<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 10.

Utoljára frissítve: 2004.05.24. 

Határátlépések - III.

     Ha a bábaság, mint foglalkozás lényegét értelmező szótári tömörséggel kellene definiálnunk, az átlagos halandónak valami ilyesmi jutna eszébe: "az a személy, aki kisbabákat segít a világra". A szó német megfelelője, a "Hebamme", amely a heben, vagyis emelni szóból ered, közvetlenül is utal a mozdulatra, amellyel a bába, vagyis a gyermeket "felemelő asszony" kezeibe fogadja a világra újonnan érkezőt. Az angolok bábája, a "midwife" szó szerinti jelentése alapján ugyan inkább a "feleséggel" foglalkozik, de maga a cselekedet: "catch a baby" lefordíthatatlanul tetszetős: elkap, megfog, megkap és utolér - egyazon szó a bábaságban, a fogócskajátékban és akkor is, ha a horgásznak "kapása van".
     Talán nem véletlen az sem, hogy angolajkú vidékeken e szerencsésen univerzális szóhoz többféle szimbolikus jelentés kapcsolódik és a gyermek fogadásának aktusa maga is viszonylag nagy jelentőséggel bír. Az Egyesült Államokban például meglepően nagyszámú olyan család is van, akik a szaksegítség nélküli szülést választják azzal a fő indokkal, hogy az apa lehessen az első, aki a gyermeket megérinti, kézbe fogja. Ennél is többen vannak olyanok, akik a szaksegítség jelenléte mellett is igénylik, hogy az apa ejthesse meg a "catch", az elkapás aktusát. Az esemény ritualizálása mögött némileg leegyszerűsítve az a gondolat rejlik, hogy a gyermek életének kezdőpontján, a férfi és a nő szerelmes egyesülésében a férfi, a konvex és a behatoló, szerelmi ajándékaként adja át a nőnek, a konkávnak és befogadónak az Élet magját, amelyet az anya kilenc hónapig a testében hord és transzformál, míg végül a szerelmi ciklus beteljesítéseként önmaga fordítottjává válva, domborúan és kitüremkedőn visszaadja saját szerelmi ajándékát az ezúttal befogadóvá váló apa homorúan ívelt kezeibe. Mindezt így végiggondolva nem is olyan őrült ötlet ez, mint amilyennek elsőre látszik, és miután nekem volt szerencsém mindezt a saját gyermekem születése során is kipróbálni, tanúsíthatom, hogy az érzés nem hétköznapi. Az is tetszik benne, hogy ez az elmélet nyíltan elismeri, hogy a szülés a szeretkezéssel egyenértékű szexuális aktus és mint olyan, megérdemli a maximális intimitást.
     Itt, az El Paso-i születésházban, amelynek klientúrája túlnyomórészt egy konzervatívabb, a nemi szerepek evolúciójában régivágásúnak számító mexikói kultúrkörből kerül ki, még csak egyetlen olyan édesapával találkoztam, aki szerette volna maga elkapni a kisbabáját. Arra azonban minden szülőt biztatunk, hogy amint a baba feje domborítani kezdi a gátat, érintsék-simítsák meg őt, szimbolikusan érvényesítve szülői jogukat az első fizikai kapcsolatteremtésre.

     A "catch", a baba elsődleges fogadása a bábatanoncok számára szintén különleges jelentőséggel bír, bár teljesen más szempontból. Elkapni egy babát annyit jelent, hogy elsődleges azaz "primary" bábaként lehet jelen az ember egy szülésnél, annak összes velejárójával: a megtiszteltetéssel, a szülőkhöz fűző vér-kapcsolattal, a szülés energiájának legközvetlenebb érzékelésével, ugyanakkor a sokszor hosszúra nyúló odaadó jelenléttel, a virrasztással, az összes papírmunkával, a hatórás közvetlen gyermekágyi megfigyeléssel és a mosással-takarítással együtt.
Egyben a bábai tapasztalat mértékegysége is ez: meglehetős súlya van egy "kétezer babás" mesterbába szavainak, amikor arról beszél, hogy az ő praxisában milyen arányban fordult elő egy-egy jelenség vagy mi vált be a legjobban, illetve másképp tekintünk a már harmincöt-negyvennél tartó rezidens diáktásainkra is, mint saját magunkra, akiknek még az általunk segédszerepben kísért szülések megszámlálására is elegendőek az ujjaink. 
     Az Észak-Amerikai Bábaregisztrációs Bizottság[1] követelményrendszere alapján a "képesített professzionális bába" titulus megszerzéséhez legalább húsz szülést kell felügyelettel, de teljesen önállóan, elsődleges bábaként végigkísérni (ebből legalább háromnál a teljes várandós- és gyermekágyi gondozást is beleértve) és további huszat aktív segítő szerepben - az egyéb perinatális gondozási követelményekről nem is beszélve, amelyek mintegy 130 alkalomnyi különféle típusú bábai vizit önálló lebonyolítását írják elő. Ennek okán minden tanonc törekszik arra, hogy maximálisan kihasználja a tanulóidőt, bár a Maternidad La Luz tanoncai esetében a történelem során még sosem fordult elő, hogy egy jelölt ne múlta volna jelentősen felül a fent idézett keretszámot. Kvóta ide vagy oda: a tapasztalat tudást jelent, abból pedig az embernek e hivatáshoz holtáig sem lehet elég.

     Mindezek ismeretében talán érthető, hogy az elfogódott izgalom hulláma futott végig a csoportunkon, amikor egy szülésmegbeszélő délutánon, egész pontosan április 7-én, Kaley minden különösebb bevezetés nélkül egyszer csak bejelentette, hogy ma estével kezdődően az "új tanoncok", azaz mi is elkezdünk primary szerepben babákat segíteni a világra. Az én esetemben az "elfogódott izgalom" enyhe kifejezés ahhoz képest, amit éreztem, ugyanis az aznapi ügyelet szüléskísérő csapatában történetesen én álltam a lista legtetején, ami azt jelentette, hogy akárki is születik meg következőnek a Házban, az illetőt nekem kell fogadni ezen a világon. Mi tagadás, kissé inamba szállt a bátorságom a váratlan hír hallatán, s amint az iskolaépületből visszaértem a születésházba, megszállottan kezdtem forgatni a vaskos protokollkönyv szüléskísérésre vonatkozó passzusait, a rezidensek és a napos mesterbába nem kis derültségére.
     A Ház délutáni forgalma azonban nem sokáig tette lehetővé a rögtönzött gyorstalpaló önképzést: hamarosan magukkal ragadtak a várandóssági vizitek és csak akkor ocsúdtam fel újra, amikor valaki odasúgta az éppen soros vizit közepette, hogy Maribel vajúdni kezdett a Mályvaszobában és csak rám vár.

     Amikor először lépek szülőszobába, mindig olyan egy kicsit, mintha valamiféle szentélybe lépnék be: mindig megérintenek a szülést mozgató hatalmas erők és az, hogy ami itt történik, az valaki életének az egyik legnagyobb eseménye. Rendszerint néhány pillanatig csak csendben figyelem, hogy mi az, ami zajlik és csak utána jelzem formálisan is a jelenlétemet. Ezúttal fokozott megilletődöttséggel léptem át a küszöböt: most először kell bábaként kísérnem egy vajúdót és úgy kell tennem a dolgomat, hogy ezt a filmet nem lehet visszapörgetni, ha elrontok valamit.

     Maribel a várandósságától függetlenül is kerekded asszonyka, azzal a fajta világosbarna mexikói arccal, amelyen korán meglátszanak az évek: csak harminckét éves, de a felületes szemlélő számára legalább negyvennek látszik. Mindazonáltal nagyon barátságos jelenség: pirospozsgás arca sugárzik, mozdulatai finomak, ezért ha csak egy kis időt is eltölt vele az ember, máris visszakerül a helyére a róla alkotott kép. Nem telik sok időbe, hogy felfedezzem szép metszésű, finoman kihúzott szemét, s elismerően nyugtázzam magamban lágyan ívelt, nőies vonalait.
     Az ágy szélénél térdel a földön - amitől rögtön lelki rokonságot érzek vele, mivel nekem is ez a "kedvenc vajúdópozícióm" -, két könyökét az ágyra támasztja és csendesen, elszántan veszi a mély lélegzeteket a méhizmait szorító fájás közepette. Amikor elmúlik, fáradtan rám mosolyog, én meg vissza, egy gyors köszönést váltunk, majd szótlanul odatérdelek mögé és várok. Egy idő után vibrálni kezd a tenyerem és szinte látom a helyet Maribel keresztcsontja fölött, ahová a masszázs kívánkozik, így aztán a következő kontrakciónál engedek a vonzásnak és tenyeremmel lassan körözve a "mágneses" pont fölött megkérdezem Maribelt, jó-e neki így. Igen, nagyon - bólint hálásan, én pedig örülök a sikeres megérzésnek. Néma összhangban ismételjük mindezt időtlenül, nem is tudom, milyen sokáig. Nem számítanak a nyelvi korlátok: Maribel teste és az én érintés-válaszaim szavak nélkül is mindent elintéznek egymás között, a kontrakciók pedig csak jönnek-folynak a saját ritmusukban, ahogy annak lennie kell. 

     Egyszer aztán visszaérkezik a szobába Maribel férje, Cesar. Namármost, Maribelnek és Cesarnak ez a harmadik közös gyermeke, de Cesar életében először van jelen a szülésnél, ráadásul a nagyobbak kórházban születtek, ahol gyógyszerekkel siettették a szülést. Következésképpen Cesar az egészből mindeddig csak annyit érzékelt, hogy a babára lényegesen többet kell várni, mint amit ő megszokott és ez őt szemmel láthatólag végtelenül aggasztja. Valahányszor meghallgatom a szívhangokat vagy megmérem Maribel pulzusát, Cesar gyanakvó tekintettel kérdezi, biztos-e, hogy minden rendben van. Ha a "nem magas-e?" kérdésre nemmel válaszolok, azonnal jön a következő: "és nem alacsony?" Egy darabig sikerül megnyugtatnom, hogy igen, minden rendben van, a felesége remekül csinál mindent, a baba is jól van és legyen türelemmel, ez egy természetes szülés és normális, hogy tovább tart, mint "gyorsítóval", ám Cesaron egy idő után úrrá lesz a pánik és félpercenként kérdezgeti, hogy miért nem segítünk már a feleségének (közben a kezével olyan mozdulatot téve, mintha lefelé nyomná Maribel hasát), illetve hogy hívjuk-e már a mentőt. Nem, nem szükséges - mondom sokadszor, miközben belegondolok, milyen nehéz is lehet ez a tehetetlenség: nem könnyű elhinni, hogy olykor az a legnagyobb segítség, ha nem csinálunk semmit. Maribel mindeközben békésen vajúdik a sarokban. Jude, aki ennél a szülésnél a rezidens segítőm, szerencsére kisegít a diplomáciai kátyúból és olyan részletességgel magyarázza el a dolgok állását Cesarnak, amely az én spanyolságomat már jócskán meghaladná. Cesar erre úgy dönt, hogy egy időre kiköltözik a váróterembe. Ez az ötlet Maribelnek is nagyon tetszik.
     Folytatjuk hát jól bevált koreográfiánkat. Ha épp szívhangot hallgattam, a kontrakció jöttével abbahagyom és rásimítom a tenyerem Maribel keresztcsontjára, amit ő már csak egy-egy sóhajjal nyugtáz. Közben már éjfélre jár az idő és hirtelen ólmos fáradtság tör rám: nem tudom, hogy ez a reggeltől mostanáig tartó megfeszített munka eredménye-e vagy a hét-nyolc centis tágulásnál olykor bekövetkező elcsendesedésé, amit a vajúdás hoz magával. Egész nap próbáltam magam megtartóztatni a kávéivástól, most már tudom, hogy valójában azért, hogy most egy fájásszünetben ihassak egy irdatlan nagy bögrével. Arra vágyom, bárcsak lennék kevésbé fáradt, éberebb, hogy jobban jelen lehessek minden pillanatnál, de most talán pont ez a bágyadt együtt ringatózás az, ami a jelenlétet jelenti.
     Aztán egyszercsak összefolynak a kontrakciók és bár Maribel nem kiált, érzem, hogy összesűrűsödik az erő, a lélegzet szaggatottá válik. Közben Maribel valahogyan felkerült az ágyra, már nem is emlékszem, hogyan, csak ott ül szétvetett térdekkel és némán, elfehéredő ujjakkal szorítja a faragott ágyfő farácsait. Tolófájás. Jude behívja a napos bábát, Patriciát, aki szinte láthatatlanul érkezik és ül le a háttérben félig mögöttem, félig mellettem. Félszavakkal kommunikálunk néhány egyszerű eszköz - géz, meleg víz, papírvatta - használatáról és egy-két alapvető kézmozdulatról, ami érdekes módon megerősít: már nem érzem, hogy olyan bonyolult dolog lenne ez. Patricia jelenléte biztonságot ad, de semmit sem vesz ki a kezemből.
     Ugyanazzal az ajtónyitással Cesar is besurran a szobába, majd megnyugodván, hogy végre történik valami, leül a hintaszékbe. Maribel félénken rámosolyog.
     Ha az egybegyűlteknek eddig lett volna kétségük afelől, hogy Maribel erős asszony, az most azonnal eloszlana, látván, ahogy minden egyes tolással egyre jobban megnyílik és látnunk engedi  a puha, hullámos fekete hajjal borított fejecske búbját. Közben meleg vizes ronggyal borogatom Maribel gátját, hogy segítsem az ellazulásban, de nincs rá sok idő, mert a kezem alatt már érzem azt a roppant erőt, amely egy satu állhatatosságával szorítja kifelé a babát, mígnem a gát gyűrűje lassan megkoronázza az előbújó fejet, majd hirtelen kibukik egy rózsás kis arcocska. Néhány másodpercre minden megáll, a fej dugóhúzóként fordul oldalra teljesen magától, aztán csak azt érzem, hogy Patricia finoman ráteszi két ujját a gáton levő kezemre és már buggyan is elő Maribel testéből az egyik váll és rögtön utána a másik is, egyenesen a kezembe. Ha tudnék elvontan gondolkodni, most talán megfordulna a fejemben, hogy hát igen, ez itt a "catch" testközelből, de ilyesmit itt nem lehet, csak tartom az ujjaim között lüktető kis életet, mígnem szépen megszületik a dereka, a csípője és apró lábai is. Azonnal lélegzik, mocorog és néhány kis szortyogó kísérlet után két-három éles kiáltással jelenti be érkezésének visszavonhatatlanságát. A Ház szokása szerint[3] rögtön odanyújtom Maribelnek újszülöttjét, aki egy háromgyermekes anyához méltó rutinnal fonja köré puha karjait. Cesar egy pillanatig a fal felé fordulva nyeli vissza feltörő könnyeit, nehogy csorba essen férfiúi tekintélyén, majd kerek-csodálkozó szemekkel veszi szemügyre legifjabb csemetéjét. Egyikük sem siet bekukkantani a törölköző alá, hogy megtudják a baba nemét, de egyszer aztán ez is megtörténik. Kislány. Cesar arca erre még jobban ellágyul. Jól megtermett kis húsgombóc, rengeteg fekete hajjal. Hát itt vagy. Erős és pirospozsgás, mint az anyukád. Tiéd a világ. Még nem tudod, de te avattál engem bábává. Köszönöm.

Epilógus: 
A másnap reggeli Körben csoporttársaim nem győztek vállon veregetni és gratulálni - nekem?! - a "heroikus teljesítményhez" és kíváncsi elismeréssel nézték a "catch"-listán a nevem melletti strigulát. Primary lévén nekem kellett beszámolnom a szülésről a Körnek (ez viszont már valóban heroikus dolog volt az összesen húsz percnyi pihenés kivételével folyamatosan végigdolgozott huszonnégy óra után, azzal a két-három megmaradt lézengő éber agysejttel a fejemben...) és Kaley formálisan is megkérdezte, amit mindenki tudni akart: "Na és milyen volt?" - "Tudom, hogy most valami nagyszabásút kéne mondanom - válaszoltam -, de nem tudok. Természetes volt. Végülis ez az, amit mindig is csinálni akartam."


[1.] North American Registry of Midwives, NARM
[2.] Certified Professional Midwife, CPM
[3.] Az újszülött és az anya kapcsolatának facilitálásáról különféle nézetek léteznek még a holisztikus bábák körében is. Vannak, akik az azonnali bőr-kontaktust tartják kívánatosnak, míg a háborítatlanságot elsődleges célnak tekintő irányzat szerint jobb megvárni (a babát mintegy "készenlétben" tartva az anya közvetlen közelében), amíg az anya maga nyúl a kisbabájáért. Én személy szerint - és a saját szülési tapasztalatom által megerősítve - az utóbbit érzem hozzám közelebb állónak, de amíg itt vagyok, addig alkalmazkodom a helyi bábák szokásrendszeréhez. 


<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.