Midwifery Today konferencia
London 2003. június 25. szerda: az odautazás

A Midwifery Today konferenciaszervezői keresve se tehettek volna nekem nagyobb szívességet, mint hogy az útleírás és szakmai jegyzetfüzet különös házasságából született jelen kis írásom tárgyát képező háromnapos "workshop", azaz minikonferencia helyszínéül Londont választják. Annak ellenére, hogy éghajlat szempontjából inkább a délszaki vidékek híve vagyok, már régóta nagy szerelmem az „esernyős" szigetország; előző és eddig egyetlen ittjártamkor teljesen rabul ejtett patinás eleganciája, ködös-zöld dombjai és jellegzetesen ízes angolt beszélő, többnyire kellemesen őrült lakói. Nem csoda hát, hogy duplán kellemes várakozással nézek az utazás elébe.

Vagyis... Jaj, csak utazni ne kéne! Mert ugyebár ha London, akkor repülőgép, én pedig bevallom férfiasan, rémesen utálok repülni (ami talán megbocsátható annak figyelembe vételével, hogy a Nandu  futómadár...). A repülőgép-baleset nem tartozna a "kedvenc halálnemeim" közé, ezért aztán minden egyes ilyen utazástól borsódzik a hátam. Egyvalamire azért mégiscsak jó ez a fóbiám: rászorít, hogy gyors fejbeni számadást készítsek az életemről, közöljem szeretteimmel, hogy szeretem őket, egyszóval olyasmiket csináljak, amiket a rohanó hétkõznapokon túl ritkán tesz az ember.

Miközben a Boeing 737-es lassan a kifutópályára gördül, elkészül fejemben a mai számadás. Eredménye szinte még jobban fokozza a baljós érzeteimet, mivel ritkán mondhattam eddig az életben ennyire kiegyensúlyozottnak magam, először érzem azt, hogy ha most meghalnék, talán már érezhetném úgy is odaátról, hogy teljes életet éltem, s csak remélni tudom, hogy a Teremtő ezt a tényt most nem veszi célzásnak... Miközben imigyen alkudozom a sorssal, a gép lassan eléri a kifutópálya egyenesét, a turbinák feldübörgésével összhangban ez a lelki folyamat is egészen intenzívvé fokozódik bennem: emlékeim képkockái gyorsított felvételben pörögnek, miközben az érzékelésem lelassul és kiélesedik. Észreveszek egy szürkésbarna mezei nyulat a kifutópálya melletti tágas gyepen, amint komótosan ugrál, majd felágaskodva fürkészik. Elönt a hála ezért a nyusziért, ezért a gyönyörű, gazdag bolygóért, amin eddig élhettem és ami, lám, ilyen nyuszikat terem. A nyúl nem érzékeli saját jelentőségét az én halálraszánt agymenéseimben, ehelyett magát a repülőgép közelségétől mit sem zavartatva a földből százméteres körzetben egyetlen kiálló tárgy, egy légiirányító jelzőtábla árnyékába kocog, majd ott teljes nyugalommal elfekszik. Kétperces gyorstalpaló tanfolyamon veszek részt a nyúlnál életművészetből : így kell élni, ő se azon töpreng, hogy az élete egyetlen pillanat alatt véget érhet, ha a levegőből lecsap egy ragadozó madár vagy ha a magas fű rókát is rejt. Inkább élvezi, hogy a kétlábúak milyen pompás árnyékvetőt tettek oda a kedvéért. Ettől kezdve védtelenségemben sorsközösségre lépve a nyúllal már csak a szépet látom és örülök az életemnek, a gép felemeli orrát, süt a nap egy gyönyörű reggelen és sugarairól a gyerekeim mosolya jut az eszembe. Amikor közvetlenül alattunk és még egészen alacsonyról a szemem elé tárul a Dunakanyar és Szentendre, a lakóhelyünk pazar látványa, számomra is váratlanul megtelik a szemem könnyel: egyszerűen gyönyörű. Ezért a világ minden csücskéből érdemes visszatérni. Egy félvigyorral eszembe jut, hogy Ady föl- földobott köve most épp az idézett ballisztikus pálya tetején van... De jaaaj, ez mégse jó, mert ez is úgy megy tovább, hogy "földre hullva". Remélem, az én hazatérésem kicsit kisebb szög alatt történik majd...

A londoni leszállás előtt tíz perc várakozási időt kapunk. Bámulatos, hogy mennyi mindent meg lehet így, körözés közben figyelni: gondolatban kibogozom az autópálya-csomópontokat, megcsodálom a díszparkok geometriáját, a vonat, mint valami százlábú, rohanása fentről csak döcögésnek tűnik. És a közlekedés!!! Mert az ugyebár, Isten bocsássa meg neki, balos. Ezt, mivel képtelen vagyok megszokni, mindig is menthetetlenül viccesnek találtam. S amikor egy ugyancsak rém komikus lapos repülőtéri teherjármű tart szorgalmasan balra, ami úgy néz ki, mintha az alváznál félbehagyták volna az összeszerelését, akkor javíthatatlanul kontinentális derültségem az időközben sikeresen végrehajtott landolás megkönnyebbülésével párosulva széles jókedvvé kerekedik. Közben újra megfogalmazódik bennem, hogy imádom a dolgok nyugat-európai színvonalát: minden ki van táblázva, mindent egyszerűen meg lehet találni, úgy mozgok a közlekedési szempontból számomra vadidegen városban, mintha mindig is ezt tettem volna. Mivel ittlétem alatt talán ez lesz az egyetlen szabad délutánom, elhatározom, hogy a hajnali felkelés fáradtságát félretéve városnézéző útra indulok.

A metróból Westminsternél kilépve, in medias res, a Big Ben tövében találom magam. Hűha! Méltóságteljesen emelkedik a fejem fölé és üdvözlésemre máris kongat egy barátságos "mi-dó-ré-szó szó-ré-mi-dót", Az úttesten a gyengébbek kedvéért „jobbra nézz", illetve "balra nézz" feliratok: úgy látszik, ez elsőre másoknak sem egyértelmű.

A balos közlekedés egyetlen előnyét a mozgólépcsőn látom: jobbkezes lévén a kontinentális nagyvárosokban mindig is utáltam, hogy jobbról előznek a sietősebb emberek. Az utcán élénk forgalom, a klasszikus fekete taxik és piros emeletes buszok ("doubledeckerek") megelevenítik London képeslapokról ismert, sztereotip arcát (a telefonfülkéket és postaládákat is beleértve természetesen).

     
 London "kötelező" díszletei

A Big Ben fotózásához megfelelőbb szöget keresve átbaktatok a Westminster hídon. A Temze egykedvűen hömpölyög. Lélekben még mindig félig-meddig budapestiként megnytugtat, hogy itt is van egy folyó, ami térben támpontot ad és biztonságos jelenlétével, természetességével kisimítja az ember idegeit. A hidat persze csak fele annyi ideig tart átszelni, mint a budapesti Duna-hidak esetében, ami most kifejezetten előnyös a számomra. A túloldalon nagy múzeum, felfedezek egy Dali kiállításra hívó plakátot, ez érdekelne, de mindjárt itt van a Florence Nightingale Múzeum is, ami ápolástörténeti kuriózumként szakmába vágó nevezetesség, úgyhogy inkább erre veszem az utam. Sajnos nem járok sikerrel, mert mire odaérek, a múzeum bezár. A parton bóklászva beleakadok egy táskás-bőröndös boltba, ahol olyan hihetetlenül olcsón árulnak néhány jó minőségű utazótáskát, hogy nem tudok ellenállni és veszek egy masszív példányt. Közben átkozom magam, mert elhatároztam, hogy igyekszem minimalizálni a poggyászom méretét, s már eddig is többször hálát adtam a sorsnak a kellemesen fürge, gurulós Samsonite kisböröndömért, ami lehetővé teszi, hogy minden erőfeszítés nélkül vigyem magammal akár várost nézni is. Na, ez most bonylódni fog az új táskaóriás terjedelme miatt.

Piszkos Fred, a kapitány - idill London belvárosában

A Temze-hídon visszafelé haladva hajókikötőt veszek észre, amely szemmel láthatóan igen élénk turistaforgalmat bonyolít. Kíváncsisából megnézem közelebbről is, aminek az lesz az eredménye, hogy kisvártatva egy vidám kis piros hajócska fedélzetéről várom, hogy elinduljunk az ígért körre a Temzén.

A kis piros hajócska

Megint eszembe jut, hogy ha nem éltem volna Budapesten, nem tudnám, hogy a városnézésnek az egyik leghatékonyabb, legtöbbet megmutató és legkellemesebb módja, ha vízről tesszük. Ez most is beigazolódik, mert mindössze negyven perc leforgása alatt sikerül legalább távolról megnézni 

a St. Paul Katedrálist,

a Towert,

a Tower Bidge-et,

az összes hidat alulról és oldalról,

a Belfast hadihajót

és számos impozáns épületet.

a Millenium (?) gyaloghíd

A régi épületek mellett elegáns modern építmények is találhatók, ezekből is fotózgatok magamnak egy kis gyűjteményt:

 

A Tower-hídnál kiszállok, csak eddig vettem jegyet, a hajó pedig továbbmegy Greenwich felé. A visszafelé jövő járat hamarosan érkezik, közben a menetrendet egyeztetve döbbenten esik le bennem a tantusz, hogy "jé, itt egy órával hamarabb van!" Még jó, hogy most vettem észre, hogy elfelejtettem órát állítani és nem akkor, amikor a konferenciára kell majd menni.

Kis hajóutamról visszatérve úgy döntök, hogy a Westminster Apátságot még megnézem, hiszen itt van a közelben, a Parlament mögött.

a Big Ben esti napsütésben

Elkocogok hát odáig, közben gyors vacsorát ejtve fehér grillvirslis hot-dogból és desszertként csokidarabkás vajas kekszből, amit az anglok (és főleg a skótok) utánozhatatlanul finomra tudnak készíteni (a Walkers a kedvencem).

nyamm...

A Westminster Apátság köveit kívülről frissen tisztíthatták, mert gyönyörű fehérben pompázik, közben a nap is kisütött, öröm fényképezni. 

Westminster Abbey

Az idő egyébként a magyar nyárhoz képest hűvöske: 20 fok körül lehet, az ég pedig hol borult, három szem esővel, hol pedig napos. Nyári ruháimban éppen hogy nem fázom. Drukkolok, hogy ne legyen hidegebb, mert az ország időjárásának rossz híre ellenére nem sok meleg ruhát hoztam.
Ma nincs szerencsém a nyitvatartási időkkel, a Westminster Apátságról is percek híján maradok csak le. Emlékszem, belül is nagyon tiszteletet parancsoló a sok itt koronázott király és a padló alá temetett történelmi alakok szinte fogható közelsége miatt. Azért egy kicsit be tudok kukucskálni és kívülről is fényképezek egy szépet.

Végül, immár meglehetősen fáradtan, a szálláshelyem felé veszem az irányt, amely a Queen's Park nevű városrészben van. Sara Wickham unokatestvére, Dawn Allen (Dee) lesz a szállásadóm, akinek beszervezéséért igen hálás vagyok Sara-nak, különösen, miután meglátom, hogy a környék a tipikus angol egyemeletes-házas kertvárosi negyed, a ház kívül-belül jellegzetesen helyi és patinás, fekete macskával kompletten, és Dee, a "házinéni" egy sugárzóan kedves, fiatalos külsejű nő, úgy a harmincas évei végére saccolom a korát. A családoknál való elszállásoltság vitathatatlan előnye az olcsósága mellett az, hogy így az ember sokkal közelebbről megélheti az adott ország lakóinak életstílusát. Ennek jegyében még vagy éjfélig beszélgetünk ízes angol tea mellett, a háttérben a TV-ben a királyi család magánéletének aktuális részleteit bemutató műsor. Egy életmentő forró fürdő után kimerülten rogyok ágyba.

az utca, ahol Dee háza áll

nappali a la London

angolkert a hálószobám mögött

... és a macs.

2. nap