<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 6.

Utoljára frissítve: 2004.04.10.     

2004.március 21.

A mai nap már akkor nagyon izgalmasnak ígérkezett, amikor még csak tervezgettük. Vasárnap és szabadnap lévén elhatároztuk, hogy átmegyünk Mexikóba, azaz a város Ciudad Juarez névre hallgató és a határ túloldalán elterülő részébe. Tervünknek sikerült megnyerni Refaat-ot is, aminek különösen örültem, mivel az eddigi közös programjaink és elintéznivalóink bonyolítása során újra és újra bebizonyosodott, hogy a helyismerete egy két lábon járó útikönyvvel ér fel, ezért biztos voltam benne, hogy nála jobb idegenvezetőt keresve se találhatnánk magunknak.

Refaat annak rendje és módja szerint hozta a formáját, rögtön azzal kezdte, hogy még az El Paso-i oldalon elvitt bennünket egy jelentéktelen külsejű kis étkezdébe reggelizni, ahová magamtól soha eszembe se jutott volna még benézni se, holott a környék legjobb konyháját mondhatja magáénak, literes termosznyi kávéval és bűnös mértékig finom krémes pitével egyetemben. Az ismételt látogatásra érdemes helyek gyűjteményét és mind a négyünk pocakját egyaránt feltöltve jókedvűen indultunk útnak a határállomás felé.

El Paso és Ciudad Juarez között többnyire a Rio Grande folyó - a valóságban inkább csak patakocska - jelenti a határvonalat, amely nyugat-keleti irányban, kissé Dél felé kanyarodva szeli ketté a földrajzilag teljesen egybeforrt határvárost. Ezen ívelnek át a hidak, amelyek mindegyikének saját neve van, ám ezeket senki sem emlegeti, minden hidat egységesen "The Bridge"-nek (vagyis "A Híd"-nak) titulálnak. A Híd - vagyis minden híd - hírhedt a mexikói oldalról özönlő bevándorlók, munkát keresők és a legkülönbözőbb opportunisták tömegei által alkotott hatalmas dugókról, a több órás várakozásról, sőt, a bosszantóan gyakori teljes lezárásokról is. Különösen a születésház klienseinek jelent ez napi szintű problémát, főleg amikor minden órás várandósan vagy épp egynapos újszülött kisbabájukkal próbálnak átvergődni a tömegen. Én magam sem voltam teljesen nyugodt az átlépésnél, kissé tartva attól, hogy a határőrök vonakodnak majd visszaengedni az USA területére a többszöri belépésre jogosító vízumunk ellenére. A vízumszerzésnél és az első belépésnél szerzett kellemetlen tapasztalatainkkal: a kínos és szubjektív kérdezősködéssel, szőrszálhasogatással és megalázó várakozásokkal a hátunk mögött már szinte bármit el tudtam képzelni, ami nehézséget gördíthetett volna az utunkba. Ezért is örültem Refaat jelenlétének: ő legalább tanúsíthatta tanulói státuszomat (bár lehetett volna akár bonyolultabb is így a helyzet, lévén hogy őt magát is gyakrabban ellenőrzik a határon arab származása miatt).
A Híd megdöbbentően közel van a belvároshoz, az iskolától egy kőhajításnyira, a főbb belvárosi utcáktól alig három-négyszáz méterre. Átlépése a gyerekkoromban írt útinaplóimra jellemző ünnepélyességet juttatta eszembe: lám-lám, most először lépünk Közép-Amerika földjére, Mexikóba.


Határátlépés Mexikóba és egyben Közép-Amerikába

A hídon átérve azonnal érezhető volt az országok közötti váltás: Juarez lényegesen zsúfoltabb (ne feledjük: háromszor annyian, mintegy kétmillióan élnek a hétszázezres El Paso-nál kisebb területen!), az épületek és az üzletek jellegzetesen dél-amerikai fergetegben-forgatagban követik egymást, a filmekből ismert, merőben európaiatlan, régies betűtípusokkal kipingált cégérek és bódéhomlokzatok egyértelműen éreztetik a kulturális mérföldkő átlépését.

Rövid kirándulásunk elsődleges és egyetlen célja az egyik leglátogatottabb helyi látványosság, a piac felderítése volt: kíváncsi voltam, kapható-e valamiféle jellegzetes ruhadarab, dísz- vagy ajándéktárgy, amely később emlékeztethet majd a határ mentén eltöltött évre és a sok-sok mexikói mamára, akiknek a születésházban szolgálatára lehettem.

  
A juarezi piac, az előtérben Refaat-tal és Csengével


Zenész amigók a piactéren

 
Piaci forgatag kalap-próbával

Az expedíció minden várakozásomat felülmúlóan jól sikerült. A piac épületébe lépve szinte orientális hangulatú, keskenyutcás, kirakodóvásáros, alkudozós bazárba csöppentünk, ahol mindent lehetett kapni a széles peremű mexikói kalapoktól (sombrero) az öntöttvas tortillasütőn és a rumbatökön át a szivárvány minden színében pompázó kézi szövésű pulóverekig és vállravetős köpenyekig (pancho). A legnagyobb tanulság azonban az volt számomra, hogy ha alkudozós piacra készülsz, lehetőség szerint vigyél magaddal egy arabot. Refaat ugyanis bódéról bódéra követvén bennünket egy testőr állhatatosságával és egy teve szenvtelenségével, módszeresen és minden kímélet nélkül alkudta le számunkra minden egyes tárgy árának legalább egyharmadát, amit csak a szívünk megkívánt. Az is óriási segítség volt, hogy Refaat velem ellentétben tökéletesen beszél spanyolul, így a nyelvi korlátainkat is könnyedén áthidalta. Fél óra sem telt belé és a piac vásárlóközönsége már kezdett bennünket nagyon irigyelni azokért a potom árakért, amelyeket Refaat az árusokból kicsikart nekünk. Olyan őstehetséggel és magától értetődően tette mindezt, hogy a végén meg is jegyeztem, hogy valószínűleg a vérében van az efféle, amire ő csak egy beleegyező cinkos mosolyt villantott.

Az üzletelés eredménye számos különböző színű, mintájú és méretű jellegzetesen mexikói szabásvonalú pulóver, egy vidám csíkos pancho, egy kis ruhácska és egy gyönyörű antikolt mécsestartó szobrocskacsoport lett, amelyekbe egyesével szerettem bele. 

  

Mindezeket hamarosan kicipeltük az autóba, majd visszafelé vettük utunkat. Refaat szerint kevesen voltak a hídon, mégis kivettük a részünket a dugóban való várakozásból, araszolgatásból. A határon úgy néztek a magyar útlevelünkre, mintha kiindulási országként a Mars lett volna beleírva, de miután a számítógép kidobta, hogy Magyarország terroristákat relatíve szűkecskén termő területként szerepel a hivatalos nyilvántartásban, minden további nélkül átengedtek. Refaat elmesélte, hogy volt olyan eset, amikor még nem volt amerikai állampolgár és a saját libanoni palesztin menekült-igazolványával, a mexikói ex-feleségével, kínai apósával és amerikai állampolgár lányával igyekeztek átlépni a határt, amire a határőr a homlokát fogva kommentálta, hogy az egész ENSZ-et elhozták-e. Ehhez képest valóban egyszerű esetnek számítottunk.

Kis felfedezőutunk jólesően üdítő színfolt volt az elmúlt napok viharos tanulási tempójának és az ügyeletek bénító kimerültségének kontrasztja mellett. Remélem, hogy az új munkarend többször is lehetőséget ad majd ilyesmire.    


El Paso a hírhedt Hídról - "The bridge" - nézve.

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.