<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 9.

Utoljára frissítve: 2004.04.27. 

Gyors üzenet mindazoknak, akik aggódnak értem: 
Sziasztok. Több levelet is kaptam az utóbbi időben, amelyekben különféle családtagok és barátok érdeklődnek a jól-létünk felől, minthogy már elég régen nem tettem fel új frissítést. Nos, örömmel jelentem, mindenki jól van, csak közeleg a negyedévfelező értékelés az iskolában és ha folyamatosan regényeket írok ide, akkor bizony nem megyek át rajta, ezért az utóbbi időben kicsit több energiát kellett szentelnem az események átélésének, mint a leírásuknak. Ezen kívül készül egy hosszabb "adag" íromány, amit eredetileg nem készültem darabokban feltenni, hanem csak egyben a végén, de közkívánatra mégis felteszem az elejét, hogy legalább ennyit elolvashasson a jelek szerint betűéhes publikum. Nagyon köszönöm az e-mailes visszajelzéseket, bátorításokat, jólesnek ám!
Nandu 

2004.04.27.

Határátlépések

Hányszor kell vajon egy bábának megszületni? Egyre inkább arra jutok, hogy nincsen ennek pontos száma, hisz szüntelenül tanulunk, formálódunk és átesünk fontos vízválasztókon, amelyek a megvilágosodás és egyben az újjászületés érzését adhatják. Én magam is, bár még mindig csak tanulom a mesterséget, már több ízben éreztem olyat, hogy hirtelen minden összeállt egy képpé, és ezek közül az élmények közül nem egyet nevezhetnék annak a pillanatnak, amikor "bába lettem". Így hát arra a megállapításra kell jutnom, hogy az ember bábasága egy végtelen fokozás folyamatában áll valahol: bába, bábább, még bábább... mindvégig.

Jan Tritten [1] egyszer azt mondta, hogy valamilyen mértékben minden nő bába. Elizabeth Davis [2] archetípus-elmélete szerint is van a női életnek egy olyan fázisa, amikor a saját szülésélményeink fészekrakó befelé fordulása után figyelmünk mások szüléseinek - legyen az tényleges gyermekszülés vagy akár valamilyen szellemi alkotás, döntés megszületése - kísérésére terelődik. De találkoztam már olyan férfival is, aki egy szeretett személy halálba tartó útjához szegődött társul és tette, amit tennie kellett, a lehető legtökéletesebb bábasággal. Valószínű tehát, hogy e hivatás gyökere az emberség maga, s az első néhány sorsdöntő határt sokan átlépik, míg másokat csak azok, akiket kifejezetten erre hív el az Élet.

Az én esetemben ilyen határátlépés-élmény volt például az, amikor az első kisbabát láttam megszületni (hát még az, amikor a sajátjaim megszülettek!), vagy amikor a vízben szülések és a delfinek kutatása terén egyaránt világszintű szakértőnek számító Marina Alzugaray-jal először találkoztam és rájöttem, hogy merre vezet az az út, amelynek a kezdetén még német szakos bölcsészhallgatóként a diplomamunkámat írtam az egyetemen, történetesen épp a hableány-motívumról. És az is, amikor végleg kitisztult és tudatosult bennem a hivatás szólítása és igent mertem rá mondani, tűzön-vízen, teljes pályamódosításon, és "mint a mellékelt ábra mutatja", a fél világon keresztül.

Ezek az összecsengések, megérzések és átállások azonban elég hétköznapinak számítanak abban a viszonylatban, amit az utóbbi időben, nem túl régóta, mintegy fél éve kezdett osztani nekem a sors.


I.

Az első olyan élményem, amire kifakadt belőlem, hogy "na, most lettem bába", az volt, amikor néhány hónappal ezelőtt, még Magyarországon Csenge lányomat öltöztetve a bölcsődéből hazafelé menet megláttam egy másik anyukát, amint az ajtó előtt állva várt a saját kislányára és mint egy diaképen, beúszott elém ugyanennek az egyébként cérnavékony alkatú mamának a képe óriási pocakkal. Néhány perc múlva, lélekben felkészülve egy rosszalló-értetlen arcra, összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem tőle, hogy nem várandós-e véletlenül, mire ő elképedve válaszolta, hogy de igen, hat hetes, miből gondolom?! Semmi nem látszott rajta. Nem tudom, honnan tudtam, de tudtam, teljes bizonyossággal. Ez volt az első igazi bábai intuícióm és egyben az első jel, ami kíbülről is megerősített abban, hogy ez az én utam.


Intuíció
 - a tudás egyik lehetséges forrása.
A Maternidad La Luz falain függő képek egyikének részlete

Az elmúlt hét aztán minden képzeletet felülmúlóan gyors inkubátornak bizonyult a bábaságomhoz, minthogy annyi meghatározó határeseményben részeltetett, amennyi már-már a befogadhatatlant súrolja.


II.

Azt hiszem, minden bába újjászületik egyszer, amikor először szembesül a halállal. Az élet két kapuja közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk, hasonlatosan egy körvonal kezdő- és végpontjához. 
A méltó halálba kíséréshez ugyanazok a képességek és nagyon hasonló elszántság kell, mint a szüléskíséréshez. És vannak olyan életek is, amelyek csak egy villanásnyira maradnak velünk, csupán annyira, hogy lehetőséget adjanak nekünk arra, hogy szeressük őket és átélhessük azt, amit Kahlil Gibran Prófétája így fogalmaz meg: "Kéveként magába gyűjt, / Kicsépel és lecsupaszít, / Megrostál, hogy megszabadítson attól, ami értéktelen, / Fehérre őröl, / Meggyúr, míg rugalmassá váltok, / Azután szent tüzébe tesz, hogy szent kenyérré váljatok Isten szent ünnepére. / Mindezt teszi a szeretet, hogy megismerhessétek szívetek titkait, és azt ismerve az élet szívének részei lehessetek."

Március utolsó napján történt. Mozgalmas napunk volt a születésházban, ki se látszottam a munkából, s csak úgy fél füllel hallottam, hogy aznap délelőtt beküldtünk valakit a kórházba, mert valami gond volt a baba szívhangjaival. Később valaki említette, hogy már akkor egyáltalán nem tudtunk szívhangokat észlelni sem mechanikus, sem ultrahangos szívhanghallgatóval, amikor a szóban forgó édesanya, Rosa, bejött az aznap esedékes várandóssági vizitre.
Félig már el is felejtettem az aggasztó hírt, amikor a születésház folyosóján megállított egy idősödő, alacsony termetű asszony, arcán egy élet kemény munkájának cserzett ráncaival, háta mögött félénk, szelíd arcú, tízévesforma leányka. Rosát keresték. Mondtam, hogy tudtommal a kórházban van és rögtön bevezettem őket a "bábaasztalhoz", ami az aznap ügyeletes mesterbába főhadiszállásaként működik a házban.
Túl távol álltam ahhoz, hogy halljam, pontosan mit is mondott nekik a bába, de a két pár szemet egyszerre elöntő kétségbeesésből azonnal tudtam, hogy Rosa kisbabája meghalt, még mielőtt megszülethetett volna. Hihetetlen, hogy mennyire beszédessé váltak hirtelen azok a nagy barna szemek: az idős asszonyé, aki sokat próbált életével a háta mögött erre azért mégsem érezte magát felvértezve, kétségbeesve keresett valamilyen fogódzót, hogy most mi lesz, mit lehet tenni. A kislány tiszta, könnyekkel elöntött tekintete azonban még szívbe markolóbb volt, félelemtől fuldokló, mint egy virágszál, aki most hallott életében először arról, hogy mi az a tél.
Nem tudtunk értük sokmindent tenni, közel sem eleget, de hamarosan kerítettek valakit, aki elvitte őket a kórházba Rosához.
Én mindezt csak távolról érzékeltem, lévén hogy közben számos várandóssági vizitnél és egy szülésnél is segédkeztem, de az a két fájdalmas szempár egész éjszaka kísértett.

Másnap reggel már korán megérkeztek az aznap ügyeletes bábák, sőt Kaley, Mary és mindenki más is. Ugyanis néhány nappal ezelőtt meghalt Christiana, a Ház volt diákja és oktatója, akiről már korábban említettem, hogy sokáig küszködött a mellrákkal, míg az teljesen maga alá nem gyűrte. Hétkor kezdődött az a meditációs Kör, amelyet az emlékére ültek a Házban.
Christiana sokak szívének kedves lehetett, mert szemmel láthatólag mindenki mélyen átélte azt a gyászt, amit az elveszítése jelentett: a reggel tele volt könnyes kézszorításokkal, ölelésekkel, csendes, szomorkás beszélgetésekkel - és persze kedves tárgyakkal is: gyertyával, illatos füstölővel, szimbolikus szobrocskákkal, amelyeket körbeültek a résztvevők. 

Végül elérkezett az idő a reggeli, munkakezdő Körre és újra együtt állt a Ház kézenfogva, hogy elkezdje az új napot. Ekkor megjelent Suzy, aki az előző nap a kórházba kísérte Rosát. Elmondta, hogy Rosa egész nap vajúdott, mígnem este világra hozta halott kisfiát, aki az Emmanuel nevet kapta.
Suzy tárgyilagos stílusban elkezdett elbeszélése ekkor a hangjával együtt megbicsaklott és szaggatott lélegzettel, könnyek között mondta tovább, hogy csak ennek a szülésnek a nehézségéből érezte meg igazán, hogy mennyit segít egy élő baba az édesanyjának, miközben fordítja a fejét, tartja a testét, támasztja apró lábait, hogy kibújhasson. "Azt gondoltam - sírta -, hogy másképp fog majd kinézni, mint egy élő csecsemő, de nem. Tökéletes volt... csak éppen... nem volt... benne... élet."
"Arra is rájöttem - mondta Suzy -, hogy egy kisbaba mennyire arra lett teremtve, hogy belesimuljon az anyja könyökhajlatába, mint egy külön az ő méretére készült kis fészekbe." Emmanuel anyukája pontosan ugyanazzal az ősi mozdulattal vette őt a karjába, mint ahogy a két idősebb gyermekével tehette évekkel ezelőtt, csak épp az ő kis karjai, lábai tónustalanok, bőre sápadt volt. Mindez azonban nem tudta megakadályozni Rosát abban, hogy folyamatosan ölelje és beszéljen hozzá. "Szívettépő volt, hogy még finoman ingatta is a fejét, mint ahogyan minden édesanya ösztönösen teszi, hogy valamilyen válasz-gesztust váltson ki a gyermekéből, de ez a kisfiú már örökre elcsendesedett. Ujjait hiába próbálta a kicsi tenyerébe simítani, ösztönösen várva az apró ököl szorítását. Nem értettem, hogy lehet, hogy ő nem fog felnőni és azt is elfogadhatatlannak éreztem, hogy talán már sohasem fogjuk megtudni, hogy miért..." - mondta Suzy fájdalmasan.

Ekkorra már kivétel nélkül mindenkinek folytak a könnyei a Körben. Kaley magától értetődő természetességgel, csendes, tisztán csengő hangon meghívta a kis Emmanuel lelkét, hogy csatlakozzon ahhoz az együttléthez, amelyet eredetileg Christiana emlékére kezdtünk el. A Kör ezt szomorkás mosollyal nyugtázta: igen, ez egy ilyen nap, szóljon ma érte is a harang.

Én pedig elgondolkoztam azon, hogy létezik-e a világon valahol csak egyetlen olyan kórház is, ahol egy kisbaba halálán bátran mer együtt sírni a teljes személyzet, anélkül, hogy ezért bárki is kétségbe vonná a profizmusát. És egyben nagyon hálás voltam a lehetőségért, hogy itt a könnyeimért a társak ölelését kapom cserébe és hogy a megtartó közösség keze nyomán a kis Emmanuel elmúlása az én növekedésem részévé is válhatott.
Annak idején, amikor meghoztam a döntést, hogy felhagyok hamvába hullt kísérletemmel, hogy magyar kórházi szülésznőképzés után váljak bábává, a legerősebb benyomás, ami velem ezt mondatta, az volt, hogy ott úgy éreztem, a tudás minden egyes morzsájáért fel kell adnom egy-egy darabot az emberségemből - és erre végül nem voltam hajlandó. Az olyan határesetekben, mint amilyen ez is, újra és újra feltépődik bennem az a seb, amit ez a tapasztalat okozott, ezért nagyon nehéz félretenni az ilyen éles kontrasztokat, még akkor is, ha ezzel egyidejűleg mély tisztelettel adózom annak a kevés egészségügyi szakdolgozónak, akik képesek arra, amire én nem lettem volna: hogy a betegségügyi oktatás darálógépének kimeneti végén is megőrizzék az emberbe és az életbe vetett hitüket és odaadásukat.

Epilógus helyett hadd mondjam el még azt is, hogy Emmanuel halála a gyász mellett a szigorú önvizsgálat természetes reakcióját is kiváltotta mindazokból, akik kapcsolatba kerültek a családdal. Mindenkit foglalkoztatott, hogy a várandósgondozás során valóban mindent megtettünk-e, nem kellene-e változtatni valamelyik protokollunkon, volt-e bármilyen mulasztás. Mindez nem úgy történt, ahogyan a műhibapereknél szokás, hogy bűnbakot keresett volna a Ház: hitünk szerint az embert bármely életkorban megilleti, hogy elmehessen erről a világról, anélkül, hogy távozását szükségképp egy embertársának "hibás" működéseként értelmeznénk. Nem, a dolog fordítva történt: mindenki magában kutatta, hogy ő maga véthetett-e esetleg hibát. A soron következő szülésmegbeszélő délutánon - minden héten van egy ilyen - a bábák és a teljes diákság csaknem három óra hosszat foglalkozott az eset közös elemzésével. Mindezeket összevetve arra a végeredményre jutottunk, hogy a legjobb tudásunk szerint jártunk el a protokollok pontos betartásával (még úgynevezett magzati jól-lét vizsgálatot is végeztünk az utolsó vizit alkalmával) és mivel a baba előzőleg nem mutatott aggasztó tüneteket, ezért a halálát semmilyen eszközzel, eljárással vagy technikával nem tudtuk volna sem megjósolni, sem megakadályozni. Így hát az Élet e visszavont ígérete a megoldatlan rejtélyek könyvébe íródik be. De nem ez az egyetlen hely, ahol ennek a kisfiúnak a nyoma mélyen szántó volt. Egyetlen percet sem élt a napvilágon, mégis újjáteremtett huszonnyolc bábát és tanoncot és ha jobban belegondolunk ennek a hosszú távú következményeibe, akkor bátran mondhatjuk: a sarkából fordult ki a Föld.


1) Jan Tritten a Midwifery Today világelső bába-szakfolyóirat főszerkesztője (www.midwiferytoday.com), a magyarországi Országos Bábaképző Intézet nemzetközi Szenátusának tagja.
2) Elizabeth Davis világszerte elismert holisztikus bába, több népszerű szakkönyv szerzője, tapasztalt bábaképzési szakember (www.elizabethdavis.com), a magyarországi Országos Bábaképző Intézet szakmai igazgatója.

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.
Adatvédelmi okokból a történetekben szereplő neveket a szerző helyenként megváltoztatta.