Midwifery Today Bábakonferencia
Párizs 2003 november 6-10.

November 5. szerda: odautazás

Az általam eddig látogatott bábakonferenciákkal ellentétben ezt az öt napot a készülődés nem éppen várakozásteljesen nyugalmas napjai előzték meg. Ezen volt a leginkább lemérhető, hogy míg eddig Magyarországot valamiféle műkedvelő lelkes amatőrként képviseltem a hasonló eseményeken, most már az Országos Bábaszövetség elnökségi tagjaként szerepelek itt. A szerepkör-váltás nem a hangzatos titulus miatt volt érdekes a számomra, hanem azért, mert több felelősség és munka is jár vele, amely ezúttal még az elindulás előtti estén is valóságos bolondokházává változtatta az életemet: információs anyagokat kiagyalni, egyeztetni, lefordítani, lektoráltatni, sokszorosítani, s mindezt huszonnégy óra alatt. Zsonglőrmutatványnak is beillett, de egy maroknyi kis csapat összehangolt munkájával véghezvittük a lehetetlent: szerda délelőttre kész volt az anyag és én ropogós, új bábaszövetségi névjegykártyával és mindenféle nyomtatott földi jóval kelhettem útra.

Mivel az autómon esedékes volt egy javítás, amelynek kapóra jött az elutazásom, gyalogszerrel, azaz HÉV-vel indultam a repülőtér felé. A szerelvényen zötykölődve, amint szó szerint kirázódott a fejemből az elmúlt éjszaka nagy hajtásának feszültsége, végre megkezdődhetett bennem az előretekintés a rám váró napok felé.

Egy mosollyal kezdődött, amikor arra gondoltam, hogy most kénytelen leszek újra leírni, hogy milyen rettenetesen utálok repülni és hogy még egy-két ilyen útleírás és az Olvasó már számítani fog rá, hogy az útinaplóm első két oldala szabvány szerint ismét a repülésfóbiámat próbálja írásterápiával kezelni, a jelek szerint reménytelenül.

Aztán eszembe jutott, hogy tegnap este a kicsi fiammal milyen mély beszélgetést folytattam a félelemről, komoly-kedves bátorítást kapva tőle, és az is, hogy minden családtagomnak újra elmondtam, mennyire szeretem, és az is, hogy az ablakon kinézve mennyire gyönyörű sárgák a levelek a fákon. Erről azonnali képzettársítással beugrott az, hogy amikor elsőszülöttemmel várandósan a szülés várható napján hazafelé mentem, akkor volt ilyen égő sárga a házunk előtt álló hársfa. Aznap éjjel megszületett Levente és amikor három nappal később először léptem ki a kapun, az összes levél a földön volt, jelezvén, hogy az életemnek ezt a nagy korszakváltását a maga módján a természet is követte.

ősz Szentendrén

Milyen érdekes... valahányszor elindulok, hogy közel kerüljek a születéshez - júniusban és most épp egy bábakonferencia által, öt évvel ezelőtt pedig a saját szülésemre várva -, mindig csak úgy tudok oda megérkezni, hogy előtte szembenézek a halállal. Kevesen tudják, milyen közel van egymáshoz a kettő, a kör kezdő- és végpontja. Az út végén váró nagy átlépéssel ugyanúgy kell megvajúdni és pont olyan felemelő is lehet, mint az Élet "érkezési terminálja". Az életnek sokféle momentuma, például egy-egy betegség, elengedni kényszerülés, nehézség legyőzése után érzett katarzis jelenthet ehhez a másik fajta vajúdáshoz tartozó "szüléselőkészítő tanfolyamot". Látva a saját páni félelmemet egy halálos repülőgépbalesettől, meg kell állapítanom, hogy ezen a tanfolyamon még igencsak a kezdő csoportba tartozom. Elizabeth Davis egyik könyvében egy megváltozott tudatállapotban átélt vízió kapcsán meséli: "ott megtanultam, hogyan kell meghalni". Vajon ha majd én is sokat növekedtem bölcsességben, akkor könnyebb lesz ez? Egyszer én is "megtanulom" és akkor már nem fogok félni? Vagy ugyanilyen nehéz lesz, de én leszek elég erős hozzá? Nagy kérdések ezek. S ha a közlekedésnek eme általam olyannyira kevéssé szívelt módjának egyetlen tényt a javára írhatok, akkor az az, hogy rávesz arra, hogy mindezt ne csak végiggondoljam, de egészen közelről végig is érezzem.


Elzakatol a HÉV, eliramlik az Élet... a háttérben hangulatfestőnek a Margitsziget és a Parlament

A repülőtérre érve kiderül, hogy a gépem mintegy negyven percet késik. Több órás várakozásnak nézek elébe. Az eddigi tennivaló-dömping után nagy kontrasztot jelent a hirtelen jött semmittevési kényszer. De méghogy semmittevési! A váróteremben folyamatosan a fülemen a telefon, a végére már szinte kilapul: mindenki most keres, utolsó instrukciók mind tőlem az otthon maradottaknak, mind fordítva. Jólesik, mert eddig még beszélgetni se volt idő a nagy kapkodásban. Közben a szomszéd várótermi blokkban egy kilenc fős ortodox rabbiközösség folytat valamiféle ájtatos szertartást, roppant sajátos látvány a sok egyenszakáll, pajesz és kalap. Eltöprengek, hogy a különítmény, ha a mi gépünkön találna utazni, vajon mennyivel növelné az arab terroristák felbukkanásának valószínűségét ugyanitt... A. Andrea, akivel épp vonalban vagyok, megnyugtat, hogy az ortodoxokra nem utaznak annyira. Phüü, pont ezt akartam hallani.

a rettegett szárnyasfaj aktuális példánya

Közben megérkezik az üvegfal mögé a gépmadár, érdeklődve nézem, mint töltik bele a kerozint, pakolgatják rá a büfékocsikat. A beszállás után minden különösebb ceremónia nélkül nekifutunk - ezt az elképesztő gyorsulást és az orr-emelés utáni hirtelen csendben következő győzedelmes égre törést egyébként minden ellenérzésem dacára sem tudom nem élvezni - és csak nézem a kivetítőn, hogy pörögnek felfelé a számok a magasságmérőn. Nézegetek az ablakon, hátha látom Budapest jellegzetes tereptárgyait, de ez most nem sikerül. Közben teljesen besötétedett, a városképet fények alkotják. Mintha látnám Szentendrét, megdobban a szívem, ahogy elképzelem, amint a gyerekeim épp fürdéshez készülődnek, Csenge talán most kérdezi a számára ilyenkor rituális  "mettelenkehhetünk?"-et.

Szentendre fényei és a Duna sötét sávja

A két órát újságolvasással, eszegetéssel töltöm. Félidőben olyan turbulenciák rázzák a gépet, mintha autóban ülnénk, valósággal zötyög. Eszembe jut, hogy nemsokára a tengerentúli utunk kapcsán valószínűleg jócskán kijut majd nekünk az ilyesmiből az óceán felett. Valamiért most nem félek, talán azért, mert a rázkódás az egyszerű, sima, áldott módon repülésmentes földi utazást juttatja eszembe. A landoláshoz közeledve ismét az ablakra tapadok. Párizs így az éjszakai fényben egyszerűen óriási. Ameddig a szem ellát, fények és fények, mint egy túlméretezett világító hangyaboly. Az esti csúcsforgalomban az autók szinte folynak az utakon, a kanyarok mint megannyi cirkalmas neonreklám-betű.

Párizs, a metropolisz

A látvány annyira leköt, hogy észre sem veszem, mennyire közel vagyunk már a leszállópályához. Szerencsétlenségemre a pilóta gorombán odacsapja a gépet a földhöz. A becsapódás váratlansága és az ütés ereje miatt reflexből szakad ki belőlem egy igen cifra káromkodás, pirulva nézek körül, hogy nem hallotta-e valaki. Szerencsére a mellettem ülő úr francia. A landolástól a megállásig hosszú percek telnek el. A Charles De Gaulle repülőtér Európa egyik legforgalmasabb légikikötője. A látóteremben egyszerre öt repülőgép villogó fényét számolom meg és egypercenként lendül a magasba egy-egy újabb vasmadár. A felszállópályát keresztezni olyan, mintha Budapesten a Hungária körúton akarnánk csúcsforgalomban közlekedési lámpa nélkül gyalog átmenni. Percekig várunk, mire sikerül.

Kiszálláskor nagy ügyesen a helyemen felejtem az útlevelemet, az egyetlen dolgot, amit nem lenne szabad szem elől tévesztenem. Húsz perc múlva, mire már kis híján az ereimbe fagyott a vér, közlik, hogy fáradjak az ablakhoz itt mindjárt balra, már percek óta ott van az árva útiokmány. Bosszankodok. Utolsó itt jártamkor a visszaúton lekéstük a gépet és egy éjszakát a váróteremben kellett töltenünk az akkor négy hónapos Csenge lányommal. Most meg ez az útlevél sztori. Álmomban ne jöjjön elő! Valamiért Párizs nem a kedvenc városom, itt mindig valami galiba történik.

A repülőtérről kijutni és eltalálni a gyorsvasút megállójáig kész művészet. Semmi nincs kitáblázva és ami ki van, az olyan félreérthető, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Végül a kérdezősködésre szorítkozom. Az általam többé-kevésbé beszélt három idegen nyelv között nem szerepel a francia (kicsit sem), az angol használatára pedig helyenként úgy néznek rám, mint tyúk a piros kukoricára. Hála Istennek legalább a szállodaportás mekeg valamit angolul a telefonba útbaigazítás szándékával, mivel enélkül komoly gondban volnék azügyben, hogy pontosan hol is hajtsam álomra a fejem. Tíz perc sétát ígér a metrómegállótól. Sportgyaloglóknak lehet, hogy annyi, de nekem inkább húsznak bizonyul, mégsem bánom, mert a széles sugárút mentén érdekes látnivalók vannak: mindenféle kirakat, zöldséges (ennek nagyon megörülök), de főképp negyvenméterenként egy-egy takaros kis vendéglátóipari egység, amely egységesen "brasserie" névre hallgat és a söröző és a kávéház közötti átmenetet képezi. Rögtön el is határozom, hogy alkalomadtán kipróbálom valamelyiket.

 

A szállodai szoba mikroszkopikus méretű, ráadásul kétágyas helyett franciaágyas. Sebaj, leendő szobatársnőm asszonynevéből arra következtetek, hogy nagy valószínűséggel heteroszexuális. Az ablakot kinyitva sajátos panoráma tárul egy tömör, gránitfekete tűzfalra. 

Az egyetlen éjjeliszekrény egy hússzor húsz centis falra szerelt kocka, amin épp, hogy elfér a telefon. Van egy miniatűr íróasztal, ezt arcátlanul kisajátítom a számítógépnek. Mindezek azonban csak tárgyilagos megfigyelések, egyáltalán nem hoz ki a sodromból a helyszín szűkössége, sokáig is el tudok lenni "kemping" körülmények között. Inkább örülök, hogy egyáltalán sikerült szállást szerezni, hiszen harmadik próbálkozásra találtam csak olyan szállodát, ami nem volt még teltházas. Fürdőkád viszont van, legott bele is vetem magam. A legtöbbet azon bosszankodom, hogy elfelejtettem konnektor adaptert hozni, ezért a merülőforraló földelt dugaszát sehogy sem tudom kellően intim kapcsolatba hozni az aljzattal, ami elég kétségbeejtő abból a szempontból, hogy hogyan főzöm majd meg azt a napi egy vödör kávémat, amit az itteni munkatempó feltehetőleg kívánatossá tesz majd. Mivel azonban a fárasztó nap után már egyetlen innovatív gondolatom sincs ezügyben, úgy döntök, hogy elcsomagolom magam holnapra.

1. 2. 3. 4. 5. 6. tovább >>