<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 7.

Utoljára frissítve: 2004.06.11.     

2004.04.11.

A három grácia

Araceli még csak 17 éves. Gyönyörű. Csak úgy sugárzik belőle az élet, mogyoróbarna bőre feszes, makulátlan, mélybarna szeme igéző. Március 22-én egyszercsak besétált a születésházba, ahol valaki rögtön meg is vizsgálta és az eredmény csaknem teljes tágulást mutatott. Érkezése után huszonöt perccel Araceli már a kitolási szakban volt, ezért az elsődleges ("primary") bába úgynevezett "árnyékaként" - megfigyelő szárnysegédjeként - mindjárt az események sűrűjébe kerültem. Teketóriára nem volt sok idő: Araceli szeme az enyémbe mélyedt, egy gyomorszonda intenzitásával, majd a következő kontrakció hullámán úgy megszorította a karomat, hogy fél percig nem kaptam levegőt (és utána még másfél hétig viseltem a kék-zöld foltokat!). Olyan volt ez a kicsi lány, mint egy vulkán. Minden kontrakciónál tombolva kereste a célpontot - valamit, akármit! -, amire rákulcsolhatta vaskapocs-ujjait, majd amikor megtalálta, szorított és tolt. Eszembe jutott, hogy aki természeti erőhöz hasonlítja a szülést, az nem is találhatna ennél szemléletesebb példát arra, hogy mennyire igaza van.

Aracelinek fiatal élete során még nem volt ideje meghallgatni a rémtörténeteket arról, hogy a szülés milyen rettenetesen fáj és mennyire veszélyes. Így aztán nem is volt benne más, csak tiszta, romlatlan erő, hihetetlen, emberfeletti. Nem törődött azzal, ki van a szobában és mit csinál. Csak létezett a testében, amin csak úgy áradt, száguldott, ömlött át az ősanyák ereje. A karomba mélyedő ujjakon és a tekintetemet fogva tartó szempáron keresztül mindez nagyon is valóságos, testi szintű élmény volt számomra, Araceli engem is teljesen bevont a szülés erőterébe. Lélegzetelállító volt. Azt hiszem, az idő is megállhatott egy pillanatra, mert észre sem vettem, hogy időközben elhangzott a "Birth team!"-kiáltás, amire a szülés másodlagos segítői (asszisztens, dokumentátor) hivatottak bejönni. 

Lábjegyzet: a kitolási szakban megjelenő segítők jelensége kicsit "kórházszagú" történés, ami egy otthonszülési gyakorlatban elképzelhetetlen lenne, de itt a nagy forgalmú születésház dokumentációs kényszere, illetve a tanoncoknak nyújtandó tapasztalatszerzési lehetőség miatt gyakorlatban van az a kompromisszum, hogy a szükséges minimálisnál több, rendszerint három-négy szakmabéli is jelen lehet a szüléseknél, míg a vajúdást és a közvetlen gyermekágyi szakaszt a primary egyedül kíséri végig. A családtagok számát természetesen sosem korlátozzuk, ami néha azt eredményezi, hogy a szülőszobában az illető ipa-napa, sőt, néha egy-két gyermeke is részét képezi a kismama "szurkolótáborának", megerősítve azon felfogás igazságát, miszerint a szülés társadalmi esemény is.

Különleges eseménynek számít, hogy ennél a szülésnél három bába foglalta el a háttérszerepeket: Mary, egy közelmúltbeli izomszakadásból lábadozván, két mankóját a székének támaszva "asszisztált", Amparót a primary kedvéért egy másik székre nyomva dokumentátornak, mivel Amparóról az a hír járja, hogy szereti átvenni az irányítást és ritkán hagyja kibontakozni a szülést elsődleges bábaként kísérő tanoncot. 

Amparo

Amparo egyébként mexikói tradicionális bába, alig beszél angolul, de mindenki nagyon szereti, amolyan kontyos-tyúkanyós nagymamafigura a Házban. A mesterbába Pat volt (gy.k.: "Holle anyó"), akiről a legjobb jellemzésként egy rezidens szavaid idézném szívesen: "Minden bábával jó szüléseknél lenni, de Pat-tel megtiszteltetés." Élvezet hallgatni ízes, délies dialektusát, amelyet előszeretettel kever a spanyol szavak közé, miközben a kismamához beszél: "sajnálom, honey", "most szép lassan, darling". Bölcsessége, mint egy tiszta tó, mély és rezdületlen, nyugodt biztonságérzetet adva annak, aki a keze alatt tanul. Mindemellett Pat olyan közvetlen és barátságos, hogy senki nem érzi, hogy tartania kéne tőle. Ha egyszer-egyszer bemegy a vajúdóhoz, hogy egy darabig megfigyelje a kontrakciók ritmusát, gyakran kényelmesen végigfekszik a széles franciaágyon a vajúdó mellett, amitől jelenléte rögtön családiassá, kellemessé, kötetlenné válik.

A családot Araceli esetében középkorú, mosolygós édesanyja képviselte, aki végig nagyszerűen viselkedett. Egyáltalán nem látszott rajta semmi abból a görcsös aggodalomból, ami sok más leendő nagymama esetében megnehezíti mind a vajúdó, mind a segítők helyzetét. Ő végig rettenetesen boldog volt, mosolygott, izgatott örömmel mondogatta a lányának: "Kisbabánk lesz! Mindjárt kisbabánk lesz!". Jelenléte teljesen besugározta a szülőszobát, mint valami mosolygós kis napocska a sarokban.

Nos, mindezek a nagyszerű emberek gyűltek egybe, hogy tanúi legyenek, amint lassan elődomborodik a víztől duzzadó magzatburok, majd Araceli vulkánságához méltóan szinte kirobban a testéből a baba feje, végül egyazon kontrakcióval a teste is. A kicsi a kitörés pillanatában még fájdalmas fintorba torzult - elég erős inger lehetett neki ez a végső nagy gyorsulás -, de egy perccel később, amint földet ért Araceli hasán, máris szétterült rajta a nyugalom és a rózsapír, miközben hozzálátott, hogy az élete hátralevő részében gyakorlandó lélegzés feladatával megbirkózzon. Szépen kiköpte a szájából a nyákot, majd az egybegyűltek megnyugtatására néhány kis nyekergő hangot hallatott, végül egyenletes szuszogásba kezdett, mintha mindig is ezt csinálta volna. Tökéletes, parányi kis teremtés, makkegészséges.

A karomat ezeddig kíméletlenül szorító ujjak a másodperc töredéke alatt mentek át egy tökéletes átváltozáson, hogy aztán olyan puhán, gyengéden és védelmezőn fogják körül a kis jövevényt, ahogyan csak egy anya tud ölelni. Araceli édesanyjának mosolya, ha eddig napocska volt, akkor most szupernovába váltott és csak nézte, nézte ragyogva frissen született unokáját.

 

                    

 

Kezdem megtanulni, hogy a bábaságnak van egy nagy hátránya a laikus segítőkkel szemben. Nevezetesen az, hogy a szülésnek számunkra ilyenkor még nincs vége, nem lehet megállni ebben a pillanatban, hogy a családdal együtt örüljünk az új életnek. Ugyanis ott van a vérnyomás, a pulzus, az APGAR-számok... és a vér. Araceli vérzett. Nem hirtelenül, de folyamatosan és kitartóan. Aztán egyszercsak megláttam, hogy Mary az ágy túlsó végéből nyújtja felém az injekciós fecskendőt. Még egy hete sincs, hogy az iskolában a narancsokkal gyakoroltuk az injekciózást, ezért mellbe vágó volt a gesztus: ijesztő és megtisztelő is egyben. Talán inkább az utóbbi, ijedségre nem volt idő. "Ez most nem narancs, ez itt élesben megy" - jött a hirtelen felismerés. Az idő, mint valami strobokép, lassult le képkockákká, testem azonnal teljes éberségre váltott, kezeim gépies szakszerűséggel kezdtek bele a tanult mozdulatsorba. Tudtam, hogy most el kéne mondanom Aracelinek, hogy kap egy injekciót a vérzés ellen, de azt is tudtam, hogy nem tudok ennyit spanyolul. "Vérzik"- mondtam tömören, felmutatván az injekcióstűt. Araceli arcán irritált kifejezés suhant végig: őt csak ne szurkodja senki. Mit mondjak, én sem lennék tőle boldog - gondoltam. "Lo siento". "Sajnálom". Nem tudom, honnan merítettem azt az eltökélt határozottságot, amellyel végül rákulcsoltam a kezem Araceli combjára és egy mozdulattal tövig nyomtam bele az injekciót, de azt hiszem, talán pont őtőle tanultam húsz perccel ezelőtt. Az egész csak tizenöt másodpercig tartott, de az idő csak akkor kezdett el újra normális tempóban folyni, amikor az üres fecskendő lekoppant a veszélyes hulladék-doboz fenekére. Jól van, elállt a vérzés. Most van vége.

Kislány. Rózsás, gyönyörű. Araceli családjában megszületett a harmadik generáció csodálatos nőszemély. Bienvenidos. Isten hozott közöttünk.



Két ifjú kliens gyermekágyas gondozásra várva


Ebédszünet a társaság törzshelyén, a kis mexikói étteremben


Jelszó: Burrrrritos!


Pisces, amint ismét elbűvöli a pincéreket


Csenge és én egy tál Flautas társaságában

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.
Adatvédelmi okokból a történetekben szereplő neveket a szerző helyenként megváltoztatta.