<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 4.

Utoljára frissítve: 2004.06.11.  

2004. március 7.   

E sorokat az első iskolai hét végén, illetve éjfélközeli időpont lévén, a második hét elején írom. Az elmúlt napok életem egyik legintenzívebb munkával töltött hetét képviselték, mintegy napi négy óra átlag-alvással és tizenkét-tizenhárom óra tanulással vagy munkával. Ami az írást illeti, az elképesztő tempó miatt hét közben képtelen voltam lépést tartani az eseményekkel, de talán nem is olyan nagy baj, mivel így most összegezve számolhatok be a hétről és még néhány olyan jellegzetességről, ami új felfedezésnek számít itt El Paso-ban.

Új keletű megfigyeléseim egy része abból fakad, hogy mióta autót vettünk, elkezdtem közlekedni a városban. Nos, ez egy megrögzött európainak nem is olyan egyszerű dolog. A közlekedési lámpák ugyanis a kereszteződésnek pont a másik oldalán vannak elhelyezve, mint otthon, tehát a gyakorlatlan szemű tengeren inneni lehet, hogy kezdetben észre sem veszi, hogy ott vannak, mert az orra előtt keresi őket, nem az út túlfelén. Továbbá piros lámpánál is lehet jobbra kanyarodni (egyirányú utca esetében balra is), illetve van olyan helyzet is, amikor egy négyes kereszteződésben mindenkinek stoptáblája van és ilyenkor annak van elsőbbsége, aki előbb ért oda. Mindezek a szokatlanságok meglepően sokszor sodortak olyan szituációba, hogy állok egy kereszteződésben, várom, hogy a jobbomon "mit tököl még mindig ez a szerencsétlen", majd kisvártatva feltűnik, hogy élénken gesztikulál felém, hogy miért nem megyek már, én szerencsétlen. Erre én (őz)sután összerezzenek, hogy micsoda öngyilkosság, nem-megadni egy jobbkézszabályt, aztán hirtelen szemembe tűnik a stoptábla alatt az "all way" felirat, ami az először érkezettek elsőbbségi szabályára utal. Az utóbbit azért is nehéz néha betartanom, mert sejtelmem sincs, hányadiknak értem a kereszteződésbe. Mindazonáltal nagy szerencsémre mindig úgy szoktam tévedni, hogy meg akarom adni valakinek az elsőbbséget, akinek nem jár, és nem fordítva, ami sokkal rázósabb lenne. Kicsit tartok attól, hogy ha majd visszamegyek Magyarországra, akkor sokkal nehezebb lesz ugyanezekről a szabályokról leszokni, lévén, hogy itt sokkal kisebb a forgalom, automaták az autók, dugók sincsenek és általában sokkal kisebb kihívás autót vezetni, mint otthon. Budapesten azonban valamiért könnyebb kitalálni, hogy a másik sávban levő autós be fog-e engedni, ha sávot akarok váltani vagy sem: itt ez nem úgy működik, hogy "dugd be az orrod és tűz", hanem lehet, hogy a mögöttem levő "ráutaló magatartással" jelzi (lemarad), hogy mehetek, aztán meg jól rálép a gázra és mégse. Micimackó után szabadon: "Ezeknél az amerikaiaknál sohase lehessen tudni..." 

Érdekes dolog ez az átállás. Fél lábbal itt vagyok, féllel meg otthon. Néha arra ébredek reggel, hogy körbenézek a szobában és teljesen meg vagyok róla győződve, hogy a négy falon túl Magyarország van. Ezt jó jelnek tekintem, azt jelzi, hogy bennem valóban nincs messze. Nem szeretném túlságosan megszokni az itteni életet (bár ez valamennyire elkerülhetetlen), mert akkor otthon meg visszaalakulni lesz fáradságos. Az Interneten keresztül még magyar rádiót is lehet hallgatni, ilyenkor aztán teljes az illúzió. Egyszer Levente pont Zoltánnal sakkozott az Interneten, amikor telefonon felhívott az anyukám. Mindkettőjük hangját egyszerre hallottam, teljesen olyan volt, mint egy vasárnapi családi összejövetel. Ugyanakkor néha a fél karomat oda tudnám adni azért, hogy valakivel csak egy fél óráig beszélgethessek a kanapén üldögélve egy bögre kávé mellett magyarul. Ezen keresztül érzem, hogy milyen fontos dolog a személyes erőtér vagy akár az emberi érintés. A hangok (és a webkamerán keresztül a képek is) nagyon sokat jelentenek, de azért egy kis baráti vállon veregetéssel nem érnek fel (hogy a magánéletem pikánsabb aspektusait ne is említsem...).

Ami szintén nagyon hiányzik, az a magyar konyha. Nem mintha olyan rettenetesen nagy gulyásevő lennék, de amikor megpróbáltam egy közönséges bablevest főzni, akkor a Magyarországról hozott paprika ellenére is valami teljesen idegen szubsztancia lett az eredmény: más volt a bab illata, íze, más a rántáshoz használt liszt állaga. Csülköt a boltban ne is keress, a tejföl sűrű, a túró híg, millió féle zöldség és gyümölcs van, amelyek nagy részének még a nevét sem tudom, de a petrezselyemgyökeret nem ismerik, egyszóval reménytelen magyarul főzni.

Levonva a konzekvenciákat, megpróbáltam elsajátítani a helyi gasztronómia alapjait. Őszintén szólva a mexikói konyha nem tartozik a kedvenceim közé, bár általában szeretek kísérletezni a különféle nemzetek étkeivel. A chilinek például csak a csípősségét érzem, a paprika ízét nem -, de néhány tapasztalat után rájöttem, hogy itt is vannak nagy minőségi különbségek: az egyik helyen nagyon jól főznek, másutt csapnivalóan. Eddig az alábbi ételféleségeket sikerült azonosítanom:

- Tortilla: fehér, vastag, ízetlen, palacsintaszerű tésztadarab, a mexikóiak koncepciója a kenyérről. Nagyon sokmindennel kell megtölteni ahhoz, hogy ízt kapjon, viszont ha az ember nagyon sokmindennel megtölti, akkor túl kevés benne a tortilla.
- Quesadilla: Sajtos tortilla.
- Enchilada: "Szószban sült" tortilla (néha magát a tésztát előtte olajban is kisütik).
- Guacamole: Avokádó szósz. Nagyon finom, főleg ha fokhagyma is van benne (és általában van).
- Burrito: Jó nagy tortilla, sok töltelékkel, azzal a variációval, hogy a széleit borítékszerűen behajtják, majd összetekerik. A tortilla ízlelőbimbókra gyakorolt drámainak egyáltalán nem nevezhető hatását ismerve nem nehéz kitalálni, hogy a finom burritónál minden a tölteléken múlik.
- Flauta: Kemény, olajban kisütött tésztából készült tekercs, amelynek belsejében rendszerint darált hús van. Ujjnyi vastag és avokádószószba vagy kétszersült babba kell mártogatni. Egész jó, ha nincs mozgó fogad vagy protézised.
- Fajita: A flauta szöges ellentéte. Puha, szottyosra sütött, töltött tortilla.
- Frijoles refritos: "kétszersült bab". Lényege, hogy addig főzik a babot, amíg teljesen pépes nem lesz. Nem szeretnék senkit sem megbotránkoztatni, de úgy néz ki, mintha egyszer már megette volna valaki. Helyenként az íze is olyan.
- Taco: Ez a tortillaszármazék keményebb tésztából készül, olyan, mint egy gigantikus méretű krumplichips (bár a krumplihoz nincs köze), amit rendszerint félbehajtanak (talán már eleve úgy sütik, mert sülve már nem hajlékony) és megtöltenek minden földi jóval. Itt szintén a töltelék rendelkezik a legtöbb gasztronómiai potenciállal.
- Gordita: Szó szerint azt jelenti: kövérke. Ennél többet nem is kell elmondani a tortilla-család ezen tagjának mibenlétéről: egyszerűen vastag a tésztája, egyébként pedig ugyanúgy töltik, mint a többit.
- Salsa: A szó jelentése azt hiszem egyszerűen csak "szósz". Van paradicsomos, sajtos, joghurtos, de főleg paradicsomos. Nem-csípőset ne keress. A közepesnél kezdődik, amitől Levente már tűzokádó sárkányosat játszik az asztalnál, azt is csak egy falat erejéig (már arra is gondoltam, hogy a "medium" elnevezés arra utalhat, hogy az ember nyelvének csak a felét égeti le...). Azt hiszem a legtöbb salsa azért rém pikáns, mert benne van egy kicsi, húsos, zöld és nagyon alattomos erőspaprika, a "jalapeno" (úgy néz ki, mint egy magyar tölteni való negyedére kicsinyítve és sötétzölden). Nos, a jalapenót csak magázni szabad, mert egyszerűen halálos, de azt azért nem nagyon értem, hogy miért nem tudnak belőle keveset használni. Ugyanakkor kisebbségi komplexust is okoz: naiv módon mindig azt hittem, hogy az "Erős Pistát" nagy becsben tartó derék magyar leányként nemigen érhet meglepetés a paprika műfajban, erre tessék, ez van. 
- Empanada: Ez az étek kísértetiesen hasonlít a hazai lekváros barátfüléhez, amennyiben szintén leveles tésztából készül és nagyon finom. Töltelékül azonban itt az ananászt részesítik előnyben, amit csoporttársaimmal a közeli mexikói büfében folytatott rituális empanada-kör fogyasztása közben rendszerint csöppet se bánunk.

Mindezen étkek elkészítésében még sajnos nem szereztem gyakorlatot, bár a legtöbbjüket már kóstoltam valahol. A helyzet az, hogy ha én csinálom a tortillát, tegyük fel babbal, sajttal és salátával, akkor abból nem burrito vagy akármilyen ínycsiklandó mexikói költemény lesz, hanem egy szál girhes, csirizre emlékeztető ízű tortilla, amelybe babot, sajtot és salátát tömött valaki. Misztikus számomra, hogy hogyan kell az ízeket összekombinálni. Mindenesetre nem adom fel.

A nehézségek mellett azonban néhány sikert is felmutathatok. Elsősorban a csokidarabkás "cookie"-t (=süti) számítom ide, ez amerikai jellegzetesség és már elsőre sikerült finomra csinálnom. A gyerekek angol szókincsének első öt szava között szerepelt a "cookie", amiből nem nehéz kikövetkeztetni azt sem, hogy milyen sebességgel fogy el még egy fél asztallap nagyságú tepsi tartalma is.

Hadd írjak azonban még egy kicsit a földrajzi érdekességekről is. 

A várostérképen szokatlanul sok utcanév kezdődik "Mesa" névvel (ami mellesleg spanyolul asztalt jelent). Van például Mesita, Alto Mesa, Mesa Hills stb. Megkérdeztem az egyik tanárt, hogy tulajdonnév-e a Mesa, mert annyira elképzelhetetlen volt számomra, hogy az egyik legjelentősebb és talán a leghosszabb sugárutat ennyire pórias névvel illessék, de nem, tényleg asztalról van szó, illetve az egyik közeli hegy hasonló nevű fennsíkjával. Így tehát az utcanevek tükörfordításban így hangzanak: Asztal, Asztalka, Magas asztal, Asztaldombok...
Maga a város, El Paso neve az "El Paso del Norte" vagyis "Északi hágó" névből ered: állítólag egy spanyol telepes nevezte el így a Franklin-hegyeknek azt a szorosát, amelyen keresztül érkezett. Az utcanevünk - Vaquero - jelentése pedig "cowboy".

Az időjárás mostanában elég szeles, állítólag ez márciusra jellemző. Február 28-a környékén viszont volt egymás után három olyan nap is, amikor harminc fok fölé ment fel a hőmérséklet (bár nem tudtam leellenőrizni az itteni Fahrenheitezés miatt), egyszóval gatyarohasztó meleg volt, magamban hálálkodtam a klímás autóért. Eltöprengtem, hogy ha ez a február, akkor júliusra grillcsirke lesz belőlem. ... Na jó, grill tyúk. 


Homokvihar készül. 
Ez itt gyakori jelenség!

Ami a hőmérséklettől függetlenül állandóan érezhető, az a szárazság. Elképesztő, hogy én, aki soha semmilyen kozmetikai kencét nem használtam, most flakonszámra döntöm magamra a testápolót és még így is úgy érzem, mintha zörögne a bőröm a szárazságtól. Ráadásul az első napokban egy kiadós csalánkiütés is végigvonult rajtam, fogalmam sincs, mitől, talán a szokatlan (és sajnos nagyon sok) tartósítószer lehetett az ételekben vagy a klór a fürdővízben. Azt mondják, arra is sokkal jobban oda kell figyelni, hogy eleget igyon az ember. Nekem ez különösen nehéz: már otthon is rossz ivó voltam, hát még itt, ahol napi három liter víz a fejadag, ráadásul a csapvíz teljesen más ízű-összetételű, mint amit megszoktunk és úgy tűnik, hogy nem is oltja annyira a szomjunkat.


Letelepedésünk folyamatában rögtön az első tanítási napon lényeges fordulat állt be, ugyanis az egyik csoporttársam, Pisces, élénk érdeklődést mutatott a magyar bébiszitterjelölt vízumszerzési kudarca miatt üresen maradt szobánk belakására. Néhány ismerkedő mondat után az is kiderült, hogy Pisces argentin lány ("civil" nevén Maria Dolores) és az ottani gazdasági helyzetből kifolyólag igen szűkösen áll anyagilag. Erre én óvatosan felvetettem, hogy ha felvállalná a gyerekek felügyeletét a 24 órás ügyeleteim estéin-éjszakáin, akkor szívesen tekinteném ezt barternek a szoba fejében. Nagy örömömre és meglepetésemre tetszett neki az ötlet. Ettől kezdve fél napig teljes eufóriában voltunk: ő azért, mert sikerült abszolút költségkímélő szállást találnia, én meg azért, mert végre enyhülhetett a fejfájásom a téren, hogy honnan a fészkes fenéből szerzek egy héten belül éjszakás gyerekvigyázót. Eleinte kicsit aggódtam, hogy hogyan jövünk majd ki egymással, hiszen szinte teljesen ismeretlenül összeköltözni valakivel nagyon is kétesélyes dolog, de pillanatokon belül kiderült, hogy Pisces hihetetlen mennyiségű életörömmel teli, jólelkű, türelmes és elragadóan bájos-tüzes latin lénye nemcsak hogy kompatibilis az enyémmel, de kifejezetten harmonizál is vele, hiszen az angolszászokhoz képest magam is a "paprikásabb" kategóriát képviselem és ráadásul ugyanazokkal a problémákkal küzdök, mint ő (például ő sem tud fontban-gallonban gondolkozni és neki sincs fogalma olyasmikről, mint hogy hol kell kocsit regisztráltatni vagy biztosítást kötni). Rögtön meg is alakítottuk az "alien club"-ot (legszívesebben marslakó-klubnak fordítanám). Mindezek fényében az már csak hab volt a tortán, hogy Pisces már a beköltözés napján belopta magát a gyerekek szívébe és azóta is nagyon biztos kézzel, szeretően és roppant szórakoztatóan bánik velük.



A tanonccsoportunk (balról jobbra): Issa, Margaret, Selena, Pisces, Kim, Nandu, Jeramie, Laura, Colleen

Ami az iskolai életet illeti, nem emlékszem, hogy valaha is lett volna keményebb munkahetem. Már maga az óraszám is - 45 egy héten - elég impresszív, a házi feladatokat nem számítva. Az egyes blokkokon (délelőtt ill. délután) belül egyáltalán nincsenek szünetek (!), ha valakinek ki kell mennie a mosdóba, akkor a folyamatosan tartott óráról kell felállnia, beleértve a tanárt is. 
Úgy indultunk el a tanulással, mint valami üstökös: egy átlag iskolában fél év szakmai gyakorlata alatt sem tanítanak meg ennyit a diákoknak, mint itt hat nap alatt. Azt hiszem, mindezt akkor tudom a legjobban érzékeltetni, ha röviden összefoglalom az egyes napok órarendjét:

H 9-17 Kör, tájékozódás
K 9-13 helyismeret, kultúra-empatikus bábaság 14-17 spanyol szaknyelv
Sze 8-12 fertőzésmegelőzés, steril technikák 13-16 AIDS, hepatitisz
Cs 9-12 hatályos bábatörvények, protokollok  13-17 várandósgondozás 18-21 gyakorlat a sz.házban
P 9-16 átfogó általános fizikai vizsgálat
Szo 9-16 női egészséggondozás, női nemi szervek vizsgálata, rákszűrés (a gyakorlatban!)

A keddi helytörténeti-helyismereti óra fő célja az volt, hogy képesek legyünk a születésházba érkező túlnyomórészt (98%) mexikói klienseknek kultúra-empatikus ellátást nyújtani. Már Anne Frye Holisztikus Bábaságának fordítása közben is nagyon tetszettek az egyes népcsoportok közötti, bábaszemmel lényegesnek tekinthető különbségekről szóló fejezetek. Azt gondolom, hogy ez az a pont, ami a holizmus kezdetének tekinthető, egyfajta kiindulási minimum, hogy az emberiséget nem tekintjük kulturálisan homogén masszának. Közben szert tettünk néhány a saját szempontunkból lényeges információra is, például olyasmikre, hogy hol lehet nyáron szabadtéri koncerteket hallgatni, melyik fitneszcentrumban adnak kedvezményt a diákigazolványunkra, vagy melyik étteremben lehet a legjobb marhasültet enni.


Egy tipikus tanóra

A spanyol szaknyelv órától rettenetesen féltem, mert a többiek elmondásából az derült ki számomra, hogy én vagyok a társaságban a leggyatrább nyelvtudásúnak mondható, ráadásul angol nyelven spanyol nyelvtani magyarázatot hallgatni sem túl szívderítő egy magyarajkúnak. Az átlag négy év gimnáziumi spanyoltanulás volt a többieknél. Az órát Carmen tartotta, egy gömbölyded, barárságos arcú, végtelenül empatikus és jólelkű latina, aki a születésház vezetőségének tagja is egyben. Carmen munka közben is spanyolul beszél mindenkivel és mexikóinak vallja magát annak ellenére, hogy a texasi oldalon született és nőtt fel. Nyelvpedagógiai ismeretekkel egyáltalán nem rendelkezik, viszont jó gyakorlati érzékkel adott mindjárt az óra elején néhány olyan kifejezés-panelt, amit a klienskapcsolatok során szinte bármire használhatunk. 
A gyakorlás során ért az igazi meglepetés: a társaság nyolcvan százaléka csak a legegyszerűbb tőmondatokra volt képes, az én kis csekélyke spanyolkámat meg mindenki istenítette, pedig semmi mást nem csináltam, mint a frissen tanult szavakat a legalapvetőbb igék segítségével többé-kevésbé értelmes bővített mondatokká fűztem. Ez a nagy dícséretaratás kicsit olyan érzés volt, mintha félszeműként lennék a vakok között király, de egyben nagy megkönnyebbülést is hozott a számomra: eddig teljesen meg voltam győződve arról, hogy mindenki más mindent tud és hogy én leszek itt a fekete bárány. Nem tudom, milyen lehetett a csoporttársaim által látogatott nyelvórák metodikája, de nem tűnik túl hatásosnak, mert még azok is nagyon küszködtek, akik mögött sok év tanulás állt (kivéve persze Pisces-t, aki végre elemében lehetett az "akasztják a hóhért" helyzetben: neki az angol jelent hasonló kihívást). Nagy kő esett le a szívemről és egyben hálát adtam a sorsnak azért is, hogy megáldott némi nyelvérzékkel, minek következtében gyorsan és viszonylag erőfeszítésmentesen tanulom az idegen nyelveket.

A bábatörvényekről és protokollokról szóló órát Kaley tartotta és nagyon kijózanítónak találtam. A születésházban gyakorlatilag mindenre létezik igen professzionális és mindenre kiterjedő módon megírt protokoll (tehát részletes leírás arról, hogy milyen helyzetekben mi a szokásos teendő, mik a kivételek stb.), illetve addig semmit sem szabad csinálni, amíg nincs protokollja. 


A mindent átszövő protokollszerűség karikatúrája: 
a "Tanoncok konyhaszekrény-ételelhelyezési protokollja" 
a szóban forgó bútordarab ajtaján

Ezt nem úgy kell érteni, mint Magyarországon a szülészorvosi protokolltárat, hogy központilag kiadják az ukászt és mindenki ugyanazt követi (ez a holisztikus bábaság esetében kifejezetten negatív hatású is volna, lévén hogy uniformizált protokollokkal sem egyénre szabott ellátást nem lehet nyújtani, sem az egyes bábák alternatív terápiák terén meglévő eltérő jártasságát nem lehet kihasználni). Inkább arról van szó, hogy ha például valaki szeretne bevezetni valamilyen újítást (például egy eddig nem használatos gyógynövényt), akkor először részletesen tanulmányoznia kell, hogy az adott dolog használata milyen esetekben lehet javallt, ellenjavallt, mikor és mire jó, a használatnak - vagy épp a nem-használatnak - milyen következményei lehetnek, azokkal hogyan lehet bánni, stb., majd mindezt összefoglalja egy világos és jól követhető protokolldokumentumban. Végül ez a javaslat a születésház bábáinak Köre elé kerül, akik megvitatják az elfogadását. Ha elfogadják, akkor bekerül a protokolltárba és attól kezdve alkalmazható, mindaddig, amíg fel nem merül, hogy változtatni kéne rajta vagy be kéne szüntetni valamilyen ok miatt.
Mindezt azért írom le ilyen részletesen, mert úgy gondolom (és a saját szememmel látom az itteni gyakorlatban), hogy ez egy rendkívül szakszerű és működőképes módja a bábai gyakorlat rendszerezésének. A bábák büszkék arra, hogy tevékenységük önszabályozó, valóban független és az állandóan frissített információkhoz rugalmasan alkalmazkodó protokolltár a gyakorlati munkát naprakészebben tartja, mint bármilyen hatalmi szóval meghatározott központi rendelet, ami rendszerint csak arra jó, hogy megkösse a szakemberek kezét. Az önálló protokollkészítés képes azonnal reagálni bármely frissen napvilágot látott jelentős kutatási eredményre, illetve alkalmazkodni a praxison belül dolgozó bábák egyéni képességeihez, csakúgy, mint a klienskör sajátosságaihoz. Az MLL protokolltára előtt tehát le a kalappal: ezt pontosan így kell csinálni!

   
Kaley arcai tanítás közben

Pénteken megtanultunk általános fizikai állapotfelmérést végezni. Az előadó neve, Diane, négyszer-ötször is elhangzott, végig nagyon ismerősen csengve számomra, mire rádöbbentem - nem kis meglepetésemre -, hogy az oktatónk nem más, mint Diane Holzer, az Észak-Amerikai Bábaszövetség jelenlegi elnöke! A tiszteletet parancsoló cím ellenére Diane külsőre szinte fénytelennek tűnő, ám igen gyakorlatias, vidám jelenség, nagyon benne van a bábamozgalom politikai aspektusaiban, de furcsa mód közel sincs akkora híre, mint elődjének, Ina May Gaskinnek. Saját állítása szerint ez azért van így, mert ellentétben a "népszerű nagyokkal" (Ina May, Elizabeth Davis stb.) ő nem ír könyveket.


Általános fizikai vizsgálat gyakorlata. 
Jobbra Diane Holzer, az Észak-Amerikai Bábaszövetség (MANA) jelenlegi elnöke.

Időbe telt, mire a fenti információt megemésztettem és az órára tudtam figyelni. A témából eredően nem volt túlságosan érdekes, de egymáson több ízben is gyakorolva az egész test általános vizsgálatát a nap végére meglehetős rutinra tettünk szert. Feladat: még tíz teljes állapotfelmérés, bábai felügyelettel. Az efféle "assignment"-ek nagyon jellemzőek itt. Mindent rögtön csinálni kell "élesben", sokszor, a bábák gondos ellenőrzése és segítsége mellett. 


kukucs...

Mielőtt nagyon unalmassá válnék, ezúton kérem a következő mondatért az Olvasó türelmét és egyben ígérem, hogy nagyon igyekszem minimalizálni minden további hasonlítgatást (és jövőbe nem mutató, sebnyalogató, felhánytorgató, meddő kesergést) a magyarországi kórházi tapasztalataimmal kapcsolatosan, de amikor erre gondolok, nem tud nem eszembe jutni, hogy amikor otthon próbáltam szülészetet tanulni, a szakmai gyakorlaton kivételes szerencsének számított, ha valaki leereszkedett annyira egy-egy tanulóhoz, hogy megtanítson neki egy konkrét bábakészséget, itt pedig másról sincs szó, mint hogy mindenki minden egyes készséget megtanuljon és eleget gyakoroljon, rendszerint bizonyos számú alkalommal egymáson (sőt, néha még az oktató bábán is!), mielőtt kliensekkel kezdenénk dolgozni. 
Van egy terjedelmes nyomtatott listánk, amin fel vannak sorolva a gyakorolnivalók és az, hogy hányat kell belőlük megcsinálni. Ezt az írományt mint a véres kardot hurcoljuk magunkkal mindenhová és hangyaszorgalommal gyűjtjük rá az aláírásokat, még csak véletlenül se lehet semmi gyakorlati feladatot elbliccelni. Félelmetesen precíz az itteni oktatás.
 

Napjaink menetére - amint az a fentebb idézett órarendből is kiderül - egyfajta "crescendo" (fokozatos erősödés) volt jellemző. A kezdeti intellektuálisabb jellegű információk után nagyon hamar a mély vízbe kerültünk: a hét közepére már megvolt az első születésházi gyakolatos esténk (volt, aki szüléshez is bemehetett), péntekre már tisztában voltunk egymás anatómiájának jelentős részével és szombatra azzal is, ami a péntekből kimaradt...
Mindez sokak számára nagyon intenzív élményt jelentett, különösen a szombati nemi szervi vizsgálatok, amiket szintén egymáson gyakoroltunk. Az egymáson gyakorlás nem csupán praktikus célokat szolgál (kéznél van, nem kell a klienseket abajgatni, stb.), hanem kifejezetten részét képezi az itteni oktatás filozófiájának: meg kell éreznünk azt is, hogy mit jelenthet egy várandós anya számára az, hogy a születésházban gyakorló számos diák rajta "kísérletezik", hogy belépnek a teste legintimebb szférájába vagy hogy gyakorlatlanságból esetleg fájdalmat okozunk neki. Azt hiszem, hogy ez a fázis a tanulási folyamatban valójában elengedhetetlen. Személyes tapasztalat nélkül az ember kevésbé képes az empátiára, nagyobb a szakadék, a lekezelés a szakember és a kliens között, munkadarabbá válik az, aki valójában érző és érzékeny lény, akárcsak mi magunk.

Az egymáson végzett vizsgálódás - "műfajtól" függően - rendszerint egyfajta "vigyázz, kész, tűz"-módszerrel történik: az oktató bába elmondja, hogy mit kell csinálni, aztán egyszer kipróbáljuk az elmondottakat valamiféle modellen, majd rögtön élesben, egymáson. Bizonyos számú egymáson végzett vizsgálat után pedig rögtön a klienseken, spanyol kommentárral kísérve. 

A frissen megszerzett tudás általában rögtön egyfajta szellemi kielégüléssel is jár: "végre ezt is tudom", "ezt már én is meg tudom csinálni". Mostantól például nem kell rákszűrésre járni a közvetlen környezetünknek, mivel magunk is meg tudjuk csinálni akárkinek - családnak, barátoknak, egymásnak. A vizitek során, "élesben" persze nem megy még minden elsőre, de az "öregdiákok" (második félévesek) és a bábák olyan biztonságos védőhálót vonnak körénk, hogy bátran merünk próbálkozni, tanulni. Mindent, amit csinálunk, leellenőriz valaki nálunk tapasztaltabb, mindig áll valaki a hátunk mögött, aki nem enged nagyot hibázni. Kaley és a bábák újra és újra hangoztatják az órákon: "Sose felejtsétek el, hogy nem vagytok egyedül". És valóban nem vagyunk. Ezt a fajta odaadó, mély, többrétegű támogatást eddig még egyetlen általam látogatott oktatási intézményben sem tapasztaltam, pedig rendkívül hatékony és élvezetes tanulást tesz lehetővé.


Nőegészséggondozási "terepgyakorlat" gumibabán. 
Nem is olyan egyszerű földközelből felfelé nézni, de egy bábának ezt is tudni kell!

Akármennyire részletesen írnám is le ezt, nem hiszem, hogy vissza tudnám adni, mennyire intenzív élmény ez nekünk. Öt perccel ezelőtt még laikus voltam, most pedig itt lépek be egy élő ember testébe, akit kedvelek, aki bizonyos szempontból a kezembe adja az életét és nem szabad hibáznom. Olyan ez, mint valami kozmikus gyorsulás: öt perc a nullától egy másik dimenzióig.

Sokunkat maga alá temetett ez a sebesség az első napokban. Volt akiből a vizsgálatok fizikai része hozott fel eltemetett emlékeket, feldolgozásra váró problémákat és volt akit "egyszerűen" csak a felelősség súlya nyomott a földre több-kevesebb ideig. Ezért aztán fokozottan volt részünk könnyekben, egymás-vigasztalásban, feldolgozó beszélgetésekben. Ami engem illet, szerencsésnek mondhatom magam, mert végig nagyon stabil tudtam maradni és mindenféle különösebb megrázkódtatás nélkül éltem át ezt az első "kanyart". Egyedül az volt nehéz, amikor az általam végzett vizsgálat nyomán tört el valakinél a mécses: időbe telt, mire meg tudtam győződni róla, hogy nem én csináltam valami rosszat, hanem a múlt kísérti az éppen vizsgált kollégát.


Hazatérés naplementével

Egy-egy mozgalmas nap után (márpedig minden nap mozgalmas) általában egészen különleges lelkiállapotban keveredünk haza. Mindenféle van benne: feszültség, felkavart emlékek, az érdekes vonzása, a kihívás izgalma, a minden határon túlmenő, csontig ható, mégis valahogy továbbvihető kimerültség, megkönnyebbülés, vidámság, önirónia, a gyorsan feljődő kis közösségünk összetartó ereje, éhség, hiány, remény.

Ilyenkor aztán mindenki megpróbál a maga módján kikapcsolódni: Pisces rendszerint megiszik valahol egy pohár sört Margarettel, én pedig élvezem, hogy visszakaphatom a gyerekeimet, az örömüket, amikor meglátnak és az élénk csivitelésüket, amint beszámolnak a napközben történtekről. 
Vagy épp - mint az alábbi képen is látszik - összehozunk valamilyen szabadidős tevékenységet Refaat-tal. Mióta befejeződtek a hivatalos elintézendőink, elkezdtünk csak úgy szórakozásból is kisebb közös programokat szervezni. Pénteken például felvitt bennünket a Franklin-hegyek egyikének a tetejére, hogy onnan nézhessük a várost. Fantasztikus látvány volt a milliónyi apró kis fénypont, a határvonal és Juarez, ahol még El Paso-nál is kisebb területen három El Paso-nyi ember él. Szemmel láthatóan Refaat is legalább annyira élvezi az én társaságomat, mint én az övét: mióta egyik délután nálunk ragadt egy bögre tea mellett vagy másfél órát beszélgetni, azóta három-négy naponta benéz hozzánk. Nagyon megkedveltem, mert végtelenül becsületes, nyugodt-higgadt lénye teljesen kikapcsolja bennem a napi feszültséget, segítőkészsége egyszerűen határtalan, a helyismerete tiszteletet parancsoló és roppant érdekes történetei vannak különféle arab országokról, ahol régebben élt vagy megfordult. Jó, hogy van valaki, akit a barátunknak mondhatunk az iskolán kívül is.


El Paso látképe a Franklin-hegyekből. Kb. a kép felső harmada Ciudad Juarez, azaz már Mexikó területe.


A jobb felső sarokban a helyi "felhőkarcolók" (max. 30 emelet)


Napszámoló centivágás: Három méter nyolcvanhat centiből az első hét.
Azért még jó hosszú maradt...

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.