A Négy Szél krónikája 2.
Utak a forráshoz - Három hét Peruban a sámántudás Őrzőivel.

3. oldal

Puerto Maldonado, Tambopata hostel
2009. június 21. vasárnap

     Ma volt az első éjjel, hogy nem keltem fel hajnali 3-kor. Felébredtem ugyan egy rövid időre, de vissza tudtam aludni. Érdekes, hogy a megszokottnál sokkal élénkebben álmodom, ma éjjel például egy különös fáról (valami szentnek tekintett fa volt), ami úgy nézett ki, mint valami hatalmas brokkoli, és kétszer is visszatért az álmomban, köztük egy felébredéssel. Kíváncsi vagyok, találkozom-e majd ezzel a fával a valóságban is.

     Bár az állatmegfigyelő túra ma is elmaradt, mégsem bánom a látszólagos tétlenséget, amit az utóbbi két és fél nap jelentett. Lehetőséget adott az átzsilipelésre, érzem, hogy megváltozott az érzékelésem, kicsit olyan, mintha egy lelki kifutópályán lennék azok felé a spirituális történések felé, amelyek rám várnak. Ez a három nap viszonylagos magány átmenetet képzett az otthoni nyüzsgés és a sámánisztikus tudás tanulása között, még a hétköznapok síkján, de már belső figyelemmel. Remetenapjaim után újra hozzá kell majd szoknom a csoportban létezésez is, amihez egyelőre nem érzek sok kedvet.

    Azt terveztem, hogy délután ismét bemegyek a városba és tüzetesebben megnézem a piacnak azt a részét, amin tegnap csak átfutottunk, hátha találok valami megvevésre érdemes tárgyat, pl. perui függőágyat, lámatakarót vagy hasonló hasznosságot. Ebből azonban nem lett semmi, mivel egész nap borús, és majdnem 100%-os páratartalmú idő volt, minek következtében óránként zuhogott az eső tíz-tíz percet, rólunk földi halandókról pedig szintén szakadt a víz a fülledtség miatt. A nap végére már kicsit nyűgös voltam, hogy csak ücsörögni és legfeljebb olvasni lehetett, de sebaj, holnaptól változások jönnek, nem kell ennél több egyhangúságtól tartani.

Puerto Maldonado
2009. június 22. hétfő

    Korai volt elkiabálnom a bioritmus-kavarodás elmúltát, mert ma is óramű pontossággal hajnai 3-kor felébredtem. Kicsit flúgosnak is nézhetnek már a szálláson, hogy napi rendszerességgel ebben az órában banánt sütök magamnak a konyhában, vagy épp a tasztatúrát billegetem naplóírás végett.
     Konyhai ügyködésem a jelek szerint felkeltette a személyzet figyelmét, lévén, hogy a háziasszony elkérte a korianderes csirkém "receptjét". Mondtam neki, hogy recept nincs, hacsak nem az, hogy "nézd meg, mi az, amit ehetőnek vélsz ezen a világvégi helyszínen, hajigáld egy tepsibe és gyújts alá". Mindenesetre hízelgő, hogy a helyiek akarnak tőlem főzni tanulni, amikor én magam is azért kezdtem főzni, hátha tanulok valamit tőlük... 
     A tegnapelőttről maradt brutál paprikát megpróbálom belefőzni egy adag kétszersült babba, hátha abban eloszlik az ereje. Közben elgondolkodtam, hogy nem lehet-e, hogy a neve (ají, ejtsd "ahí") valójában egy hangutánzó szó, amelyet az ember akkor hallat, amikor a kicsi dühös sárga az első réteg ízlelőbimbót égeti le a nyelvéről, közvetlenül mielőtt a lángnyelvek kicsapnának a fülén? Félelmetes egy matéria, még a tiszteletreméltó, méregzöld mexikói jalapenot is maga mögé utasítja.

     A szakaszos szundikálás ismét hozott egy rakás színes álmot, amik közül a legkiugróbb, hogy egy csomó inka és/vagy maja jellegű emberábrázolást láttam valami falakon, olyanok voltak, mint valami maszk, de volt köztük mozaik is. Nem emlékszem, milyen épület lehetett és milyen események vették körül, de meglepő a számomra, hogy ennyire odavisznek az álmaim az ősi kultúrához, pedig napközben alig gondolok rá. Mintha valami üzenet lenne a (közel)jövőből. Egyre kíváncsibb vagyok, mit jelent.

A Madre de Díos folyó menti őserdőben, Eco Amazonia Lodge, 15.00

     Ismét nagyot fordult velem a világ. 11-kor volt a találkozó a csoporttal a repülőtéren. Eleinte kicsit aggódtam, mert 11 előtt 3 perccel még senkit nem láttam, aki úgy nézett volna ki, mintha hozzánk tartozna, de kiderült, hogy a gép, amivel a többség érkezett, késett egy kicsit. Egyesével bukkantak fel a résztvevők, köztük a vezetőnk, Marcela Lobos is, akiről később megtudtam, hogy chilei származású, egyébként pedig egy gyönyörű, szelíd arcú, kedves nő, és mellesleg Alberto Villoldo "legújabb" felesége. A többiek kevésbé lopták be magukat első látásra a szívembe, mert ahogy megérkeztünk, egy feltűnési viszketegségben szenvedő csoporttárs harsány, koloratúr szoprán hangú, negédes üdvözlésekbe kezdett, amire többen hasonló stílusban reagáltak. Én kicsit elszontyolodtam a teátrális visítozás hallatán, hogy vajon hová is kerültem, hisz ha a program többi része is ilyen sekélyes és mesterkélt lesz, akkor vajon mennyire lesz hiteles. Szerencsére később higgadtabb lényeket is felfedeztem a társaságban, és van néhány jó fej pasi is, akik persze nem vettek részt a libás vinnyogásban. Első látásra úgy tűnik, csaknem mindenki amerikai, bár egy kanadai fickót és egy németül (is) beszélő kisgyerekes családot is felfedeztem sorainkban. 
     A csomagjainkat buszra tették, amivel lementünk a kikötőhöz és motoros kenuval indultunk el a Madre de Díos folyón. Keskeny palánkon kellett a csónakba egyensúlyozni, ami jócskán  ingatag volt, de azért sikerült megúsznom úszás nélkül. Elsőre meglepett, milyen nagy is a folyó, helyenként Duna szélességű, és persze az éghajlatnak megfelelően bő vizű. A kenuban elvileg mindenkinek fel kellett venni egy mentőmellényt, ami ugyan értelmesnek tűnt, mert a kenu széle annyira közel állt a vízvonalhoz, hogy bele tudtam lógatni a kezem, de a mellények olyan mértékben koszosak, büdösek és melegek voltak, hogy hamar úgy döntöttem, elég jól tudok úszni.


Kikötő a Madre de Díos folyón


Behajóztak minket...


Minibár szolgáltatás dzsungel módra: kompakt méretű banán

  
Meglettek a brokkoli alakú fák is...


Aranymosó telep a folyón


Dzsungel a javából: faóriások mellett halad a kenu

     A kenuzás csodálatos élmény volt, magunk mögött hagytuk a várost és kikerültünk az érintetlen természetbe. Dzsungel a javából, tele ősfákkal, liánokkal, a folyóból kiálló uszadékfákkal, emberi lényt vagy hajlékot pedig csak itt-ott, elvétve láttunk. Az idő mintha megállt volna, és csak a burjánzó zöld létezett. Sokat fényképeztem, de tudom, hogy semennyi fénykép nem tudja visszaadni azt a hangulatot, amit az élő látvány. Most már nem csak a teleobjektív, hanem egy távcső is keservesen hiányzik, hisz az igazán látványos dolgok mind elég messze vannak ahhoz, hogy szabad szemmel csak nehezen lehessen őket megfigyelni, a fotózásról nem is beszélve. Talán egy-másfél órát mehettünk, amikor a kenu bekanyarodott egy kis kikötőhely mellé, amely a szálláshelyünket jelezte. 

     Új bázisunk igazi őserdei paradicsom. Állítólag 10 000 hold erdő tartozik hozzá, amit a tulajdonosok természetvédelmi területként kezelnek. Pálmalevél fedelű, lábakon álló házak, a gyalogút csaknem méter széles fatörzsszeletekkel van "kikövezve", a köztük levő tér kesudióhéjjal feltöltve. Itt is van függőágyas pihenő, csoportos is és a bungalókban is külön, valamint egy kis úszómedence is. Utóbbi sajnos elég hideg vízzel, pedig nagyon bennem van, hogy víziterápiás kezeléseket is lehetne adni, remekül kiegészítené az egyéb meditatív élményeket. Fölöttünk és mindenütt rengeteg madár, amelyek annyira hangosak, hogy szinte hihetetlen, hogy tényleg madaraktól származik ekkora hangzavar. Házigazdáink rögtön egy finom svédasztalos ebéddel fogadtak, igazi perui lakomával, bár a csoportvezetőnk sokatmondón azt tanácsolta, ne együnk túl sokat. Ez minden bizonnyal azt jelentette, hogy már ma este a mély vízbe dobnak bennünket ayahuasca szertartással. Úgy tűnik, ez a hely egy igazi kis ayahuasca-sziget, ahová sokan kifejezetten a szertartás élménye végett jönnek. Az ayahuasca egyébként tükörfordításban annyit jelent: "a halál indája", és tudatmódosító, látomáshozó hatását a köztudatban leginkább azzal kapcsolják össze, hogy a segítségével az ember megtapasztalhatja a testen kívüli létezés élményét, vagyis azt, hogy a halál túlélhető. Azt is mondják, hogy mindenki azt kapja, ami a feltett szándékának megfelel, ezért mentoraink arra biztattak bennünket, hogy jól gondoljuk át a szándékainkat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a közepébe csapunk majd az eseményeknek, de nyitottan várom, mi fog történni, hisz többek között ezért is jöttem ide.

     Az ebéd után megkaptuk a kulcsainkat a bungalókhoz. Kétágyasak a szobák, velem egy April nevű, hozzám hasonló korú és vérmérsékletű lány került egy szobába, aminek különösen örültem a reptéri idegenkedés után. A bungalónk pedig a telep legszélén van, ami azt jelenti, hogy az ablakon kinézve már csak az őserdő látszik előre is, oldalra is. Szúnyog szerencsére nem sok akad (állítólag ez az egyetlen hónap az évben, amikor ezen a téren tűrhető a helyzet), meleg viszont van, a szokásos gőzfürdős fajta. Telefon térerő semmi, és kétlem, hogy internet lenne (elektromos áram is csak délután 5 és 10 között van, amikor a generátort bekapcsolják), ezért lehet, hogy időbe telik majd, mire e sorok mások számára is olvashatóvá válnak. A nagyobb munka azonban nem is az írás, hanem a képfeldolgozás lesz: egyszerűen nem tudom abbahagyni a fotózást, ez itt az Édenkert! Végtére is az embernek nem mindennap rikoltozik citromsárga-piros színű madár a fülébe a szemben levő fáról...

     A délutáni fényképezőgépes vadászat eredménye az lett, hogy kiderítettem, mi csap olyan éktelen zajt az étterem melletti fán. Kiderült, hogy három-négy negyven centis arapapagáj, a klasszikus piros-sárga-kék papagájszínekben. Döbbenetes csak így a házak között, szabadon látni ezeket a hatalmas, látványos madarakat, eddig legfeljebb filmen vagy állatkertben, kuriózumként lehetett hozzájuk szerencsém. A szélső bungaló előnye, hogy néha az erdő széléig kimerészkedő állatokat is meg lehet figyelni. Láttam például két picike, félénk, de nagyon kedves külsejű, malacszerű állatot (mivoltukat még nem sikerült meghatároznom), amint óvatosan lépkedtek a banánlevelek árnyékában. Amennyire lehetett, fotóztam, de persze nem könnyű.


Szálláshelyünk kikötője


A főbejárat


Kilátás a kikötőlépcső tetejéről


Ayahuasca-szertartások hirdetőtáblája


Perui svédasztal: quinua, jukka ("a dzsungel krumplija"), különféle hús- és bab-étkek, avokádó.


Csábító fekvőalkalmatosságok kis hajlékunkban...

 
"Kikövezett" (helyett: kifázott) járda a bungalók között


Úszómedence, brrrr, de hideg!


Pihenőterasz kilátással a folyóra


Minden bungalónak más állatneve van, amelyek gyakran falfestmény formájában is megjelennek


Vissza a gyökerekhez? - itt aztán van néhány látványos szövevény belőlük!


100% dzsungel: ezt látjuk az ablakból


Ők is errefelé laknak


Ébresztőóra-házipapagájaink, akik egyébként teljesen vadak, 
csak gyakran idejönnek a környező fákra.

 

A Madre de Díos folyó menti őserdőben, Eco Amazonia Lodge
2009. 06. 23. kedd 20.00

     Túl vagyok egy ayahuasca szertartáson, ami sokkal, de sokkal intenzívebb volt, mint amit valaha is el tudtam képzelni, és egy teljes nap regenerálódásra volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán újra írásba tudjak kezdeni. Tisztában vagyok azzal is, hogy ennek az élménynek egy részét sosem fogom tudni leírni, részben mert nincsenek rá szavak, részben mert egy olyan helyen zajlottak az események bennem, ami már nem publikus, és még a legközelebbi szeretteimnek is csak nehezen és töredékesen beszélek majd róla.

    Tegnap délután megtartottuk az első formális csoportösszejövetelt egy kis őserdei tisztáson emelt rönkfaépületben, bemutatkozásokkal és "kit mi hozott ide" kör-kérdéssel. Körülbelül harminc fős a csoportunk, közöttük a német családon, egy dán és egy kanadai srácon, chilei vezetőnkön és 13 éves fián, valamint jómagamon kívül valóban mindenki az USA-ból érkezett, ahogy sejtettem. A sekélyesség azonban szerencsére gyorsan múlni kezdett, ahogy "dologra" terelődött a szó, és jobban megfigyelve a társaságot az is látszik, hogy a reptéri cukorsziupot is csak az az egy résztvevő generálta. A csapatban jelen van 3-4 olyan segítő is, akik már elvégezték a teljes sámánisztikus energiagyógyító képzést, és magas szinten gyakorolják a technikákat. Nekik a saját részvételük mellett az is feladatuk, hogy odafigyeljenek a csoport tagjaira, vigyáznak ránk, kísérnek bennünket.Van közöttük néhány igen figyelemre méltó személyiség, akiknek a jelenléte már most érezhetően stabilitást, biztonságot adó, szerintem nagyon jó, hogy ők is itt vannak.

     Ittlétünk legfőbb céljai részben vagy egészben szinte mindenkinek a szándék- és hivatásnyilatkozatában hasonló módon jelentek meg: a legtöbben az önismeret, a gyógyulás és a gyógyítás, valamint a nem fizikai látás kiterjesztésének útjait keresik itt. A dzsungel, mint a természet sötét, feminin, zabolátlan lényegének megtestesítője, önmagában is gyógyító, amint létezünk és lélegzünk benne, és lehetővé teszi, hogy felvegyünk egy másik ritmust, segít kikerülni a hétköznapi valóság megkövesedett struktúráiból. Csoportvezetőnk felhívta a figyelmünket arra is, hogy az Egésszel való összekapcsolódás által minden, amit teszünk, mindent és mindenki mást is érint, ezért fokozottan kell figyelnünk magunkra és egymásra, mert minden az egész csoport energiájára is hat.

     A megbeszélés során fény derült az elkövetkező napok körülbelüli napirendjére és a naponta változó mini-expedíciók úticéljaira is. Kísérőink felhívták a figyelmünket néhány logisztikai és óvatossági szabályra, például arra, hogy sose járjunk sehol egyedül, tekintettel arra, hogy a dzsungel igencsak élő hely, és pl. jaguár is van benne (plusz jól el is lehet tévedni). Arra biztattak, hogy pihenjünk sokat a gyógyító álmok, az átéltek feldolgozása, és az új dolgok befogadásához szükséges regenerálódás végett, valamint készítsünk feljegyzéseket - amit én magamtól is tettem már eddig is, mint a mellékelt ábra mutatja. Nyissunk saját szent teret, meditáljunk, hiszen ez a folyamat a belső utazásról szól.
     A tájékoztató logisztikai részének végén közös szent teret nyitottunk. Nagyon jó érzés volt, ahogy a harminc ember egyszerre állt föl és fordult dél, nyugat és a többi irány felé. Otthon, ahol egyedül vagyok ezeknek a technikáknak az ismeretével, nem adatik meg, hogy közösségben is megélhessem a szertartásokat, ezért különösen értékes a számomra, hogy tudom, itt mindenki hasonló megtapasztalásokon van már túl, mint én, hasonlóan lát és érez, és ugyanazokat a rituális mozdulatokat, szavakat, szimbolikát használja.

     A legérdekfeszítőbb kérdés persze mindenki számára a szertartás volt, ezért ez volt a leghangsúlyosabb téma, amit a végére hagytunk. Részletesen beszéltünk az ayahuasca-ról, a látomáskeresés eszközéről, amit használni fogunk (természetesen ez senkinek nem kötelező, csak egy lehetőség, ugyanakkor ma este csak egyetlen ember mondta azt a csoportból, hogy nem szeretne részt venni a szertartáson). 
     A szertartásra jó idő esetén a folyó túlsó oldalán, a parton, a szabadban kerül sor, míg eső esetén a közösségi épületben. Vigyünk meleg ruhát, kis vizet, sok papírzsebkendőt illetve WC-papírt, és a saját oltárunkat, a mesa-t. (Nem mondták, hogy vegyvédelmi felszerelést, zseblámpát, iránytűt, hajgumit, vizes törölközőt, melegvizes palackot, ásót és gumicsizmát is vigyünk, pedig utóbb kiderült, ezek mindegyike igen hasznos lett volna...)
     A beszélgetés végére megérkezett az ayahuascero, vagyis a szertartásvezető, Maestro Panduro. Állítólag nem nevezi magát sámánnak, mert azt őszerinte "iskolában kell tanulni", őt pedig "csak" a dzsungel tanította. Gyógynövényszakértő mesterként tartja számon magát, de sugárzik belőle, hogy a gyógynövényeknél azért sokkal több mindent ismer ezen és a többi világon. Nem véletlenül dolgoznak épp vele az iskolánk vezetői. 
     A látomáskeresés szere a mester saját titkos receptje alapján készül, és nem csak ayahuasca indát, hanem egy chaquaruna nevű levelet is tartalmaz, sőt, egyéb adalékanyagokat, pl. dohányt. A növények nevének jelentése sokat elmond a szerepükről: aya=halál, lélek; huasca=inda; chaqua=levél; runa=nép, emberek. 35 liter vízben kezdik főzni az összetevőket, és 12 óra alatt egy liternyivé sűrűsödik össze. Ebből a koncentr
átumból egy kis pohárnyi egy adag. A látomáshozó hatás 15-45 perc alatt "üt be", testalkattól és állítólag asztrológiai jegytől is függően. A testi hatások között szédülést, remegést, irányvesztést és a gyomor-bél traktus "tisztulását" (értsd: hányást, hasmenést) jeleztek (ezek a tünetek állítólag arra jók, hogy felhozzák a "nehéz energikat"), ugyanakkor az ember tudatossága, ítélőképessége teljesen tiszta marad. Az ayahuasca hatása 2-3 óráig tart, nem okoz függőséget és másnaposságot, sőt, növeli az energiaszintet és energetikai síkon gyógyíthat testi betegségeket is. "100% gyógyító szer" - így mondta a mester. Javasolták, hogy a szédülés kezdetén csukjuk be a szemünket, mondván, hogy "egyszínű vászonra könnyebb vetíteni". Panduro mester szerint az élet minden területével kapcsolatban nézhetünk képeket, kereshetünk válaszokat, legyen az az egészséggel, a munkával, a szerencsével, egyes feladatokkal vagy épp a párkapcsolattal összefüggésben. Ha esetleg "rossz" (félelmetes, szorongást keltő, "depressziós" stb.) képek jönnének, akkor azokat a levegő erőteljes kifújásával "el lehet fújni", nem kell bennemaradni. Ha megnéztünk néhány képet, érdemes visszatérni ahhoz, amelyik a legfontosabb.
     Panduro mester elmondása szerint az ayahuasca-nak és a többi gyógynövénynek saját szelleme is van, amelyet közvetlenül meg lehet szólítani (mivel a dolgok a lélek világában zajlanak, ezért nem lényeges, milyen nyelven). Doktor Ayahuasca-nak nevezi a gyógyítót. Rajta kívül azonban más szellemeket is meg lehet szólítani, pl. a föld, a víz, a levegő, a tűz elemét vagy akár luminózus lényeket is (pl. "angyalokat", "szenteket" stb.)
     A szer megnöveli az ember érzékenységét, az érzékelés így magasabb szinten történik, nem pedig kábító hatásról van szó, mint egyes gyógyszerek, drogok esetében. Lehet, hogy az ember hangokat is hall, ami lehet Doktor Ayahuasca vagy a Földanya vagy valamely megszólított entitás hangja.
     A mester fekete dohányt szív a pipájából és közben gyógyító dalokat (icaro-kat) énekel. Minden dalnak megvan a maga gyógyító hatása, "specialitása". A Kör folyamatait a mester tejles mértékben a kezében tartja, és mindenkit figyel, segít, ha kell (énekkel, füsttel). A relatív kis csoportlétszám miatt most azt is megteheti, hogy egyesével segítsen annak, akinek kell, "saját" éneket énekeljen neki. Azt mondják, a korábbi években többen voltak, és így erre nem volt lehetőség.
     A szertartást este, illetve éjszaka tartjuk, egyrészt azért, mert "az ayahuasca szelleme éjjel szeret dolgozni", másrészt mert éjjel nem zavar a hétköznapi (fizikai) látás, mivel sötét van.
     Az elkövetkező napok során nem csak egy este, hanem minden este lehetőség lesz ayahuasca szertartásra, ezért mindenki akkor megy, amikor úgy érzi, hogy mennie kell. Kísérőink arra biztatnak, kérdezzük meg magunktól, mire van szükségünk. Ha pihenésre, akkor pihenni kell, nem szertartásra menni, ne "hősködjünk", mert nem érdemes, mindenkinek saját tempója van, saját feldolgozásra szükséges idővel. Az egyes élmények hatása azonban összeadódik, mint egy kúra, és van, aki több alkalom során jut el a célja eléréséhez.

     Állítólag kísérleteztek homeopátiás ayahuasca előállításával is, és azt tapasztalták, mint amit a homeopátiás szereknél általában: hogy alcsony potenciában a testi hatások vannak előtérben, míg magas potenciáknál a lelki, szellemi hatások fokozódnak, pl. az ember eltávolodik a testétől és/vagy a kapcsolataitól, mintha a testén, illetve az életén kívül élne egy állandó tanú üzemmódban. Ez utóbbi jelenség nagyon jól jöhet olyankor, amikor az ember káros kötődésektől akar megszabadulni, de meg kell gondolni, meddig megy el vele az ember, pl. a családja viszonylatában.
     Az ayahuasca egyetlen kontraindikációja az, ha valaki antidepresszáns gyógyszert szed, mert a gyógyszer blokkolja az ayahuasca agyi hatását. Viszont véglegesen ki tud gyógyítani a depresszióból, ha valaki gyógyszer nélkül részt vesz a szertartás(ok)on (persze a mester felügyeletével, kontrollált körülmények között). A csoportban senki nem szed antidepresszánsokat, ezért ez a kérdés itt csak elméleti síkon maradt. 

     Érdekesnek találtam, amit Marcela a szándékfeltevésről mondott. Különbséget tett a szándék szó két angol változata, az intent és az intention között. Intent (érdekes szójáték: in tent = "sátorban") inkább befelé fordulást, egyensúlykeresést, az ayni (harmónia önmagunkkal és a természettel) állapotára való törekvést jelent, hosszú távú céllal. Az intention (hasonló szójátékkal: in tension = feszültségben) kifelé irányuló, rövid távú, "rámenős" célratörést takar. Ezek közül az ayahuasca szertartásban az intent a fontosabb: mély értelmű célt kell kitűzni, és az oda vezető utak egyes lépéseire pedig nem szabad túlságosan merev elképzeléseket vinni.

     Nos, mindezek után az információk után valamennyien izgatottan vártuk, hogy mit fogunk ténylegesen megtapasztalni. Este 8-kor volt a találkozó a parton, két nyitott motoros kenuval mentünk át a helyszínül szolgáló partszakaszra. Már ekkor szuroksötét volt, el is töprengtem, hogyan tájékozódnak vajon a csónakosaink. A folyó közepén már sem az innenső, sem a túlsó part nem látszott, és ők csak néha-néha villantottak fel egy zseblámpát. Semmilyen tereptárgyat nem lehetett látni, ami alapján akár csak körülbelül is tudható lett volna, hol vagyunk. Ha hirtelen fejre állt volna a csónak, nem tudom, merre úsztam volna. Mindez szerintem már ott elkezdte felépíteni bennünk a hétköznapi valóságtól való teljes elszakadást. Az egyetlen támpontot a csillagos ég jelenthette, ami viszont horizonttól horizontig gémántos kupolaként borult fölénk. Ennyi csillagot még életemben nem láttam az égen, valószínűleg már csak azért sem, mert sosem voltam ennyire távol minden megvilágított helytől. Külön érdekes helyzetet teremtett, hogy nem ismerem a déli félteke csillagképeit, bár a Dél keresztjét sikerült némi magyarázat segítségével megtalálni. Így minden csillag "csak" csillag volt, nem voltak semmiféle előítéleteim azügyben, hogy mit kéne beléjük látnom.
     A csónakból kiszállva útnak indultunk a sötétben, a homokos folyóparton fölfelé. Elég sokáig mentünk, mígnem a mester alkalmasnak találta a helyet a letelepedésre. Jó nagy körben ültünk le, egymástól 2-3 méterre (ezt korábban javasolták, hogy ne zavarjuk egymás folyamatait). Panduro mester (és mindenki) szent teret nyitott, majd minden további ceremónia nélkül nekikezdett az ayahuasca kiosztásának. Maga a szer egy kis vödörben érkezett, már látványra is igen gyanús, mocsárbarna lötty formájában. Egy kis zománcozott bögrében osztotta ki az adagokat, mindenkinek ugyanabból a bögréből, csak hogy félretehessük a maradék nyugatias előítéleteinket is a higiéniáról. Nyugodtan vártam a soromra, és amikor hozzám érkezett a bögre, hősiesen lehúztam az egészet három nagy korttyal, a segítők elismerő hümmögését kiváltva. Elég borzasztó íze volt, de azért így elsőre nem tűnt annyira rémesnek, mint amennyire az élményen már átesettek leírták. Ezek után csak néztem, ahogy a többiekhez is eljut a bögre, és vártam.
     Később még egy kört jártak a segítők, amikor is a mester megáldotta a mesa-kat és egy Florida water névre hallgató, virágillatú, alkoholos anyagot öntöttek a kezünkbe, amelyet az arcunkra, főleg a harmadik szem csakránkra kellett kenni, illetve azt ajánlották, hogy szívjuk be jól az illatát, mert az segíti a látás képességét.

     Talán húsz perc telhetett el (bár az időérzékemet a térérzékelésemmel együtt még az idefelé vezető úton elvesztettem), amikor az első emberek hányni kezdtek. Mivel én ekkor még szinte semmit nem éreztem, vagy ha igen, akkor csak valami enyhe eufóriát, ezért csak figyeltem, hogy kettő, öt, tíz, majd harminc ember hányféle hangon tud öklendezni, és egyáltalán, milyen vicces, hogy itt ülünk a semmi közepén és kollektíve okádunk. Utólag megtudtam, hogy Panduro mester titkos ayahuasca receptje az átlagosnál is több purgáló összetevőt tartalmaz, mert szerinte nagyon fontos része a folyamatnak a "tisztulás". Mindazonáltal szerintem a legtöbben nem számítottunk arra, hogy a "műsornak" ekkora nagy részét fogja kitenni a gyomor-bél traktusunk "menedzselése"...
     Kisvártatva elkezdtem érezni azt az enyhe szédülést, amit a vízióbetörések jeleként emlegettek, és hátrafeküdve először csak kaleidoszkópszerű színes mintákat, majd ebből kitisztulva azt láttam, hogy a csillagokban megjelent ugyanaz az inka maszk, ami az előző éjjel álmomban is. Kiélesedett a hangérzékelésem is: először motoszkálást hallottam, amiről azt hittem, valami rovar vagy állat közvetlenül a fülem mellett, meg is fordultam, hogy megnézzem, mi az, de kiderült, hogy a nyolc-tíz méterrel odébb levő szomszédom matatott a táskájában, azt hallottam ennyire élesen. Itt-ott sokszor magyar szót is hallottam, töredékesen, mintha a résztvevőktől jött volna, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Innentől kezdve egy elképesztően látványos és teljes, időn és téren átívelő, sokdimenziós utazást tettem, amelyet ha akarnék se tudnék minden részletében leírni, ezért itt csak néhány érdekességet emelek ki belőle. Például azt, hogy amikor a szertartás előtt a felteendő szándékon gondolkodtam, három különböző kérdés is eszembe jutott, amelyek közül ugyan volt egy "legfontosabb" (konkrétan az, hogy a testen kívüliség élményét szerettem volna átélni), de azért a többi is majdnem ugyanolyan fontos volt, így aztán eléggé dilemmáztam, melyiket tegyem fel. Ehhez képest mindegyikre megkaptam a választ, de olyan látványosan, hogy közben azt is megkaptam, hogy mindegyik az összes többivel összefügg, és az egész egy kozmikus méretű egységélménybe lett foglalva. Sorra jöttek a felismerések, de nem csak az értelmem szintjén, hanem a teljes lényem szintjén, megértettem, megéreztem, megtapasztaltam a válaszokat. Eufórikus élmény volt, mint a megvilágosodás. 
     Az is fontos tény, hogy ez a Kelet irányához tartozó víziófolyam volt, vagyis negyedik szintű, ami a személyes dolgokon jóval túlmutat (bár azokat is magába foglalja), és teljességben látja a világot, a létre álmodás, a teremtés szintjén. Ezen nem kevéssé csodálkoztam, hiszen még a második szinten sem tartok a tanulmányaimban, ezért különös megtiszteltetés, de egyúttal nagy felelősség is, hogy ekkora falatot kaptam. Mindennek előjele is volt, mert mielőtt eljöttem Peruba, a víziterápiás képzés egyik utolsó napján kaptam egy nagyon meditatív kezelést az oktatótól, és annak a végén, amikor az arcomat a nap felé fordította, láttam egy fehér sast, ami értem jött, hogy "elvigyen a fénybe". Már akkor csodálkoztam, hogy miért sas jött, a Kelet erőállata. Hát valószínűleg ezért.
     Mindeközben a mester folyamatosan járt körbe, fújta a fekete dohány füstjét (ami egyébként elképesztően büdös, csakúgy, mint az ayahuasca lötty), és énekelte az icaro énekeket. Fantasztikus volt. Ilyen messzire zengő, tiszta, gyönyörű énekhangot ki sem néztem volna ebből a tömzsi kis emberkéből. Minden dalából áradt a szeretet, ami többek között a rengeteg kicsinyítőképzős kifejezés (pl. cuerpito - testecske; sanita - egészségeske); gyengédségében nyilvánult meg. Rengeteg energiát hordoztak a dalok és képesek voltak a látomásokat is egyfajta felsőbb intelligencia irányítása alá helyezni. Szólította a szellemvil
ágot, és az jött is, nagyon jött. Akárhányszor felém kanyarodott a mester, mindig épp arról szólt a dal, amit éppen láttam, és hozott nagyon konkrét válaszokat is. Utóbb mások is ugyanerről az érzésről számoltak be. Varázslatosan kézben tartotta a csoportot, együtt is és egyesével is, mindenkit látott, érzett, tudta, hogy mi a baja, mire lenne szüksége. Sámán a javából. Nem hittem volna, hogy ennyire tud.

"Doctorcito Ayahuasca,
Puritita medicina.
Con toditos tus poderes
vamos vamos a curando
todititos los cuerpitos."

(Ayahuasca doktorocska,
tisztácska orvossága.
Minden tudásoddal
meggyógyítjuk, meggyógyítjuk
mindenkinek testecskéjét)

Ilyen és hasonló szövegekkel hívta, hívta Panduro a segítséget, minden létező forrásból. Megidézett eget és földet, mindent megmozgatott a rábízottakért. Közben időnként imádkozott is, egyfajta hitvallást téve, hogy a gyógyítás szándéka vezérli. Mindezt olyan tiszta és egyszerű módon tette, hogy egy-egy közbeszúrt kecsua indián kifejezés kivételével minden szavát értettem annak ellenére, hogy a spanyoltudásom erősen korlátozott és ráadásul nem is igazán oda figyeltem, hanem a saját belső utazásomra. Az egyes témákat az utazásra utaló dalok kötötték össze: "vamos vamos caminando..." (megyünk, megyünk, mendegélünk). Minden kérdéskörre volt dala. Az egészségre jöttek a "cuerpito" ("testecske) dalok (todo mal cura le, sana le, sana le, rapidito sana le - minden rossztól gyógyítsd meg, gyógyítsd meg, gyorsacskán gyógyítsd meg), a munkára, feladatokra jöttek a "suertita" dalok (szerencsécske), és a szerelemre is jöttek gyönyörűséges szív-dalok, hol balladaszerű, univerzális történetet is hordozó szöveggel, hol pedig az előbbiekhez hasonló egyszerűséggel. Időtlen, testetlen élmény volt, a kozmosz közepén, milliárdnyi csillag alatt.

     Végül aztán az én egyébként igen szívósnak bizonyult szervezetem is elkezdte magát átadni az ayahuasca biológiai hatásainak is. Nagyon furcsa volt átélni azt, hogy amikor körülöttem már mindenki mindkét végén vehemensen "tisztult", én akkor repültem a legmagasabban, de mire a legtöbben már kezdtek fizikai értelemben elcsendesedni, én akkor zendítettem rá. Utóbb rájöttem, hogy ez micsoda séma az életemben: velem semmi nem történik úgy, ahogy az összes többiekkel, mindent fordítva csinálok, elég csak a farfekvéses születésemre gondolni... Ebben az esetben ez a fordítottság azonban nem esett jól. Az északa hátralevő részét szélsőséges szenvedésnek éltem meg, többek között azért, mert azzal az előzetes elképzeléssel harcoltam magamban, hogy ha eddig kibírtam, akkor most már igazán kibírhatnám rosszul levés nélkül, és ez az ellenállás csak egyre vehemensebbé tette a tüneteket. Körülbelül hajnali kettőig voltunk a parton, és én úgy éjfélig tartottam magam, utána viszont annyira elkapott a rosszullét, hogy teljesen leterített. Az is nagyon nehéz volt, hogy az ayahuasca nagyon sokat kivett a testi erőnkből és mozgáskoordinációs képességünkből, ezért csak lépésenként tudtam arrébb menni. Az irányvesztettség mértékét jellemzi, hogy egy bizonyos sávnál nem mertem messzebb menni, attól tartva, hogy az már a folyóhoz vezető meredekebb szakasz és bele fogok esni a vízbe, holott a part még több, mint 300 méterrel odébb volt. A vérnyomáscsökkenés és magas pulzus miatt erősen remegtünk, fáztunk is (emlékszem, az utazás közepette egy testelhagyós pillanatomban még rászóltam az alattam fekvő testemre: "fűtsél!"...). A szuroksötétben meglehetősen nehéz volt a dolgok "logisztikája", és bár korábban javasolták, hogy pl. ássunk magunknak gödröt a homokba a szóban forgó testi végtermékek számára, ez elég lehetetlen feladatnak bizonyult a késztetések vehemenciáját és azt a tényt figyelembe véve, hogy lábra állni is csak akkor tudtam, ha az összes csontomat vonalba állítottam függőlegesen, mert az izmaim nemigen működtek oldalirányban. Közben kerülgetni kellett a mások által készített "aknákat" is. 
     Mindezt valahogy úgy éltem meg, mint egy szülésélményt fordított sorrendben (megjegyzem, a testi érzetek hevessége tekintetében szerintem a szüléseim ennél sokkal könnyebbek voltak), ahol a szép dolgok az elején jöttek, a vajúdás pedig a végén, minden cél és kilátás és remény nélkül. Azt hittem, már sosem lesz vége, "csapjatok agyon" hangulatom támadt. Nem nagyon volt megkönnyebbülés sem, olyan volt, mint egy végtelenített felvétel. Ráadásul keservesen hiányzott az is, hogy normálisan el tudjam látni magam, pl. egy vizes törölköző vagy folyó víz nagyon jó lett volna. Ha előre tudom, hogy ez az éjszaka ezen a szinten a sárban (meg hat különböző féle testváladékban) fetrengésről fog szólni, akkor lehet, hogy másik ruhában jövök stb. Felismertem, hogy a szüléshez hasonlatosan itt is mennyire sokat jelentett volna nekem a privátszféra, a saját kis fészkem, ahol megengedhetem magamnak azt is, hogy rosszul legyek. Valószínűleg az egész azért is volt ennyire heves, mert folyamatosan próbáltam észnél maradni (ez szintén egy visszatérő sémaszerű szerep nálam).
     Egy ponton úgy határoztam, hogy becsukom a mesa-t és átmegyek túlélő üzemmódba, és attól kedve csak tettem, amit tennem kellett, már nem kerestem látomást, vége volt. Panduro körbejárt és figyelte, ki az, aki "kész van", és amikor hozzám jött, akkor rábólintottam, hogy igen, kész. Igaz, még ez után is jöttek kisebb képek és felismerések, amelyeknek még mindig tudtam örülni, de azért érezhető volt, hogy lassan lezárul a folyamat. Bezártuk a szent teret. Visszaindultunk a partra. Csaknem hajnali 3 óra volt, a távolból már hallatszott néhán korán kelő majom makogása. Panduro éles kiáltásokkal hívta a csónakokat, és azok lassan elő is tűntek a feketeségből. Voltak, akik még a csónakból is hánytak, sőt, egész éjjel. Eleinte én is azt éreztem, hogy reggelig rosszul leszek, de mire hazaértünk és körülvett volna az a környezet, amire vágytam (mosdó, WC), addigra elmúltak a késztetések. Utólag visszagondolva egyre inkább úgy tűnik, hogy Panduro annyira erős befolyással volt a zajló enrgiákra, hogy amikor ő lezárta, akkor a legtöbbünkben egycsapásra lezárult a folyamat. Mindenesetre aláálltam a jéghideg zuhany alá, szintén sötétben, mivel a generátort már kikapcsolták. Nem bántam a hideget, csak hagytam, hogy végigfolyjon rajtam a víz. Azt hiszem, ez volt az igazi tisztulás.
     A zuhany alól kilépve végre újra éreztem a testemben áramlani az életet, és azon meztelenül kiálltam a teraszra, szemben a dzsungellel, a csillagok felé nyújtott kézzel. Hatalmas érzés volt, csak az őstermészet és én. Ha kicsit kevésbé lennék diszkrét lény, lehet, hogy elüvöltöttem volna magam, mint valami nőstény Tarzan. Szerencsére ezt magamban is meg tudtam csinálni, a telep teljes lakosságának felverése nélkül. Kis szépséghibája az amúgy tökéletes jelenetnek, hogy csak ekkor vettem észre, hogy kizártam magam az ajtón. Így aztán a szobatársamat mégiscsak fel kellett vernem, hogy engedjen be. Dícséretére legyen mondva, egy szóval sem kérdezte, mit kerestem odakint egy szál mosolyban...

     Mindent összegezve az első ayahuasca-élményem egy igazi beavatás volt, annak minden kihívásával, kínjával, jutalmával és katarzisával egyetemben. A felismerések, amelyeket kaptam, az egész életemre kihatnak, és már most tudom, hogy nem túloztam, amikor azt mondtam az indulásom előtt a szeretteimnek, hogy egy másik ember fog visszatérni, mint aki elindult. Mindehhez - a nehézségek ellenére - egy olyan környezet alkotott hátteret, aminél tökéletesebbet elképzelni sem lehetett volna. Így az egész élmény egy szakrális történés volt, nem csupán gyermeteg kísérlet egy tudatmódosító szerrel. Tudom, hogy a feldolgozás testi és lelki szinten egyaránt időbe fog telni, de már most hálás vagyok, hogy ezt megélhettem, és örülök, hogy volt bátorságom megélni.


Még világosban is elég feljönni a megsüllyedt, megdőlt lépcsőkön, 
nemhogy éjjel, némi ayahuasca hatása alatt...

<<< vissza    tovább >>>


© Noll Andrea Nandu
A honlapon található írások és fényképek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók, nem adhatók tovább és nem használhatók fel a www.nandu.hu honlapon kívül más célra.