A Négy Szél krónikája 2.
Utak a forráshoz - Három hét Peruban a sámántudás Őrzőivel.

Ausztria légtere
2009. június 17. szerda, 20.30

     Hát elkezdődött.
     Budapest és Madrid közt függök épp a levegőben - az utazásnak oly közege ez, amely iránt az elmúlt évek viszonylag rendszeres repüléssel járó útjai során sem sikerült felmelegednem. Hogy is melegedhetnék, amikor odakint mínusz 56 fok van, alattunk pedig több, mint tíz kilométer? A Peruig megtevésre váró mintegy harmad glóbusznyi távolság azonban elkerülhetetlenné teszi, hogy az utazásnak e méltatlan módját válasszam, s jobb híján a tőlem már megszokott módon, fehéredő ujjakkal szorongassam az ülés karfáját. Pilótánk ezenközben jobbra-balra forgatja a gépet és a gyomromat, a légikísérő három nyelven jósol turbulenciát, én pedig alattunk az Alpok sokgerincű csontvázát próbálom fenségesnek látni (bár ebből a lelki perspektívából inkább ridegnek tűnik).

    Nehezen olvadnak le rólam a napi feladatok, a tengernyi szervezni- és elvégeznivaló, amelyek az életemet egészen a tegnapi napig vasmarokkal szorongatták. Elképesztően nehéz és mozgalmas fél év áll mögöttem, az utóbbi másfél hónapban pedig szinte egy percre sem állhattam meg pihenni, regenerálódni, saját magammal foglalkozni. Így aztán most annak is nagyon örülök, hogy ebben a pillanatban semmit nem kell csinálnom. Legfőbb ideje volt már ennek. Az utazás a háromszori átszállással és a köztük levő várakozással remélhetőleg legendő lesz az átzsilipelésre, a letenni valók letevésére, hogy méltó hely jusson bennem a benyomásoknak, a tanulásnak, a spiritualitásnak. Fogadkozom, hogy soha többet nem engedem , hogy ennyire elkapjon a munka húsdarálója. Hiszen ami most következik, az egy életen át bontakozó lehetőség, amihez a belső békesség a táptalaj.

    Hálás vagyok, hogy eljuthattam erre az útra. A véletlenek olyan táncot jártak érte körülöttem, amelyet már csak gondviselésnek lehet nevezni. Ahogy teltek a napok és közeledett az indulás napja, mintha minden egyre jobban kezdett volna menni, egyre sikeresebbek lettek a napjaim. Még a szeretteim is mintha egyre jobban szerettek volna, és én őket viszont. Áldott érzés elhozni őket magammal, magamban. Érzem, hogy ezen az úton csodák várnak még.

Madrid, repülőtér
2009. június 18. csütörtök 8.10

    Túléltem az éjszakát különösebb gond nélkül. Ebben előzetesen nem voltam teljesen biztos, lévén, hogy nem szerveztem magamnak szállást a madridi és a limai gép közötti éjszakára, részben takarékossági okokból, részben azért, mert este 11-kor a szállásra közlekedni is bonyolult és költséges lett volna. Így aztán úgy éjfél és egy óra közt valamikor kigöngyöltem a hálózsákomat a váróteremben, beledugtam a kis hátizsákomat (amelyben csaknem félmillió forintnyi érték van fényképezőgép, mini számítógép és készpénz formájában, ezért egyfolytában ülök rajta, mint valami tyúkanyó), a hálózsák tokját kitömtem a dzsekimmel párnának, és eltettem magam egy izgalmas regénnyel.  Az egyetlen árnalatnyi kellemetlenség, hogy a madridi reptér teljes szélességében márványpadlós (miért nem padlószőnyeges?!...), a várótermi székeknek meg rögzített a karfája, így azokon sem lehetett végigfeküdni. A hálózsák viszont jó puha volt, fél nyolcig jóízűen aludtam, mindössze pillanatnyi felébredésekkel. Szerencsés, hogy a nagy hátizsákomat Limáig feladták, mert elég macerás lenne még azt is menedzselni (ráadásul nem épp antigravitációs, 16 kilónak mérték, de 30-nak érzem).

    Érdekes volt a tegnapi leszállás. Este 10 körül kezdett ereszkedni a gép, és kint még mindig világos volt, ami teljesen megzavarta az időérzékemet. Átmentünk lefelé egy elég ronda felhőn, ami jól megdobálta a gépet, én pedig nagyon szokatlanul reagáltam: filmszakadásszerűen elaludtam pár percre, mintha a tudatom kiblokkolta volna a külvilágot, hogy ne kelljen félnem. Még álmodtam is, nagyon élénk képekben, mégpedig azt, hogy a gyerekeimmel vagyok, és épp Csenge feje búbjára nyomtam egy puszit, amikor hirtelen felébredtem. Már látszott a leszállópálya és két perc múlva földet értünk.

     Sajnálom, hogy Madridról nem tudok benyomásokat szerezni, nincs idő bemenni a városba. Korábban csak Barcelona környékén jártam Spanyolországban. Már a repülőgépen nagyon sok spanyol szót lehetett hallani, amitől eleinte szinte szédültem, mert ahhoz épp eleget értettem belőle, hogy foglalkoztasson, mit is mondanak körülöttem az emberek, de ahhoz túl keveset, hogy az elhadart beszédfoszlányokból össze is rakjak valami értelmeset. Lassan kezdem előcsomagolni kissé berozsdásodott, de azért korántsem veszett spanyolságomat, olyan egyszerű terepgyakorlatokon kísérletezve, mint egy "café con leche" (tejeskávé) kérése a büfében, a megfelelő udvariassági frázisok kíséretében. Közben némi büszkeséget érzek, hogy lám, az "őshazában" is elboldogulok a nyelvvel, hisz eddig csak mexikóiakkal volt alkalmam gyakorolni, spanyolokkal spanyolul most először.

     12.40-kor megy a limai gép, addig még jócskán van idő olvasni pár fejezetet, sőt, lehet, hogy később egy fagyit is becserkészek. Érdekes, hogy máskor egy órát is nehezen várok tétlenül, de reptéren egy fél nap is egész könnyen elillan. 
      Az idő nyárias, állítólag 32 fok van kint (este 11-kor!), de bent sem sokkal kevesebb, mert éppenséggel nem klimatizálták túl a repteret.

15.20 (magyar idő szerint), az Atlanti-óceán fölött

Körülbelül két és fél órája vagyok ismét a levegőben, még kilenc és fél van hátra Limáig. Jó nagy Airbus, nyolc ülés van egy sorban és van vagy 45 sor. A leírás szerint 352 üléses. Az utasok jelentős része perui, de van elég sok spanyol is. A peruiakon látszik, hogy országuk lakosságának túlnyomó részét őslakosok vagy félvérek alkotják, mert a legtöbbjük tejeskávébarna bőrű, enyhén mandulaszemű , "indiános" megjelenéssel bír. A pilóta már csak minden második alkalommal mondja be angolul is a mondókáját. Várhatólag ez még mindig jobb, mint ami Peruban vár rám, mert ott a kecsua indián és a tört spanyol közül kell majd "válogatnom". Meg kell szoknom, hogy spanyol vagy semmi. Aki nem hadar nagyon, azt egész jól megértem.

    Megnéztem egy kicsit a térképet. Lima a Csendes-óceán partján fekszik, tehát Dél-Amerika nyugati peremén. Puerto Maldonado, utam első szakaszának, az Amazonas1-expedíciónak bázisa pedig Limától egyenesen keletre, a szárazföld belsejében. Cuzco, az inka főváros, ahonnan a második szakasz, a Via Illuminata indul majd, valahol a kettő között, picit délebbre. Bár a déli féltekére tartok, ahol most elvileg tél van, az Egyenlítőtől korántsem leszünk olyan messze, mint Magyarország, sőt, körülbelül Közép- és Dél-Afrika határával fogunk azonos szélességi körökön mozogni, és Ausztrália északi részével is nagyjából vonalban. Ennek tükrében jó döntésnek látszik, hogy a téli dzsekimet végül mégsem pakoltam be. Meglátjuk, hogy Cuzco nagy tengerszint fölötti magassága mennyit nyom a latban. 
    Jó, hogy lesz néhány napom az időeltolódást is megszokni (7 óra a különbség mínuszban), mert előforult már velem, hogy nagyon felborultam tőle korábban. A gépen máris elkezdték a "beszoktatásunkat": fél háromkor hozták az ebédet, már kopogott a szemem. Mindig ámulatba ejt, hogy a légitársaságok hogyan képesek a járataikon ennyire egyöntetűen ízetlen és műanyag ételeket felszolgálni. Még a hús sem húsból van, hanem valami szivacsos állagú, tömörített darálék . Komoly teljesítmény lehet a fogásokból kivonni minden ízt és tápanyagot.

20.30
     Adalék a fenti megjegyzéshez: az imént fogyasztottam el egy "aerosandwich" névre hallgató szubsztanciát, amely gasztronómiai szempontból minden elképzelhetőt alulmúlt: 90 grammos súlya ellenére 8 különböző E-betűs adalékanyagot számoltam meg a termékleírásában, a külseje egy hófehér, sületlen, megnyúzott toast kenyérre emlékeztetett, íz nélkül, a belsejét pedig szinte kizárólag műmajonéz, és a benne lézengő néhány kis darab szánalmasan agyontartósított zöldség töltötte ki. Azt hiszem, ha a dzsungelben pálmabogárlárvát tálalnak majd elém desszertnek, a legrosszabbon már akkor is túlvagyok.

Lima, repülőtér
2009, június 19. péntek 3.30 (perui idő szerint)

     Második hálózsákos, várótermi padon gyűrődős éjszakámból felébresztett a "jet lag", vagyis az időeltolódás miatti bioritmus-zavar, ezért jó korán becsekkeltem a Puerto Maldonado-i gépre, és most van időm egy kicsit rendezni a sorokat.
     Túléltem a tengrentúli szakaszt is a repülőgépen, bár nem mondom, hogy jólesett. Az utolsó három órában egy utastárs kinézett az ablakon és megjegyezte a szomszédjának: "terra". Föld. Azt hiszem, Kolumbusz is hasonlót érezhetett e szó hallatán, mint én: végre nemsokára szilárd talaj lesz a lábunk alatt! Az Andok átszelése persze még hátravolt, nem kis nyugtalanságot keltve bennem. Nehéz volt nem felidézni a híres katasztrófaregény, az Életben maradtak történetét, amely egy az Andokban lezuhant repülőgép túlélő utasainak megrázó történetéről szól, valós események alapján. Ugyanakkor nem lehetett tisztelet nélkül tekinteni a felhők mögül is előtörő, elképesztően magas, barnásfeketén meredező csúcsokra. Azt hiszem, ettől a látványtól esett le a tantusz, hogy én tényleg itt vagyok, Dél-Amerikában, a földgolyó túlfelén.

      Limában az idő borúsnak, de tavasziasan melegnek bizonyult, pont ugyanannyi ruhában jó lenni, amennyiben az otthoni júniusi éjszakában is lennék. A reptéren minden alkalmazott, még az éttermi pincérek is maszkot viselnek, legtöbbjük gumikesztyűt is, feltehetőleg a mostanában járványveszéllyel fenyegető új és agresszív influenzavírus miatt. Érdekes, hogy a csomagfelvételnél még magyar szót is hallottam, ezek szerint nem egyedül utaztam a gépen a hazánkbéliek képviseletében.
     Az utcára épp csak kiléptem, de hamar vissza is fordultam, három perc alatt tíz taxis hiéna szállt rám, már-már ijesztett a tolakodásuk. A szállodakeresés ötletét így végleg elvetettem, nem lett volna sem praktikus, sem költséghatékony, lévén hogy reggel 5 és 6 között már újra a check-innél kellett volna lennem. Ehelyett beültem egy kis étkezdébe, ahol meleg ételeket is kiszolgáltak és végre ettem egy normális vacsorát. Előételként kicsit bevetettem magam a dél-amerikai gasztronómia világába egy tamales erejéig, amelyet ha jól emlékszem, utoljára 2004 karácsonyán volt alkalmam utoljára enni, El Paso-ban. Az étek alapja kukoricalevélbe (a trópusokon banánlevélbe) csomagolva, gőzben főtt, kukoricadarából készült puliszkaszerű, szilárd massza, amelyet mindenféle töltelékkel lehet izgalmassá tenni. Az enyém különösen ízes és fűszeres volt, mintha csak húslevesben főzték volna sok egzotikus fűszerrel, a belseje pedig csirkemell darabkákat, pici olivabogyókat, fenyőmagot, sőt, még mazsolát is rejtett, bár ez utóbbit inkább kipiszkáltam (mazsi és én ugyanis nem vagyunk barátok). Lilahagymás mártás egészítette ki a költeményt. A bemelegítés után egy zöldborsmártásos steaket szavaztam meg magamnak (a borsnak spanyolul még a neve is ízes: "pimienta"), aminek ugyan nem csak a mártása, hanem az ára is kissé borsos volt, de ha már itt vagyok a marhahizlaló pampák kontinensén, le kellett tesztelnem, miért is irtják az őserdőt a helyiek. Bár nem állítom, hogy akár egyetlen fa életét is szívesen adnám az étekért, azt azért meg kell hagyni, hogy ilyen finom steaket csak ez a földrész terem. Körítésnek kukoricás rizs volt, amelyben a kukoricaszemek az általunk megszokottnál háromszor nagyobbak voltak, ami rögtön eszembe juttatta, hogy errefelé a kukoricának számos válfaja létezik, amelyek újabb gasztronómiai kalandozásra csábítanak. Vacsorámat egy "pye de limón" névre hallgató citromtorta-szelettel zártam, amire pedig az vett rá, hogy igen hasonlóan volt elkészítve, mint a Floridában népszerű, és általam igen nagyra tartott "key lime pie".


Óriás kukorica, amelyet "inka kukorica" néven is emlegetnek

Puerto Maldonado
11.30

    Hűha. Az elmúlt három órában olyan élménytömeg ért, hogy nem is tudom, hol kezdjem. A legfontosabb hír, hogy megérkeztem arra a településre, amely az elkövetkező egy hét bázisául szolgál majd, és amelyet a Madre de Díos folyó, illetve az Amazonas vízgyűjtő területéhez tartozó dzsungelvidék kapujaként tartják számon. A hely olyan izgalmas, hogy legszívesebben mindjárt a sürejébe csapnék a leírásnak, de inkább fegyelmezem magam és tartok némi kronológiai sorrendet.

     Korai ébredésem többek között azt is eredményezte, hogy a reptéri üzletekben történt CD- és pólóválogatás közepette a saját káromon megtapasztalhattam, hogy a helyi pénz (perui sol, vagyis nap) és az amerikai dollár rövidítése egyaránt S betűt formáz, ezért könnyen össze lehet őket keverni, holott egy dollárt kb. 3 sol tesz ki. Így aztán valószínűleg ennek az utazásnak a legköltségesebb vásárlásába keveredtem bele, még szerencse, hogy visszafogtam magam, gondolván, hogy inkább a visszafelé úton praktikus vásárolni.

     7.20-kor indult a gép, ami meglepetésemre Cuzcoban is leszállt. Ez eleinte nem töltött el kitörő örömmel, mivel azt mondják, hogy a katlanszerű völgyben elterülő Cuzco repterén meglehetősen nehéz landolni, sőt, csak a nap bizonyos szakaszaiban lehet, mert egyébként olyan légáramlatok vannak, amelyek nem kedveznek a műveletnek. Ugyanakkor kíváncsi is voltam, mert Cuzco, az inka főváros, a következő bázisunk, legendás hírű a perui sámánizmust velem együtt tanulók körében. Első pillantásra szürke és poros, mégis nagyon különleges település látványát nyújtotta: lapos tetős és tetőteraszos házak sokasága váltakozott robusztus, ősi inka kőfalakkal, természetes kanyonszerű képződményekkel és hevenyészve felhúzott három-négyemeletes betonépületekkel. A reptér maga nagyon kicsi, csupán néhány focipályányi, inkább kelti iskolaudvar, mint légikikötő benyomását. Bár a magasban egy állandónak tűnő, finom páraréteg honolt, lent szikrázó napsütésre érkeztünk, kissé hűvös, de nem hideg levegővel társítva. A növényzetet gyérnek láttam, inkább fű, mint fa, kicsit El Paso sivatagi flórájára is emlékeztetett.

  
az Andok, felülről

    Nem sok idő volt azonban Cuzco szemügyre vételére, mivel hamarosan továbbrepültünk (a perui légitársaság meglepett azzal, hogy újrahasznosított papír dobozban ízes biosütit és kekszet szolgált fel, ami nagyon üdítő élmény volt a sok műkaja után). 9.40-kor landoltunk Puerto Maldonadoban.

     Puerto Maldonado repülőtere még Cuzcoénál is kisebb, mintha az ember a város közepén szállna le két focipályányi betonfelületre. Az épület maga sem nagy, az egyik ajtón bemennek az "udvarról" az utasok, a másikon meg kimennek az élő, mozgalmas utcára. Köztük semmi bonyolult ellenőrzés, csak egy futószalag a csomagoknak. Egyetlen helyiség lévén, nem okzott nagy gondot az információs pult megtalálása, ahol egy még angolul is beszélő, készséges fiatalember azonnal ellátott olcsó szállás (hostel) információval, sőt, ki is kísért a csomagjaimmal taxit keresni.

     Már landolás közben, a sok őserdei fa és kusza aljnövényzet láttán megcsapott a hely trópusi hangulata, de amikor kiléptem a gépből, akkor vált teljessé a benyomás a kíméletlen napsütést és a gőzfürdőszerűen párás-forró levegőt megérezve a bőrömön. Az első gondolatom az volt, hogy ez olyan, mint Rambót nézni a szaunában. Egyúttal véglegesen tudatosult bennem, hogy nem álmodom, tényleg megjöttem, és ez tényleg a perui dzsungelvidék. 

     A taxihiénáktól tartva már előre megkérdeztem, mennyibe kell kerülnie az útnak, és meglepetésemre csupán 8 soles volt, otthon ez kb. három liter tej ára. A szállás is 25-30 soles egy éjszakára (nálunk egy egyszerű vacsora ára egy közepes  étteremben), amitől felettébb megnyugodtam, legalább sikerül behozni egy kicsit a reggel "elszenvedett" deficiten. A taxinak nem az ára, hanem a mibenléte hökkentett meg, ugyanis itt a "taxi" kifejezés alatt motorbiciklit értenek. Namármost egy hátul és egy elöl hordott, összesen mintegy huszonöt kilónyi hátizsákkal a motorra "pattanás" projekt még akkor is bonyolultnak tűnt volna, ha a motorozással kapcsolatos tapasztalásaimat nem korlátoznám általában csak a leghiggadtabb, legmegbízhatóbb sofőrökre az életemben. Az élmény bizonyára azonnal kigyógyított volna a repülésfóbiámból, sokkterápia útján bebizonyítva, hogy a repülésnél még sokkal hátborzongatóbb utazási módozatok is léteznek, de végül kiegyeztünk abban, hogy a cuccokra való tekintettel inkább mégis tuk-tukkal megyek. Tuk-tukot, ezt az elöl motorbicikliből, hátul kétüléses, ponyvatetős  "bringó hintóból" keresztezett járműkentaurt utoljára Thaiföldön láttam, itt azonban gyakorlatilag csak ezzel vagy motorbiciklivel közlekednek, autót és egy-egy minibuszt csak elvétve látni. A tuk-tukok az elképesztően rozzant és a naprakész modern között nagy változatosságot mutatnak, és némelyiknek utánfutója is van, vagy a tulajdonosa foglalkozásának megfelelő eszközök tárolására alkalmas része. Nem csak tuk-tukon, de motorbiciklin is sokszor egész családok utaznak, bukósisak nélkül, pici babákat is az ölükben tartva. Láttam olyan motort, amin egy öttagú család ült. A közlekedésben nem sikerült a KRESZ szabályait felfedeznem. Sávok nincsenek felfestve, sokszor csak földút van, és az emberek annyi sávban mennek, amennyiben elférnek. Ez a motorosoknál gyakran öt "réteget" jelent. Index helyett a dudát használják, gyakorlatilag minden kereszteződésben dudálnak. Az utcanévtáblák nincsenek kiírva, ezért a tájékozódás finoman szólva intuitív úton történik. A tuk-tuk motorbiciklinél valamivel tágasabb és fedettebb volta ellenére is lobogó hajjal, valamint szétrázott tagokkal érkeztem a helyszínre, lévén, hogy a sofőr csak ritkásan alkalmazta a féket. Nagy megkönnyebbülés volt végre belépni a hostel ajtaján, tudva, hogy mostantól egy darabig szilárd talaj lesz a lábam alatt és ma már ágyban fogok aludni (elcsigázott állapotomból ítélve nem is olyan sokára).

     A szállás családias kis helynek bizonyult. Tambopata hostelnek hívják, az azonos nevű folyó után. A recepciónál érdekes kézi készítésű textilképek jellegzetes mintázattal, amely egyszerre emlékeztet labirintusra és integrált áramkörre. Az emeletes ágyakon szúnyogháló (bár eddig még szerencsére nem tapasztaltam rettenetesen nagy rovarinváziót), az ajtó meghökkentő módon, két részletben csukódik, mint nálunk az istállókban a lóállállások udvarra nyíló ajtajai. Az ablakokon (egyébként városszerte) nincs üveg, csak szúnyogháló (ennek tükrében elég különös, hogy minden második sarkon látok egy "vidrieria" feliratú üzletet, amelyben viccesen asszociáció-ébresztő neve ellenére nem vidrákat, hanem ablaküveget árulnak). A hostel szobái kis belső udvarra nyílnak, függőágyas pihenősarokkal, érdekes trópusi növényzettel (bőrlevelűek, pozsgások, futónövények). A zuhanyzóban és mindenhol csak egyféle víz van: "majdnem hideg", bár amikor két napnyi repülőtereken hányódás után, a gőzfürdős klímában pácoltan végre aláálltam, egyáltalán nem bántam a hűvöset.


Jellegzetes falvédők a hostelban

   
Ez itt a szobám - 3 nap erejéig


A hostel belső kertje


Pihenősarok a la Peru

     Érdekes, hogy nagyon sok minden idézi itt a másik két hasonló égövi útiélményemen - Thaiföldön és Floridában - tapasztaltakat. Pl. itt is magas a küszöb, mint Thaiföldön, amit ott azzal magyaráznak, hogy rálépés ellen való, nehogy felébresszük a küszöb védőszellemét, de elgondolkodtam, nincs-e vajon ennél praktikusabb oka is, pl. hogy a hirtelen lezúduló eső ne folyjon a házba. Továbbá itt is vannak mikroszkopikus méretű hangyák, mint Floridában, amelyek miatt semmilyen ételféleséget nem szabad fedetlenül hagyni. A gazdag rovarvilág miatt az edényeket használat előtt is el kell mosogatni, de legalábbis jól megnézni, nem költözött-e bele "valaki" az utolsó elmosás óta.

     Némi regenerálódás után úgy döntöttem, hogy élelemszerző körútra indulok. Házigazdáimtól megtudtam, hogy ennek legjobb módja, ha ellátogatok a piacra, amely ugyan nincs közel (egy mérföldet emlegetett), de én nagy bátran úgy döntöttem, belevágok, hiszen a helyi piac felfedezése az egyik legjobb módja annak, hogy az ember "elvegyüljön" a település hétköznapi életében. A tényleges beleolvadás a környezetbe persze reménytelen lett volna, tekintettel arra, hogy több mérföldes körzetben valószínűleg én lehettem az egyetlen fehér (pár száz méter után már inkább vöröses) bőrű lény, térképet szorongatva és vaksin pislogva a nem létező utcanévtáblák után, egy feltűnésmentesnek csöppet sem nevezhető, nagy tükörreflexes fényképezőgéppel a nyakamban. Turistábbat rajzolni sem lehetett volna. Megjelenésemnek köszönhetően minden sarkon megkérdezte valaki: "que busca?" (mit keres?), az utcán játszó kislányok pedg nevetgélve kérték, hogy fotózzam le őket. Bizalomteli városnak tűnik ez, az emberek kedvesek, készségesek, ami többször jól jött, ha navigációs segítségre volt szükségem. Áldom a sorsot a spanyoltudásomért, nélküle már reménytelenül eltévedtem volna.

     A "fakultatív" vargabetűk miatt kicsivel több, mint egy mérföldes séta során alkalmam nyílt további benyomásokat szerezni Puerto Maldonado utcáiról. A házak nem valami stabil építésűek, mintha egy westernfilm ideiglenes díszlete és egy ázsiai nyomornegyed elemeit ötvözték volna. Minden nyitott, gyakran az utcára is, ezért mindenkit meg lehet figyelni napi munkája közben (nagyon rossz ötlet volt, hogy súlytakarékossági megfontolásból otthon hagytam a teleobjektívet, így nem tudok nagyobb távolságból fotózni, pedig micsoda jó kis életképeket lehetne!). Másutt egész utcaszakaszok olyan zártnak tűnnek, mintha kijárási tilalom lenne. Megint másutt kis étel- vagy limonádéárusok köré csoportosulva esznek-isznak és beszélgetnek az emberek, szintén az utcán. Több ház falán láttam érdekes, művészi graffiti jellegű festményeket, melyek közül néhányat meg is örökítettem. Az utcák közepét nyitott csatorna választja ketté (figyelni kell, hogy ne lépjek bele, pont elég mélyek egy bokaficamhoz). Az orromat-számat betöltő pormennyiség éreztén nehéz elképzelni, mire jók ezek a csatornák, de mivel esőerdős vidéken vagyunk, kikövetkeztettem, hogy vízelvezetés nélkül gyorsan megbénulna a közlekedés egy-egy kiadós trópusi zápor után.
     Furcsák a szagok, az embereké is, és a vízé, az edényeké, az olajé stb. Szinte mindenben megjelenik egy kicsit szúrós, semmihez sem hasonlítható aroma, ami a szokatlansága miatt nem kifejezetten kellemes a számomra. Remélem, az itt töltött idő alatt nem megy túlságosan a bőröm alá, mert akkor megeshet, hogy az otthoniak egy hétig ívben fognak kerülni és maguk sem tudják majd, miért...
     Sok a kóbor kutya, meghatározhatatlan fajtájúak, többségük rövid szőrű és világos zsemleszín. A növényzet az utcán is jellegzetesen trópusi: a kókuszpálmák alatt óvatosan kell elmenni, mert ha egyik-másik enged a gravitációnak, az nagy koppanással járhat. Láttam sok szép virágos növényt is, köztük az egyik kedvencemet, a passióvirágot. 

     Valami csoda folytán (főként a sarkok számolásának módszerét követve) végül sikerült megtalálnom a "mercado"-t, vagyis a piacot. Éltes matrónáktól serdületlen kislányokig mindenki árul itt valamit, hegyekben áll a gyümölcs, köztük számos olyannal, amilyet még sosem láttam. Legszívesebben mindent alaposan megnéztem, megfogtam volna, de a matrónák azonnal jöttek a "que busca?" pillantásukkal, így nem bámészkodhattam többet, mint amennyi a választáshoz illendő volt. Leginkább a gabona- és babfélék óriási választéka foglalkoztatott, sokkal többféle van itt, mint amit otthon egyáltalán ismerünk és megnevezni tudunk. Bab, borsó és lencse mindenféle színben, nagyságban és méretben, az ismerős rizs és sárga színű kukorica mellett quinua, az Andok búzája, amelyet a jövő gabonaféléjének is tartanak magas fehérjetartalma és igen tápláló volta miatt, valamint számomra ismeretlen kukoricafélék, köztük lilásfekete szemű, melyet tudomásom szerint "kék kukorica" névvel illetnek. A gyümölcsök közt papaja (amelynek állítólag 8 különböző változata van) és fürtben kapható, rövid, rózsaszín belsejű sütőbanán - ezeket még megismertem -, de számtalan más egzotikum is, amelyeknek a nevét csak a reptéren vásárolt kis perui receptesfüzet segítségével tudtam azonosítani. Van például egy camu camu névre hallgató, amely állítólag nagy C-vitaminbomba, valamint jellegzetes még a palmito, a "pálmalevél szíve". De "egyszerű" banánból is számos változat kapható: rövid, hosszú, fürtös, sárga, zöld, sőt, még piros héjú is.
     A kínálatból végül fehér húsú, vastag héjú krumplit, kis lilahagymákat, paradicsomot, egy narancssárga és egy pisztáciazöld színű babféleséget, sütni való banánt és koriandert választottam ki. Este főztem is a feléből egy egész finom, kiadós trópusi vacsorát. Nagyon jó érzés volt: friss főtt étel helyi hozzávalókból, az első "sikeres vadászat" eredménye. A vadászatot persze vegetáriánus módon kell értelmezni, tapírpörköltet mégsem készíthettem...

     A hazaút kalandosabbra sikerült mint szerettem volna. Az egyébként teljesen négyzethálós felépítésű utcákon eltéveszthettem egy befordulást, mert kikötöttem a városka peremén, ahol már csak földutak voltak, a kutyák pedig úgy ugattak rám, hogy félni kezdtem, menten szétszednek. Ráadásul tele volt a kezem szakadós szatyrokkal (legközelebb ki se lépek a házból hátizsák nélkül!), a nap pedig annyira tűzött, hogy még annak ellenére is az ájulás szélére kerültem, hogy napkalap volt a fejemen. Még szerencse, hogy az elmúlt két hónapban két nyitott medencés víziterápiás képzés is hozzájárult, hogy kellően előbarnított színem keletkezzen, különben szénné égtem volna. Vizem pedig nem volt, és a városrészben, ahová betévedtem, nem is lehetett kapni (csapvizet inni nem merek). Végül ismét útbaigazítást kértem, és az egy mérföldből kettőt csinálva valahogy mégiscsak bekocogtam a hostel kapuján. Az utolsó sarkon sikerült ásványvizet is szereznem, amelyet két és fél literes üvegekben árulnak. Mire visszaértem, a ruhámat csavarni lehetett (szó szerint), ezért nem szégyelltem három órán belül másodjára is a zuhany alá állni.

      Nem sokkal később a zuhanyt már az utcán is vehettem volna, mivel alighogy pihenni tértem, megjött az, amiért a csatornák vannak az utca közepén: hirtelen alkonyi sötétség lett és elképesztő mennyiségű eső zúdult alá percek alatt. Csibészes jókedvem lett, ahogy néztem az ablakból az elemek tombolását, bár attól tartok, hogy lesz még olyan eset is, amikor nem nevetek ilyen könnyen, mert az úton kap el az égi áldás.

     A szállás esti hangulata semmihez sem hasonlítható. Mivel a falak csak deszkából vannak, hatalmasak az áthallások, ezért a hely leginkább egy békés Bábelre hasonlít: innen a tévé, onnan beszélgetés, amonnan edénycsörgés, babasírás, vízcsobogás, fütyörészés hallik. A szomszédban egy karaoke bár, ami egész éjjelre ellátott a perui könnyűzene aktuális remekeinek élvezetével. A jet lag hajnali 3-kor ismét felébresztett (útinaplóm olvasói valószínűleg örülnek ennek a körülménynek, mert hajnalban van a legtöbb időm írni), és akkor még javában tartott a mulatság. Mindazonáltal valahogy semmi zavarót nem találok ezekben a hangokban, belesimulnak az itteni környezetbe. A zápor elmúltával az ég is kitisztult és én először nézhettem fel az éjszakai égboltra a déli féltekén. Ahogy fölpillantottam, egy hatalmas hullócsillag szelte át az eget, mint valami áldásjelző tüzijáték. Egyetlen csillagkép sem ismerős, olyan, mintha a Marson lennék. Nem tudom mosolygás nélkül megállni. Fantasztikus. A földgolyó túloldalán vagyok egy poros kis dzsungelvároskában, tökegyedül. És élvezem.


"Mercado" életérzés


Balra banán, jobbra papaja. De mi a csoda a többi?


Kedvenc árus-matrónám standja


Gabonák és hüvelyesek kavalkádja


Első vacsora-alkotásom a nyersen még rikító narancssárga színben pompázott bab, némi konvencionális hagymás tört krumpli és sült banán kombinálásával. 
Nem csak finom lett, de kellőképp perui is.


Tapírt a papírnak! (vagy inkább vízidisznó?) A helyi fauna megjelenése az iparművészetben....
Mellette a helyi üdítőitalgyártás gyöngyszeme, az "Inca Kola". 
Az íze a tutti frutti és a Red Bull között félúton, csak vállalkozó szelleműeknek ajánlom. 


Látványnak is gusztusos: csillagot formázó belű, gyöngymagvú papaja.
Mexikói bábák szerint mellesleg a várandóssági gyomorégés egyik legjobb ellenszere

következő oldal >>>


1 Bár Perunak közvetlenül nincs köze az Amazonas folyóhoz, csak a Madre de Díos és az Urubamba folyók által, az utazás e szakaszát mégis "Amazónia" név alatt futtatják a sámániskolám programszervezői, így aztán én is ezt teszem. <<< vissza


© Noll Andrea Nandu
A honlapon található írások és fényképek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók, nem adhatók tovább és nem használhatók fel a www.nandu.hu honlapon kívül más célra.