Earth Alive – Élő Föld
”Ahol valóban világok találkoztak...”

Bába-sámán találkozó 2007. április 19-22.
Panama City és Youngstown, Florida
(Noll A. Nandu)


Az Earth Alive 2007 logója,
Marina rajza

     Még huszonnégy órája sincs, hogy hazaérkeztem az Earth Alive („Élő Föld”) címet viselő, sámánisztikus tradícióval és mély spiritualitással átszőtt, zárt körű bábatalálkozóról, amelyre a floridai Panama City vonzáskörzetéhez tartozó Youngstown kisváros mellett, az Econfina folyó partján gyűltünk össze a világ különböző tájairól – Norvégiából, Franciaországból, Magyarországról és az USA több államából – mintegy tizenöten. Kis létszámunkat sokszínűségünkkel ellensúlyoztuk, hisz akadt közöttünk számos bába, de rituális dobos, masszőr és energiagyógyító is. Egyvalami azonban mindenképpen közös volt bennünk, amit valaki így fogalmazott meg: „mindannyian szeretjük Marinát és szeretve vagyunk általa”.

     Az esemény főszervezője ugyanis Marina Alzugaray kubai-amerikai bába volt, mélyen tisztelt mesterem (és ahogy ő mondaná: „bába-anya-nővérem”), akinek a nevéhez többek közt olyan izgalmas dolgok kapcsolódnak, mint a delfinkutatás, illetve az AquaNatal vízi kismama mozgásforma és a MyMoonCards („Holdkártyák”) ciklusnaptár megalkotása. 

     E publikus, világszerte ismert arca mellett azonban létezik Marina lényének egy olyan, talán még sokkal fontosabb rétege is, amelyről kevesen tudnak, még ha sokan meg is éreznek belőle valamit. Marina hétköznapi ruhája alatt egy féltenyérnyi széles, gyönyörű vörös-fekete szövetű mexikói sámánövet hord, s évekkel ezelőtt az egyik legnagyobb, tiszta vérvonalú indián sámán-gyógyító („Medicine man”) azon öt kiválasztott közé sorolta őt, akinek feladata, hogy a női gyógyító erőt visszahozza a világba. Szinte minden, amit ő tesz, nagyon mélyről jön és messzire visz, ezért mindig is igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy hallgathassam a tanítását, együtt dolgozhassak vele, megélhessem és átvehessem a rajta átsugárzó energiát és annak hatásait. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem tehát, hogy meghívott erre a találkozóra.

Művészet, tanítás és lélek


Marina Alzugaray 
Holdkártyáinak saját 
tervezésű fedőlapja

     Az összejövetel „alcíme” így hangzott: „Gyülekezés a Földanya ritmusainak és mozdulatainak ünneplésére, hogy általa mélyebben kapcsolódhassunk egymáshoz”. Valódi célját nehéz szavakba önteni, de Marina előzőleg sokat mesélt nekem róla, s így legalább néhány forma nélküli belső képem lehetett szándékairól. Marina egész életében részt vett a bábaság formális elismeréséért folytatott harcban, amely az Egyesült Államokban az Észak-Amerikai Bábaszövetség[1] nemzeti szintű elfogadásával és saját kvalifikációs rendszerének kiteljesedésével, harminc évnyi küzdelem után immár meglehetősen messzire eljutott. Mivel a bábaság elnyomására irányuló erők folyamatosan jelen vannak a világban, a túlélésért folytatott harc szakadatlan, ám a bábaság az emberiséggel egyidős, az asszonyokban a bábai gondoskodásra való igény pedig elemi ösztön, s ezért mindig lesznek, akik átveszik a fáklyát. Marinának azonban egy ideje egy olyan pontra jutott az élete, ahol a kényszerű politikai harc és az energiákat elszívó félelem az üldöztetéstől már inkább állt az útjában, mint belső növekedésének szolgálatában, ezért egyre inkább olyan dolgok felé kezdett fordulni, mint a művészetek, az oktatás[2] és a spiritualitás. Ezeken a területeken ugyanis egy szelíd, erőszakmentes és nagyon nőies módon, de mégis igen hatásosan közvetíthető az a szellemiség, amely a holisztikus bábaságot övezi, s amelynek újraélesztésére a világban oly nagy szükség van. 

     Marinát sokan látták már igazi déli szenvedéllyel táncolni, ám azt nem sokan tudják róla, hogy gyönyörűen fest is. Ehhez társítva szállóigévé vált mondását, miszerint „a szülésfelkészítés a szűzhártyánál kezdődik”, összeállt benne a kép, hogy életének ebben a szakaszában a bábaság tevőleges gyakorlata és az ellenérdekelt erőkkel szembeni közvetlen konfrontáció helyett a rendelkezésére álló üldözhetetlenül rejtett, nagy nyitottságot és érzékenységet is megengedő, ám messzire hangzó eszközökkel hinti szét a spirituális bábaság üzenetét a világban, úgy, hogy az bármelyik nem, ország vagy korosztály nyelvén képes legyen megszólalni. Marina lényegében azért hívta össze az Earth Alive találkozót, mert ehhez a küldetéshez szeretett volna egy egymást inspiráló, egymásból is töltekező, potens magcsoportot létrehozni, akik képesek a találkozón kicsírázott felismeréseket, a csoport kollektív kreativitásának eredményeit saját hazájukban, saját szakterületükön tovább éltetni.

Sámán és bába

     „Ravasz...” – gondolhatják egyesek. „Milyen érdekes!” – vélhetik mások -, megpillantván, hogy a külső hagymahéj alatt létezik valami más is, mint amit eddig szorosan a bábasághoz kötődő dolgokhoz soroltunk volna. Mi azonban, akik ott voltunk, valamennyien tudjuk és meg is tapasztaltuk, hogy létezik mindezek alatt egy még mélyebb, célkitűzésektől és szándékoktól független réteg, egy ős-ok, amiért nekünk ott kellett lennünk. Talán túl elfogultnak hangzana az én számból, ha nyilatkozni próbálnék erről, miközben 2005 nyara óta egy Marináéhoz hasonló, bár még csak ujjnyi keskeny sámánöv simul az oldalamhoz az általam választott (pontosabban engem magához hívó) tanulási irányt és spirituális ösvényt jelezve. Ezért inkább idézem Barbara Tedlock antropológus professzor szavait, akinek kiterjedt jelenkori és történeti kutatásai megállapítják, hogy „a bábaság legmélyebb alapjaiban sámánságvilágszerte, minden eredeti kultúrában. S hogy mit is jelent ez? Nos, a sámánisztikus hagyományról nálam bölcsebb emberek könyvtárnyi anyagot írtak már, s egy útibeszámoló kereteibe még e hosszúra engedett bevezető ellenére sem férne bele minden részlet, de ha belegondolunk abba, hogy a sámán alapvető szerepe mindig is a közvetítőé volt az anyagi és a nem-anyagi világ között, a bába pedig abban a kapuban áll, ahol az élet testet ölt, akkor láthatjuk, hogy egyszerű igazságról van szó csupán, nem holmi misztikus hóbortról. Sok azonosság van a bábai és a sámáni eszköztárban is (sőt, valójában a sámánizmus maga is egy spirituális eszköztár, nem vallás), hiszen mindkettő számára fontos például a gyógynövények ismerete, a gyógyítás holisztikus szemlélete vagy a természet erőinek tiszteletben tartása. Így tehát a spirituális bábaság a sámánság egy sajátosan női rész-, illetve szakterületeként is értelmezhető, akként is működött évezredeken keresztül és működik még ma is a fennmaradt eredeti kultúrákban. Mi, akik az Earth Alive találkozón részt vettünk, együtt testesítettük meg a sámán komplexitását, hisz valamennyien rendelkeztünk valamilyen sámánisztikus készséggel, s mindenki beletett egy kicsit abba az élménytárba, amely végül egészként több lett, mint részeinek összege.

A személyes hívás

     Most, hogy írtam már a találkozó összehívásának céljáról, kicsit személyesebbre fordítva a szót azt is szeretném elmesélni, hogy miért döntöttem úgy, hogy elfogadom Marina meghívását. A saját magam számára legalábbis elég égető kérdés volt, hogy miért futok (sőt, repülök, krónikus repülésfóbiám ellenére) egy negyed glóbusznyit, s kotrok össze pincétől a padlásig minden megspórolt fillért négy napért, hisz sem dúsgazdag nagybácsim, sem korlátlan szabadidőm nem lévén, ez egyáltalán nem volt könnyű. A válasz sem az. Lehetséges, hogy pusztán azért is elmentem volna, mert Marina hívott. Akadnak olyan ritka barátságok (és szerelmek), amelyekben ennyi is elég: „szükségem van rád”. De történetesen ez a találkozó mintha csak az életem szövevényes útjainak egy olyan összefutó kikristályosodási pontja lett volna, mint amilyet utoljára épp akkor éltem át, amikor 2001-ben Marinát megismertem. Akkor történetesen a Víz elem szólt egyszerre valamennyi érzékemhez, mint valami őserejű, karmikus szinesztézia, és egyszeriben tisztán megláttam, hogy öt évvel korábban ugyanazért írtam a hableány motívumából irodalmi szakdolgozatot az egyetemen, mint amiért az előttem álló, vízben szülésről beszélő bába szájából szólnak hozzám a delfinek. Olyan ez, mint valami kirakósjáték, amelynek darabjai sokáig csak egymástól független töredékek, majd egy pontban összeáll a kép és egyben értelmet is nyer, múltat és jövőt egyaránt megvilágítva. Most is éreztem, hogy a darabjaim Panama City felé konvergálnak, hogy ott vár engem valami, amiről még nem tudom pontosan, mi, de fontos.

    Hosszú ideje zajlott már bennem egy folyamat, amelynek során egyre erősebben éreztem, hogy a bábaságom mellett még van valami, ami felé ki kell teljesednem, ami több, mint a bábaság, de mégis magában foglalja azt. Régóta tudom, hogy az élet-feladatom nem csak a női energiák megértéséből és mozgatásából áll, hanem a férfi és női energiák egyensúlyának, a Nap és a Hold erőinek, a duáluniónak a megéléséből, tiszteletéből, és ennek továbbadásából is. Tudtam, hogy még a valóban holisztikus és nőközpontú, optimális tanulási környezetben szerzett bába-tudásom is csak része valaminek, ami még mélyebben spirituális, és amihez tehetséget kaptam, de még nagyon sokat kell tanulnom (és felejtenem is) ahhoz, hogy élni is tudjak vele. Tudtam, hogy van bennem mélyen valami nagy békesség, ami semmi másra nem vágyik, csak önmagára, vagyis a békességre, ami nem szereti a harcot, nem ismeri a féltékenységet, a haragot és az agresszió semmilyen formáját, viszont nagyon érzékeny, és ezért sebezhető, még ha tudatosan is az. És tudtam, hogy mindez része az igazi bábaságnak, még akkor is, ha a gondolatmenetem most paradoxonként önmagába fordulni látszik, akárcsak egy embrió gyorsan differenciálódó sejtjeinek „befelé robbanása”.

     Láthatóak voltak tehát a körvonalak, de még nem volt bizonyos sem az út, sem annak a segítő energiának a forrása, amelyre szükségem volt. Ennek a forrásnak egy lehetséges helyét láttam meg az összejövetelünkben, és ezért tettem meg mindent azért, hogy elmehessek oda.   

2007. április 18-19. szerda-csütörtök
A "zarándokok" megérkezése Earth Alive módra

Az igazat megvallva kissé vegyes érzelmekkel indultam útnak 2007. április 18-án. A hajnali három órás ébredés után a párás tavaszi éjszaka tökéletesen tükrözte saját ködös belső világomat. Két évvel ezelőtt, amikor utoljára hazajöttem az USA-ból, fizikailag és érzelmileg teljesen kimerülten jártam meg ugyanezt az utat a repülőtér és a város között, szívem tépett a másfél évnyi honvágytól. Nem voltam benne biztos, hogy valóban jó lesz nekem visszamenni abba az országba, amelyben élni értékes tapasztalat volt ugyan, és rengeteget adott nekem, mégis sejtszinten, felejthetetlenül nehéz volt. Zolival, akivel közösen kaptuk a meghívást a találkozóra Marinától, szintén nem volt épp tehermentes a kapcsolatom ezekben a napokban, bár az előző hónapok során együtt készítettük elő az utat és nagyon vártuk is mindketten. Mivel megjósolni nem lehetett az előttünk álló eseményeket és azt, hogy hogyan fogjuk őket megélni, elhatároztam, hogy átadom magam a jelenben való létezésnek és mindig azt teszem majd, amit az adott pillanatban érzek. Így könnyebb volt túllépnem a torokszorító érzéseken.

     Mivel az utazás pontos időpontja az indulás előtti utolsó napokig formálódott, s ebből következően repülőgép-csatlakozást és szabad helyeket is valóságos bravúr volt találni, épp hogy csak nem a jegyünkről néztük le, hogyan is érjük el úticélunkat. A sors történetesen a Brüsszel-Chicago-Jacksonville útvonalat osztotta nekünk, s némi csomagfeladási és biztonsági procedúra után hamarosan a kifutópályán találtuk magunkat.

     Tizenkét órával később, több mint tízezer kilométerrel és életünk legszörnyűbb, műanyag szivacsra emlékeztető ízű repülőgépes menüjének elfogyasztásával a hátunk mögött végül szerencsésen landoltunk Chicago repülőterén, ahol a vízumszerzés korábbi tortúrájához képest aránylag fájdalommentesen bebocsátást nyertünk az USA területére.

     Zoli, aki most először járt az országban, gasztronómiailag is rögtön belemerítkezett a hamburgerkultúrába egy hatalmas „oldtimer” formájában, amelynek rituális elfogyasztásához én egy rég nem látott és szintén óriási Margherita koktélt társítottam. Ez utóbbiba szerencsére csak mikroszkópikus mennyiségben került alkohol, másképp – a nedű mennyiségéből ítélve - a hátralévő Chicago-Jacksonville utat valószínűleg csak komoly fizikai támogatással tudtam volna megtenni.


Megérkezés a hamburgerkultúrába

     Jacksonville-be egy egészen kicsi jet gépen repültünk, amelynek zajos startja és klausztrofóbiára buzdító utastere csöppet sem növelte a repülés iránti amúgy is ingatag bizodalmamat, de végül földet értünk ezzel is, és megkezdhettük utazásunk földközelibb részét.

     Alig vártam, hogy kiszabadulhassunk a repülőtér zsúfoltságából és beülhessünk előre lefoglalt bérautónkba, hiszen az Államokban a közlekedésnek ez a formája számomra mindig is nagyon élvezetes és egyszerű volt, lévén, hogy az autók nagyok, erősek, kényelmesek, a benzin olcsó, az utak szélesek, egyenesek, a közlekedési szabályok pedig „idiótabiztosak”. Járművünkre hosszasan kellett várakoznunk, ezért repülőgép gyűrte kedélyünk már-már kezdett volna kifejezetten zord színezetet ölteni, de szerencsére az autók kiadását intéztő ügyfélszolgálatos, egy fiatal fekete srác, vidám szolgálatkészségével megmentett bennünket saját nyűgösségünktől. A pillanat, amelyhez a szabadság érzését társítottam, végül kora este érkezett el, amikor is számos csomagunkkal a frissen megszerzett, kívül-belül amerikai méretezésű Saturn hátuljában kigördültünk a repülőtér mélygarázsából és nyugat felé vettük az irányt. Kissé szürreálisnak tűnt, hogy mi, akik huszonnégy órával ezelőtt még Magyarországon fordultunk a másik oldalunkra egy másik időzóna éjszakájában, most itt szaggatjuk a sztrádát ezzel a puha rugózású automatával, s az élmény izgalma még azt is feledtedte velünk, hogy ugyanennyi ideje nem hajtottuk álomra a fejünket. A lendület végül Lake City környékén fogyott ki belőlünk, így aztán megálltunk egy kis útmenti motelnél. Fáradtságunk gondoskodott arról, hogy minden teketória nélkül beesünk az ágyba, s ez utóbbi hatásosnak bizonyult abban is, hogy az időzóna-eltolódás miatti bioritmus átprogramozási problémáinkat megelőzze.


Aszfalthajónk és első éjszakai szállásunk háttere előtt


Teherautó-lesés a sztrádán

     Másnap reggel kényelmes kilencórai felszedelőzködés után tovább haladtunk a napfényes délvidéki tavaszban. Nem siettünk, gyönyörködtünk a tájban és a számunkra érdekes járművekben - főleg a hatalmas, fényesre polírozott, kissé retró hatású teherautókban -, végleg magunk mögött hagytuk a hétköznapok határidő-prését és munka-stresszét. Nagyon élveztem. Bámulatosan simán ment minden, egyszer sem tévedtünk el, pedig a térképek egy része házigazdáink pontos címével és telefonszámával egyetemben Magyarországon pihent a dolgozóasztalomon, így csak az út előkészítése során megjegyzett adatok alapján közlekedtünk. Szelektív a memóriám, ennél sokkal fontosabb dolgokat is nyomtalanul el tudok felejteni, de ezúttal, a jóég tudja miért, véletlenül az utak számát és az utcaneveket is fényképszerűen eltárolta az emlékezetem, így hát mentünk, mint kés a vajban. Csak az okozott némi dilemmát, hogy a tizenegyórainkat milyen típusú gasztronómiai nosztalgiázással töltsem: egy jóféle mexikói chilis burritót egyek-e vagy inkább egy szép méretes amerikai palacsintát juharsziruppal.

     A benzinünk kora délután kezdett kifogyni, épp Youngstown városában, amelyet - helyesen - az úticélunkhoz legközelebbi településnek sejtettem. Innen már csak az Econfina folyó, mint eltéveszthetetlen tereptárgy irányát kellett a benzinkutas hölgy segítségével meghatározni, s negyedóra múlva már be is gördültünk házigazdáink, Mark és Sandi Wolf farmjára.


Útban a farmhoz

     Az első, akit a farmon megláttunk, Steve volt, Marina férje, aki két barátságos kutya társaságában épp nyers osztrigát nyitogatott és evett egy nagy hűtőládából. Steve szokásos vidámságával üdvözölt bennünket, s már mutatta is a farmhoz tartozó tágas mező túlsó végén Marinát és Sandit, akik állítólag épp a tervezett holdkunyhó-építéshez való bambuszt hordták a folyóból a felállítás helyéül szolgáló tisztásra. Marina tüzes ölelése és nevetőráncait kaleidoszkópszerűen megtáncoltató mosolya barátságának legmélyéről áradt ki rám, s Zolira is, hiszen már akkor is, amikor ők ketten egy újjászületés-rituálé kapcsán először találkoztak tavaly júniusban, elég mélyen megérezték egymás energiáit ahhoz, hogy ne legyen szükség hosszú időre a rokon rezgésű lelkek egymásra találásához. Kisvártatva megérkezett Mark is, a házigazda, akinek ereiben mellesleg negyedrésznyi magyar vér is csörgedezik, s ezért különösen nagy kíváncsisággal és szeretettel fogadott bennünket. Mark személye önmagában is az Earth Alive találkozó egyik legpikánsabb részlete volt, sok szemöldököt felvonva az összejövetelre készülők társaságában. Ő ugyanis szülész-nőgyógyász orvos, és bár már visszavonulóban van az aktív munkától, mégis szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen ízig-vérig bábás esemény épp a jellemző módon bába-ellenérdekelt hozzáállású, szigorúan tudományos, ám annál kevésbé spirituális beállítottságú orvosi szakma egy képviselőjének földjén zajlik majd. Marknak azonban mintegy tíz percébe telt, hogy bárkiben eloszlassa a vele kapcsolatos paranoid előítéleteket: szívélyességével, nyitottságával, fizikai és érzelmi nagyvonalúságával még a legmakacsabb antimedikális lélekben is legfeljebb az a meggyőződés maradhatott volna életben, hogy pályát tévesztett. Én inkább azt gondolom, hogy ő egy azok közül, akik lelki beállítottságuk alapján megfelelő környezetben talán Frederick Leboyer, Michel Odent vagy a szakma más, kevésbé nagy nevű anya- és bababarát reformerjei közé tartozhattak volna, de miután saját elmondása szerint történetesen Panama City egyik legforgalmasabb szülész-nőgyógyász praxisában folytatta gyakorlatát, ahol a Barbie-baba szépségideált magáénak érző, szilikonmellű újgazdag réteg egyre sűrűbben követelte tőle a programozott császármetszést a szülés határidőnaplóba illeszthető, "praktikus" megoldásaként, s Marknak következésképpen egyre kevesebb örömöt adott a munkája, inkább a nyugdíjat választotta. Mark jelenléte mindannyiunkra jó hatással volt, nem csak azért, mert segített hidakat állítani saját ellentmondásos érzéseink között az "orvosi vonalat" illetően, hanem azért is, mert folyamatosan ott volt, segített, hozott, vitt, mosogatott, szöget vert be, fát vágott és tüzet gyújtott a társaság bármely tagjának egyetlen szavára, s házigazda szerepének szinte utánozhatatlan odaadással átadva magát, nagy vendégszeretetről tett tanúságot.

     A kezdeti üdvözlések után rögtön nekiláttunk, hogy felfedezzük a helyet, amely az elkövetkező négy napban otthonunkul, s egyben az Earth Alive fesztivál bázisául volt hivatott szolgálni. Azt már első látásra megállapítottuk, hogy a farm lélegzetelállítóan gyönyörű, és egy csodálatos, csak rá jellemző békét áraszt magából, de hogy ez mennyire így van, azt csak később kezdük kibontani, mint valami ajándékot.

     Hogy a hosszú út után szusszanhassunk egyet, letelepedtünk Steve mellé az árnyas verandára, s ő legott nekilátott, hogy megtanítsa Zolit az osztriganyitogatás helyes technikájára. Állítólag a művelet némi kézügyességet igényel, Steve magyarázott is valamit a megfelelő záróizmok adott ponton való átmetszéséről, de mivel Zoli gyors tanítványnak bizonyult, én hosszú ideig csak az orrom előtt időről időre megjelenő nyitott osztrigahéjakat figyeltem, főleg gasztronómiai jellegű érdeklődéssel. Az osztriga ugyanis finom. Nyers, trutymákos, gusztustalanul néz ki, de az íze mennyei, és ránk, szárazföldi népekre, akik a tengeri finomságoktól való megfosztottságban éljük életünk nagy részét, nagyon üdítő hatással volt elképesztő frissessége. Steve ráadásul gyönyörűen beszél angolul, érthetően, artikuláltan, és így a közös tevékenykedés pillanatok alatt átemelte Zolit azon az aggodalmán, hogy hogy fog ő egy számára csaknem teljesen idegen közösségbe idegen nyelven beilleszkedni. 

     A hely szelleme azért még itt sem hazudtolta meg önmagát, mivel a kedélyes bütykölésbe még az is belefért, hogy közben hálát adjunk a teremtésnek az osztrigáért, s maguknak az osztrigáknak is, hogy az életüket adták a mi finom uzsonnánkért. Igazi föld-, ég- és vízközeli fogadtatás volt ez, amolyan egyszerű, de velős Earth Alive módra...


Osztrigám, nyílj ki!

     Következő lépésként megismerkedtünk a sátrunkkal, amelyet azelőtt még egyikünk sem látott testközelből, lévén, hogy az utazásra készülve újonnan rendeltem meg egy amerikai cégtől, s a postaköltség redukálására, illetve hogy ne kelljen "megsétáltatni" Európába és vissza, rögtön a farmra szállították házhoz. Szép nagy, kényelmes és praktikus sátornak bizonyult, élvezet volt felállítani. Miközben a megfelelő árnyas földdarab kiválasztásán fáradoztam a ház környékén bóklászva, akkor ért a meglepetés, hogy "az Econfina folyó partján" megjelölés olyannyira nem csupán romantikus túlzás volt a helyszín leírásában, hogy a háziaknak saját víz fölé épült teraszuk és kajak-kikötőjük van, s az ablak alatt elhaladó "forgalom" alatt nem autók zaját, hanem időnként egy-egy arra elhúzó kenu evezőcsapásait kell érteni. 

     Az Econfina látványa mindkettőnkből ugyanazt az érzést váltotta ki első látásra: a hazaérkezését. Olyan békés, olyan kristálytiszta, és a környező természettel - fákkal, madarakkal, mókusokkal, halakkal - oly harmóniát képező jelenség volt, hogy az szavakkal visszaadhatatlan, a szívünkbe viszont elemi erővel dobbant bele. A zöld összes létező árnyalatában játszott, frissen, üdén, testi és lelki szomjúságot egyaránt oltón. Megéreztette velünk, hogy nem csupán emberi tényezők miatt volt megtiszteltetés idejönni, s hogy itt egy magasabb szintű védelmet kapunk a megnyíláshoz.

     Zoli rögtön bele is csobbant a bűvös kristályzöldbe, s én már csak a távolodó feje búbját fényképezhettem egy víz fölé hajló fa árnyas lombjai között. Jómagam kezdetben még vonakodtam a vízbe belemenni, mivel elkövettem azt a hibát, hogy az épp kifelé tartó, hevesen didergő Marina reakciójából ítéltem meg a víz hőfokát, ami ugyan Marina trópusokhoz szokott komfortérzetéhez képest valóban hűvösnek számított, de később kiderült számomra, hogy kifejezetten kellemes.


Készül a sátor


Utolsó simítások a kifeszítő köteleken


Csobbanás Vidramódra az Econfina kristályzöldjébe


Íme a sátor mellől elém táruló panoráma

     Miután tiszteletünket tettük a folyónál, elsétáltunk az egyébként beláthatatlanul nagy farm egy tágas, kerítéssel övezett részében legelésző lovakhoz is, akik mintha csak a farmon szinte fogható szabadság és természetesség újabb megtestesülései lettek volna kantárt-nyerget alig látott, széllel futó lényükkel. Hívásunkra mégis lassan odajöttek hozzánk egy kis kíváncsiskodásra, és megengedték, hogy megsimogassuk őket. Személyes vonzerőnk helyett e döntésükben Sandi állítása szerint az is közrejátszhatott, hogy meg akartak róla győződni, nincs-e vajon a mi zsebünkben is egy azokból az almákból, amelyeket Sandi az ő kényeztetésükre a sajátjában hordani szokott.

     Házigazdáinktól később megtudtuk azt is, hogy a farm kutyacsapata egész pontosan négytagú: egy fekete hím és három nőstény alkotja fehér, bézs és világosbarna árnyalatokban. Valamennyien barátságos, érdeklődő ebek voltak, akik nagyra értékelték mind az asztal alá "ügyetlenkedett" falatokat, amelyekkel időnként Zoli kényeztette őket, mind pedig a fül- és faroktő-vakargatást, amelyet órákig tudtak volna tűrni, félig lehunyt szemükben az extázis félreismerhetetlen kifejezésével. A legellenállhatatlanabb jellemmel azonban kétségkívül Tulie, a bullterrier rendelkezett közöttük, akiről hamar kiderült, hogy nem csupán a háziak kedvence, de bárkinek percek alatt képes meglágyítani a szívét vicces testtartásaival, tettetett-szerencsétlen lapos pillantásaival, sőt, még a hangjával is, hisz gazdáihoz szabályosan "énekelt", ha hozzá beszéltek. Tulie ráadásul képes volt a legcifrább kalamajkákba keverni magát: úszni például nem tudott, ám e meglepően kutyaiatlan hiányosságát minden lében kanál kíváncsisággal és halálmegvető bátorsággal kompenzálta, minek következtében már többször ki kellett őt a folyóból menteni. Mi tagadás, Tulie-ba szinte mindenki beleszeretett, s csak az vigasztalt a veszteségért, hogy a végén nem hozhattuk magunkkal, hogy kutyaszív magának paradicsomibb helyet, jobb kutyatársaságot és szeretőbb gazdikat nem is kívánhatott volna, mint ott, ahol ő négylábú napjait élheti.


Ismerkedés a farm patás lakóival


"Tehénló"


A mezőn nem érdemes vöröshangyabolyba lépni 
- itt "tűzhangyának" ("fire ant") nevezik, nem ok nélkül...


Látványszelet a farm tágas tereiből

     A farm nagyságát sosem sikerült megállapítanom, bár a folyó, egy szomszéd és az országút felől tudható volt, hogy hol vannak bizonyos határai, de kerítéssel nemigen találkoztam. Amerre a szem ellátott, minden a birtokhoz tartozott, állítólag még egy amerikai viszonylatban igen réginek számító, talán százötven éves ház is, amelyet azonban egyszer sem láttam. A mi életünk leginkább csak a főépület alatt elterülő veranda, a ház mellett álló kis nyárikonyha, illetve a gigantikus méretű garázs egy részében kialakított raktár- és mellékhelyiségek köré szerveződött. Marináék a házzal szemben, szintén a folyó partján álló kis fából készült mobilházban laktak, amely egyszerű külseje ellenére szintén tökéletesen fel volt szerelve konyhával, fürdőszobával, sőt, még egy szúnyoghálóval fedett kis kiülőterasszal is. Állítom, hogy a farm akár egy Woodstock nagyságú fesztivál megtartására is alkalmas lehetett volna, de persze nekünk nagyon jólesett a családias hangulat és a kis csapat nyugalma. Még az általunk nap mint nap használt viszonylag kis terület is szinte minden pillanatban tartogatott valami felfedeznivalót: az avarban helyenként hangulatos szobrocskák vagy páfránylevél-nyomatos lépőkövek rejtőztek, a fából ácsolt kis dokk alá pedig valaki tréfából egy felöltöztetett viaszbábut dugott be, mintha csak valakit a partra sodort volna a víz. Később kiderült, hogy a folyómenti farmtulajdonosok szeretik az evezésben megfáradtakat hasonló humorral ösztönözni, mivel több helyen láttunk vicces feliratokat az ártatlan "evezz tovább, már nincs sok hátra" táblától kezdve az útlezárás jelig mindenféle fantáziadús változatban.

     Néhányszor alkalmam nyílt Mark és Sandi emeleti rezidenciáját is megnézni. Mi tagadás, a ház belseje méltó volt környezetéhez: hatalmas, egyterű konyha-étkező-nappali-dolgozójában kényelmes, otthonos, de nem hivalkodó bútorok, természetes anyagok, fa és kő, a konyhában öntöttvas-, réz- és cserépedények, mindenütt indián dísztárgyak, hangulatos eredetiség. A lakótér szintjét teljesen körbevette egy széles, szintén fából készült terasz, amelyről a birtok nagy részét be lehetett látni. Érződött, hogy a ház lakói szeretnek itt élni, s talán ezért is vált lehetővé a mi számunkra is, hogy pusztán abban örömünket leljük, hogy itt lehetünk.


A farm főépülete


... közelebbről


Délutáni tesztmenet az új függőágyban


Mac passzió...


Mark és Tulie "beszélget"


Tulie, a szívtipró


A kert mozdulatlan, de vidám lakói


Természetbe simulás


Még a madáretető sem hétköznapi látvány


A kajak-kikötő tárgyi tréfája

     Ahogy a délután estébe váltott, lassan kezdett befutni a találkozó többi résztvevője is, akiknek többsége a nomád életforma helyett kényelmesebb szállást választott magának valahol Panama Cityben. Még nem volt teljes a létszám, mivel többen csak a hétvégére ígérkeztek, de így is jó hangulatban telt az este, főleg ismerkedéssel. Természetesen asztalra került a férfiak immár virtuóz nyitogatásáról tanúskodó osztrigák utolsó maradéka is, aminek az lett a következménye, hogy Steve és Zoli hosszadalmas pót-osztrigaszerző kalandba bocsátkozott a közeli kisvárosban, miközben Sandi már harmadszorra melegítette, az összes többiek pedig kopogó szemekkel várták azt a finom mexikói levest, amelyet a ház asszonya Marina asszisztálásával a délután folyamán nekünk főzött.

     Társaságunk ekkortájt vált csak igazán nemzetközivé, mivel az újonnan csatlakozottak között többen is voltak, akik a szív jogán nem csak egy nemzethez tartozónak vallották magukat, hanem több helyet is otthonuknak tekintenek a világban. Regine Marton magyar-francia származású amerikai bába például 30 évet töltött Brazíliában, s pörgő portugál- és franciasága mellett érti a magyar szót, törve beszéli is. GroAnnie szintén bába és reiki-gyógyító is egyben, norvég származású, viszont most épp Panama Cityben él. Xylena Apotheloz, aki flamenco-t, cigány- és orientális táncokat táncol, de leginkább bádogból készít istennő-, hableány- és más női energiákkal átitatott dísztárgyakat, Floridában él ugyan, de abból, ahogy franciául beszél, egyértelművé válik, hogy nem kevés időt tölthetett anyanyelvű közegben. Regine unokatestvére, Helene egyenesen Párizsból érkezett, neki időnként az angollal voltak gondjai. Markon és Ginnyn kívül még más résztvevőknek is akadtak magyar ősök a családfáján, minek következtében újra meggyőződhettem a magyar diaszpóra kiterjedt voltáról. Következésképpen a legkevésbé sem éreztük magunkat csodabogárnak, hanem gyorsan és szeretettel elfogadott színeivé váltunk egy kellemesen tiritarka palettának.

     Nem lenne teljes a társaságról alkotott leírásom, ha kihagynám belőle a ház egyik legfontosabb személyiségét, akit mindenki csak "Királynőként" ("Queen") emlegetett: Judith asszonyt, Mark 93 éves édesanyját. Ez a fantasztikus szupernagyi épp az uszodából érkezett haza, mikor először találkoztunk vele, s amellett, hogy a házban mindenki a közösség bölcs asszonyának kijáró tisztelettel övezte, ő maga pedig kiteljesítette találkozónkat az Életkör rá eső részének méltó megtestesítésével, mindenkit elkáprásztatott energikus lényével és életörömével. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Anyakirálynőnk pusztán a lelkes testedzés mellett ért meg ennyi tavaszt. A néni ugyanis láncdohányos, szarkasztikus humora pedig igazi boszivá teszi, de a lehető legszeretnivalóbb fajtából. Sosem láttam még ennyire idős asszonyt minden borongósság vagy keserűség nélkül a lényében, de ő mindenkihez csak kedves volt, és amikor arról kérdeztük, hogyan éli meg matuzsálemi korát, mosolyogva válaszolta: "Ez bizony nagy áldás. Annyira jó élni! Minden nap olyan gyönyörű...". Meghatottan és elgondolkodva hallgattuk. Igazi bölcsesség volt ez az ő szájából, megállásra késztető, alázatra tanító. Lehet, hogy ez a látásmód a hosszú élet titka?


Az első közös Earth Alive vacsora


Osztriga, de finom!


Na, azért nem mindenkinek ízlik


"A ház királynője": Mark 93 éves édesanyja

     A hosszú, tartalmas nap végén, a társaság zsongásától kicsit félrevonulva kisétáltam a mezőre. Milliárdnyi csillag ragyogott le fentről, ahogy csak a nagyvárosok fényétől távol látható az ég. Egyszerre csak a fejem fölött gomolygó kis felhőből kirajzolódott egy 6-8 hetes embrió szinte tökéletes körvonala, mellére hajtott fejecskével, kis kar-kezdeményekkel, olyan pontosan, hogy elállította a lélegzetemet. Egy darabig csak néztük egymást, ő meg én, mosolyogva. Az újhold vékony sarlója is új kezdetek ígéretével csillogott. Közvetlenül mellette a Vénusz fényes pontja ékszerként díszítette az ég egyre mélyülő sötétkékjét. Ahogy telt az idő, a felhőmagzat lassan eloszlott, mint egy sóhajtás. Rendben is volt ez így, hisz addigra már bennem volt minden, amit neki el kellett mondania. Jó volt egy pár percre egyedül maradni a csendben. Úgy éreztem, kezdem már érteni a hangját. Az Earth Alive üzenete nem a közösségben, nem rituáléban, nem különleges cselekvésekben vagy az események tudatos alakításában érkezett hozzánk, hanem magában az Élő Földben.


Vénuszra és Holdra alkonyulva

>>> Következő (2.) oldal 

Irodalom:
”MANA hírek” 2005 június - www.mana.org
Barbara Tedlock, Ph. D.: The Woman in the Shaman’s Body. Bantam Books, New York 2005.


[1] Midwives’ Alliance of North America, MANA

[2] 2005 júniusa óta a MANA oktatási részlegének vezetője, Elizabeth Davis nyomdokaiba lépve


© Noll A. Nandu. A honlapon található írások és képek semmilyen formában nem másolhatók vagy adhatók tovább a szerző írásos engedélye nélkül.