Earth Alive – Élő Föld
2. rész

<<< Előző (1.) oldal         >>> Következő (3.) oldal

2007.április 20. péntek
Yemaya

     A farmon töltött első éjszakánk után hajnalban ébredtem. Mivel a természetes bioritmusom általában olyan, hogy a napnak ebben a szakaszában vagyok a legkevésbé éber, és ezért legtöbbször le is maradok a tudatos megéléséről, most kifejezetten hálás voltam az időzóna-eltolódásnak, amely lehetővé tette, hogy pihenten léphessek ki a sátorból és egy kis reggeli séta keretében megnézzem a napfelkeltét a farmon.

     A füvek, fák között még csend ült, csak néhány korán kelő énekesmadár szava hangzott néha, s ahogy a tekintetem végigfutott a tágas mezőn, úgy lépett be a táj békéje az én bennsőmbe, mintha csak szemlélő és látvány eggyé vált volna a megpillantás aktusában. Bűvölten néztem a lombokon átszűrődő fény játékát, a mező hamvas, szinte türkizbe hajló zöldjének puha pasztellszíneit, a még hosszan elnyúló árnyékok rajzolta mintázatot az ösvényen. Szinte sajnáltam, hogy nem vagyok festő, bár ha festő lettem volna, akkor talán épp azon tépelődhettem volna, hogy ezt a látványt, ezt az érzést képtelenség bármilyen emberkéz alkotta színből kikeverni, s a kép valóságból kivágott kockája is túlontúl szögletes ahhoz, hogy a pillanat három dimenziós valóságáról akár csak közelítőleg is hiteles képet adjon. A bennem lakó megrögzött krónikás így hát lassan összecsomagolt és feladta a megörökítés rögeszméjét, s mentális jegyzetelés helyett széttárt karokkal átadta magát az események megélésének az "itt és most"-ban. Milyen gyakran elfelejtjük ezt megtenni! - gondoltam. Hirtelen rádöbbentem, milyen sokszor előfordul velem az, hogy már az események közepette azok elmeséléséhez, a tudósításhoz gyűjtöm a gondolatokat, mint valami szinkrontolmács, aki még jóformán meg sem hallotta, hogy miről is van szó, de már fordítja is le, adja is tovább a hallottakat. Jó volt, hogy most nem így történt. Jólesett maximálisan beengedni a világot a lényembe, csendben, csak úgy önmagáért, anélkül, hogy gyűrni-forgatni, következtetéseket levonni, végeredményre jutni kellett volna. Magamban igazat adtam Judith asszonynak: élni valóban nagyon jó. Átjárt a létezés gyönyörűsége, a fizikai test, a megtestesültség élvezete, amely az érzékelés lehetőségéből: a képek, hangok, illatok, ízek, érzetek ily lehengerlően intenzív felfogásából fakad. 

     Mivel imádok fényképezni, a nyakamban elválaszthatatlanul ott lógó Nikont azért elég sokszor elcsattintottam. Nagyon szeretem a fényképezőgépemet: hosszú vágyakozás után, tavaly kaptam a születésnapomra egy nagy családi és baráti összefogás eredményeképpen. Mint minden nap, amikor a hűséges gépezetet a kezembe veszem, magamban most is hálát adtam azért, hogy a birtokomban lehet egy ilyen jó minőségű, finom szerkezet, amelyet igazi öröm használni. Tehetségéhez mérten most is egészen tisztességes munkát végzett, pedig tudtam, lehetetlent kívánok tőle.

     A kavicsos úton friss léptekkel kigyalogoltam a farm bekötő útjáig, amely mentén egy kis tavacska ontotta pára-leheletét a hajnali szélcsendben. Youngstown városkája, és a farm is a Bay County-nak nevezett megyéhez tartozik, s mivel a Bay szó öblöt, tavat, vagyis vízfelületet takar, a megye elnevezésében az a tény tükröződik, hogy ezen a vidéken egymást érik a kisebb-nagyobb tavak, tengerszemek. Ez a kacsaúsztatónál alig nagyobb kis mikrokozmosz a felületes szemlélő számára jelentéktelennek tűnik, de amikor sétám során odaértem, épp egy kócsag emelkedett fel róla elegáns szárnycsapásokkal, Zoli pedig tegnap egy teknőst látott komótosan belecsobbanni egy kőről, így azt sejtettem, hogy nagyon is érdekes hely lehet, mozdulatlansága pedig csupán látszólagos. A környező fákon szürke hátú, világos hasú mókusok ugráltak, a víztükör alatt kis halak cikáztak át, s egyre több madár hirdette fennhangon, hogy a reggel visszavonhatatlanul elérkezett.

     Így aztán magam is úgy döntöttem, hogy hajnali magányomból visszatérek a farmon még csak lassan ébredezők társaságába. Sandinek köszönhetően, aki a legkorábban kelő volt közülünk, már kávéillat fogadott a kis nyárikonyhában, én pedig rövidesen egy nagy adag magyaros tojásrántottával kerültem elő ugyanonnan, amelyhez nem csak a gyulai kolbászt, de a kovászos kenyeret is szabályosan becsempésztük az országba, lévén, hogy az USA-ban meglehetősen szigorúak az ennivaló bevitelére vonatkozó előírások, mi viszont szerettünk volna némi ízelítőt adni a többieknek az általunk kedvelt hazai finomságokból. Túl nagy eretnekséget azért valószínűleg nem követtünk el, mivel a "bűnjelekből" a harmadik nap reggelére már egyetlen morzsa sem maradt. 


Hamvas réti hajnal


Napfelkelte a fák között


Kileső


Párás lehelletű tengerszem - mindjárt itt a szomszédban


Fénybújócska, árnyjáték


Vízcseppek a kerítésen avagy a pasztellszínek tobzódása


... itt zölddel zöldell...


... bocsi, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a fényképezést!


Econfina meditáció


Vízhez öltözve


Alulnézet


Béke kint és bent


Indulhatunk?

     Marina már nyolc óra tájban élénken sürgölődött, mondván, hogy az aznapra tervezett programunkat, a Shell Island, vagyis "Kagylósziget" felfedezésére irányuló hajós kirándulást minél előbb szeretné megkezdeni. A társaság többi része azonban kevésbé volt fordulékony, következésképp már majdnem délfelé járt, mire végül felkerekedtünk. Marinát ez csöppet sem hozta ki a sodrából, s csak egy rá nagyon jellemző megjegyzéssel nyugtázta a helyzetet: "Hogy mikor megyünk? Ne kérdezzetek tőlem ilyeneket! Ez olyan, mint a szülés: jön, amikor jön, vagy odaérek vagy nem, ha ott kell lennem, akkor ott leszek. Hagyjatok engem békén az órával!". Magamban mosolyogtam és hálát adtam az égnek, hogy ezen az eseménysorozaton épp résztvevőként és nem szervezőként vagyok jelen, mivel korábbi közös munkánk során a másik oldalon állva már több ősz hajszálat növeszthettem volna Marina sajátos "időérzéke" miatt, ha nem lennék genetikailag nem-őszülős típus. Igaz, Marina korábban azt is mondta, és igaza volt, hogy rituálét nem lehet erőltetni, sem órarendbe szedni, és ez itt most egy olyan együttlétnek ígérkezett, ami sokban eltért a hétköznapi kurzusok és műhelyek strukturált műfajától.

     Amikor végre elindultunk, először bementünk Panama Citybe GroAnnie házához, ahonnan Marina, Xilena, Zoli és én GroAnnie kisbuszával mentünk tovább a szigetre, míg Sandi elment, hogy beszerezze az ennivalót az esti közös vacsorához, amelyet este a szárazföld szigettel szemben levő oldalán, a St. Andrews nemzeti park területén készültünk elkölteni.

     GroAnnie háza igazi floridai városi villának bizonyult: nagy, földszintes, tele tágas terekkel, és némi luxustól sem mentesen. A háziak vízhez való kötődését kisebb-nagyobb asztali csobogók és házi szökőkutacskák jelezték, amelyekkel minden helyiségben találkoztam. Nem időztünk azonban sokat, hanem percek múlva már robogtunk is tovább a part felé a "mikrobuszon", amelyet csak amerikai viszonylatban kell mikrónak képzelni, a mérete alapján nem: fél iskolabusznyian is belefértek volna.

     A szigetre óránkánt visz ki a kishajó, s a délit épp lekésvén, még majdnem egy óránk maradt. Ezalatt megnéztük a parkban nemes egyszerűséggel csak "Gator Lake" névvel illetett tavacskát és a szóban forgó hüllőknek azt az egy példányát, amely épp hajlandó volt a kedvünkért a sekélyesben henyélni addig, amíg lefényképeztük. Pikkelyes farkát, erős állkapcsából ferdén kilógó fogait és szűziesnek épp nem mondható tekintetét szemlélve eltöprengtem, hogy vajon mennyire lehetnek motiválva az itt élő alligátorok arra, hogy tavacskájuktól különböző pontjain is felbukkanjanak a parknak, az esetleges kiruccanások alkalmával vajon mutatnak-e érdeklődést a kempinglakók iránt, s ezen érdeklődés vajon mennyire gasztronómiai jellegű. Annál is inkább, mivel magunknak is voltak olyan terveink, hogy a fesztivál utáni maradék két napunkat a parkban töltsük. Minthogy azonban a park kétlábú közönsége és személyzete szemmel láthatóan a legkevésbé sem izgatta magát az alligátorok miatt, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem kell Crocodile Dundee túlélőkészségeivel rendelkeznünk ahhoz, hogy ép bőrrel megússzuk majd az itt-tartózkodást.

     A kishajó állomásának tövéhez érkezve pelikánfényképezéssel ütöttem el a maradék időt. A szárnyasok ugyanis megneszelték, hogy egy mélytengeri horgász frissen fogott, méteres zsákmányát épp ekkor készült az erre szolgáló asztalon kibelezni, s nagy számban érkeztek a maradékok belakmározására.


Florida őshonos faunáját az alligátorok részéről képviselő lakó a St. Andrews nemzeti parkban 


Gyorsétkezde pelikán módra: halbelezőpult a mólónál


Tollborzoló ez a sorbanállás!


A türelmesebbek várakozás közben elegáns portrét fényképeztetnek magukról

     Végül megérkezett a vízibusz és öt perc múlva már szelte is velünk a vizet a sziget felé, utunkat a fel-felcsapódó hullámok által időnként kiadós zuhannyal téve érdekessé. Eredetileg azt terveztük, hogy egy kisebb, hat-nyolc személyes motorcsónakot is bérelünk erre a napra, hogy bejárhassuk a vízen a delfinek által sűrűn látogatott helyeket a találkozás reményében, de mivel az időjárás elég szeles volt, ez a programpont kényszerűségből elmaradt.


Panama City látképe a vízről
(ha első látásra úgy tűnik, mintha semmi különös nem lenne benne, 
az azért van, mert tényleg nincs benne semmi különös)


Elhagyjuk a lagúnát


Valami ilyesmiért hívják ezt a vidéket Smaragdpartnak ("Emerald Coast")

<<< Előző (1.) oldal         >>> Következő (3.) oldal


© Noll A. Nandu. A honlapon található írások és képek semmilyen formában nem másolhatók vagy adhatók tovább a szerző írásos engedélye nélkül.