hogy még annak láttán is hatalmas patáliát csapott, ha az anya a várandóssága alatt masszázs kezelést kapott. Pontosabban fogalmazva gyakorlatilag nem engedte a masszőrt az anyja közelébe, csak úgy (és azt is csak hosszas győzködésre), ha ő maga is „segíthetett”, vagyis szorosan az anya testközelében maradhatott. Ugyanez volt a helyzet a Watsu (vízi shiatsu) kezeléssel, a magzati szívhangok hallgatásával és a baba kitapintásával is a várandósság alatt. Akárhogy is nézzük, erősen kérdésesnek tűnt, hogy a kisfiú képes lesz-e visszavonulót fújni a vajúdás alatt, ha szükséges. A gyerekvigyázó problematikáját is csak második nekifutásra sikerült – de akkor szerencsére megnyugtató módon – megoldani.
A szülés lassan kezdődött, többször is már-már úgy tűnt, hogy beindul, hogy aztán újra elcsituljanak az összehúzódások. Végül egy délelőtti órában kaptam a telefonhívást, hogy most már komolyabbnak tűnik a folyamat, de még így is a nap nagy része úgy telt el, hogy csak finom erősödés volt érzékelhető a kontrakciók intenzitásában és gyakoriságában. A kisfiú egy ideig engedte, hogy a többi családtagja elterelje a figyelmét: játszott az udvaron, a szomszédban. De aztán, délutánra kelve már szeretett volna újra az édesanyjával lenni. Az anya ekkor még örült is ennek, szívesen ölelte magához, sőt, meg is szoptatta. A kontrakciók azonban egész délután és még este is ugyanazt a szinte észrevétlen, lassú sűrűsödést mutatták, mint korábban.
Csak akkor vett a vajúdás igazi lendületet, amikor a fiúcska végül elálmosodott és lefektették aludni. Ettől kezdve az apa és az összes segítő figyelme az anyára irányulhatott, és ő maga is végre csak befelé figyelhetett. Ekkor, mintha a folyamatból egyszeriben kiengedték volna a fékeket, dinamikussá vált a szülés, és éjfél körül meg is érkezett a kicsi leányka. Bátyja nem sokkal a születése után felébredt, és a „klasszikus” forgatókönyv szerint, lelkesen ismerkedhetett a húgával.
Medikális gondolkodásmód szerint talán kudarcnak értelmeznék ezt a helyzetet. Hiszen a szülés kétségtelenül hosszabbra nyúlt így, mint ahogy azt egy ripsz-ropsz második szüléstől várnák. De az én szememben inkább sikertörténet, amely azt bizonyítja, milyen nagy is az emberi test belső bölcsessége, mennyire képes alkalmazkodni, időzíteni. Megoldotta, hogy teljesüljön az anya szívének kívánsága, hogy ne kelljen elszakadnia elsőszülöttjétől, ugyanakkor azt is, hogy háborítatlanul születhessen az újonnan érkező. Nem utolsósorban arra is ékes bizonyíték ez az eset – és számos másik igen hasonló szüléstörténet, amelyeket bábatársaktól hallottam -, hogy a lelki tényezők meghatározó szerepe a szülésnél korántsem csupán a háborítatlan szülés mellett kiálló anyák és bábák agyszüleménye.
A legfontosabb tehát nem az, hogy tudunk-e a „testvéres szüléshez” tökéletes körülményeket teremteni. Tökéletes körülmények nincsenek, az élet folyamatosan kihívásokat állít elénk, s a boldogságunk nem a tökély elérésében, hanem abban rejlik, hogy a hozzá vezető úton szívből, egész lényünkkel járunk-e. A válaszok ott vannak belül, s ha minden családtag a szíve mélyéről az együtt szülés mellett dönt, akkor kevés olyan erő létezik, amely megakadályozhatná, hogy az élmény felemelő, és hosszú távra lelki táplálékot adó legyen.
Noll A. Nandu
[1] Midwives’ Alliance of North America, MANA
[2] Ilyen lehetséges indokok például: “természetes szülés vágya”, “az irányítás az anya kezében lehessen”, “háborítatlan születésélmény a baba számára”, “nem kedveli a kórházat”…stb.
[4] Ina May Gaskin a világ egyik leghíresebb ma élő bábája, az USA Tennessee államában levő Farm Bábaközpont vezetője, a Spiritual Midwifery és az Útmutató szüléshez címmel Magyarországon is megjelent Ina May’s Guide to Childbirth című könyvek szerzője, nemzetközi szintű előadó, békemozgalmár, a MANA volt elnöke.
[5] Béke Nobel-díjas közösségvezető, spirituális tanító, író, előadó, békemozgalmár, a Farm közösség (USA, Tennessee) alapítója és vezetője.
Óóó, hát így születnek a kisbabák?
Itt van, megszületett!
Az egész család érdeklődve nézi a méhlepényt és a magzatburkot: „itt lakott a baba kilenc hónapig!”
A figyelmes bátyó a kistesónak már egy labdát is hozott, hisz az életben kevés pompásabb dolog van, mint a játék!
Édes négyesben
Milyen jó, hogy Anyának két oldala is van az ágyban!
„Kicsi ujja van neki”
„Ha vihar jő a magasból,
Ne bocsáss el, kicsi bátyám,
Ha falomb közt telihold lép,
Kicsi néném, te vigyázz rám…”
/Weöres Sándor/
© Holdudvar Bábaház, Noll A. Nandu
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók, beleértve a más weblapra történő átmásolást és az e-mailes továbbítást is.