<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>

El Paso 2004-2005 / 2.

utoljára frissítve: 2004.03.07.

2004. február 15. 

Első nap az iskolában

     Az ilyen címmel kezdődő átlagos történetekben rendszerint egy-egy megilletődött hatéves szerepel, aki jobbról-balról szülei kezét fogva végigbaktat az iskola felé vezető, a sorsdöntő napon különösen hosszúnak tűnő úton.
   Nos, az én történetem nagyrészt átfedi a klasszikusat, azzal az apró különbséggel, hogy ebben az esetben egy megilletődött szülő baktatott a valóban igen hosszú úton a Mesa Street-től egészen a mintegy másfél kilométeres Magoffin utca végéig, jobbról-balról egy majdnem hatéves és egy két és fél éves meleg, bizalommal teli kis kezét szorongatva.
     Aki még sosem osztotta az egyedülálló szülők sorsát akár csak néhány napig is, talán nem is tudja, hogy milyen mérhetetlen mennyiségű erőt és kitartást kaphat egy anya a gyerekeitől. Az ő bizalmuk ugyanis százszázalékos. Teljes szívükkel hisznek benne, hogy "itt az Anya, aki vigyáz ránk, aki megvéd, aki mindig ott van nekünk és állandó, mint egy kőszikla". Ebben a helyzetben az ember nem sok mindent tehet, csak azt, hogy vigyáz rájuk, megvédi őket, mindig ott van ha szükség van rá és stabil marad, mint egy kőszikla. Sajátos módja ez a megerősítésnek, de nagyon hatásos.
     Lehet, hogy egyedül már féltem volna. Már kétségbeestem volna: mi lesz, ha mégsem sikerül, ha nem jutok el idáig vagy idáig igen, de innen tovább egy lépést se? De ők ott voltak, jobbról-balról, és így inkább megszámoltuk, hogy hányféle kaktusz nő az utcában, megfigyeltük, hogy sárga az iskolabusz és több ízben hangosan elénekeltük a három kismalac nótáját, hogyaszongya "Nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól, / Nem bánt az csak megkóstol, trallalallalalla."

     El Paso belvárosa fura látvány. Egyáltalán nem hasonlít belvárosra, leszámítva a néhány húsz-harminc emeletes épületóriást, többnyire bankokat, amelyek a rend kedvéért azért itt is belemagasodnak a "city" utcaképébe. Ugyanakkor még itt is egészen kicsi a forgalom, dugó egy szál se és a belvárosi üzletek úgy néznek ki, mintha valamelyik Dél-Kelet-ázsiai nagyváros utcájára csöppentünk volna: egymást érik az olcsó árukat kínáló, piacszerű standok, a kínai boltok és bóvlikereskedések. A lehangoló összevisszaságon át ballagva arra gondoltam, hogy már kezdem érteni, miért mondták amerikai barátaim, hogy "nagyon klassz, hogy az Államokba jössz, de az ég szerelmére, miért pont El Paso-ba?!" Hát nem az a tipikus amerikai álom, az biztos. Ugyanakkor nekem mégis tetszik az első naptól fogva, kopár, rőtbarna hegyeivel, sivatagi növényeivel és eklektikus építészetével együtt, de különösen a kedvesen közvetlen, segítőkész lakosság sokféleségéből adódó toleráns kultúra miatt.


Jellegzetes kertvárosi utcakép a Mesa Street-től keletre, a Franklin-hegyek lábánál

     Pozitív előítéleteim ellenére is sokkoló volt azért egy kicsit, hogy hogy lehet egy kétmilliós nagyvárosnak ennyire lerobbant, szürke és jelentéktelen központja. A Magoffin utcára fordulva csak erősödött ez a benyomásom, ugyanis itt szinte minden ház úgy nézett ki, mintha évek óta nem lakná senki, sokra a "bérbe adó" tábla is ki volt függesztve és általában nagyon elhanyagoltnak tűnt az egész környék. Szürke, poros, düledező. Szürke, poros, düledező. - így következtek egymás után sorban a házak.
     Aztán egyszer csak: szürke, poros, ... Barackrózsaszín, takaros, tiszta, vidám, életteli! Akkora volt a kontraszt, hogy muszáj volt szembefordulnom a mesebeli kis épülettel, amely felett - úgy láttam - még a nap is kisütött. Maternidad La Luz - "A fény szülőotthona" - hirdette egy táblán a felirat. Lehetséges volna? Hogy EZ az a hely, ahová jöttem, amiért egy harmad földgolyónyit utaztam és ahol megtanulok majd bábának lenni? Elképesztő. Abban a pillanatban tudtam, hogy megérte. Az összes erőfeszítést, tervezést, áldozatot. A kis veranda a napocskás emblémás kerítéssel olyan hívogatón vezetett az ajtó felé, hogy mire kettőt néztem, Levente keze már a kilincsen volt és csak egy rövid kopogásra futotta, mielőtt a gyerekek beperdültek az ajtón.

 
Maternidad La Luz, "A fény szülőotthona".

Meseszerű benyomásaimat végletessé fokozta, hogy az első emberi lény, akit odabent megláttam, Holle anyó volt. Vagy legalábbis a reinkarnációja, egy derékig omló hullámos ősz hajú, végtelenül bölcs-barátságos arcú, csillogó kék szemű, lágy hangú, puha kezű, idős bába személyében. Az arcán jöttömre szétterülő mosolya ezer nevetőráncot vont a szeme köré, egyszerűen ránézésre is imádnivaló volt. Amikor elmondtam, ki vagyok és miért jöttem, rögtön körbekérdezősködött, hogy hol van az iskola vezetője, D. Kaley, akit mindenki csak a vezetéknevén, "Kéili"-nek szólít. Kisvártatva megjelent egy afro-amerikai, rasztás hajú, jópofa fiatal lány, Racha, aki az iskola egyik növendékeként mutatkozott be, melegen üdvözölt és elvezetett a másik épületbe, ahol állítólag az oktatás folyik.


az elméleti oktatás helyszíne, a "B" épület


Racha

 Kaley-t a telefonban tapasztalható viszonylag távolságtartó besztédstílusa alapján egy nehézcsontú, fiúsra nyírt frizurájú és kissé hűvös nőnek képzeltem. Ehhez képest egy ősz szálakkal finoman átszőtt fekete, hosszú hajú, törékeny "Holle anyó második kiadás" állt előttem. Eltöprengtem, hogy ebben az intézményben a szenior bábák felvételénél vajon követelmény-e, hogy ilyen tüneményesen kell kinézni, mindenesetre teljesen valószerűtlen volt, hogy mindenki mennyire sugárzóan szép és élettel teli.

       
"Holle anyó", alias Pat


Kaley

Mindenki, akivel találkoztam, az első bemutatkozás után rögtön melegen átölelt, olyan volt, mintha valamilyen formában testvérükként üdvözöltek volna. Mary, aki hivatalosan igazgatóhelyettes, gyakorlatilag Kaley jobbkeze, a fekete diáklány segédletével körbevezetett az egész házban.

Az utcáról belépve a váróterembe érünk, ahol épp néhány nagyon jellegzetesen mexikói arcú kismama üldögélt különféle családtagok társaságában. A klientúra ennyire homogén mexikói voltáról bederengett, hogy itt aztán tényleg nagyon profin kell majd tudni spanyolul. A falakon gyönyörű képek, napocskás dombormű, jellegzetes plakátok, mind a "bábaművészet" remekei. Ugyanis a bábaságnak külön művészi megnyilvánulásai vannak, ezt már számos külföldi bába ismerős házában vagy fotógyűjteménye által volt alkalmam megtapasztalni. A brit Lorna Davies például külön szemináriumokat tart a bábaság és a művészet kapcsolatáról és hihetetlen gazdag saját gyűjteménnyel is rendelkezik.

  
a falakat pedig ilyen és ehhez hasonló kézimunkák díszítik

A váróterem egy része tolóajtók segítségével szülőszobává alakítható, amennyiben a ház három rendes szülőszobája kevésnek bizonyulna. "Néha előfordul" - kommentálja leendő diáktársam, egzotikus szépségű csokibarna arcáról rám villantva hófehér fogsorú mosolyát. Kicsit beljebb lépve méretes konyhába érünk, amely szemmel láthatólag a ház középpontja. Itt sürög-forog mindenki, kávét főz, ketten a sarokban esznek élénk társalgás közepette, egy mexikói néni mosogat, spanyolul üdvözöl, a nagy asztalnál várandóssági vizit zajlik. A falakon mindenféle közkézen forgó írományok: ügyeleti beosztás, üzenőfal, fényképek, vizitnaplós dossziék vegyest. Innen nyílik egy kis zegzugos falépcső, amely a tetőtérbe vezet, ahol két parányi padlásszoba szolgálja a bábák és az ügyeletes diákok pihenését vagy csendes elmélyedését. Az egész ház tele szép, rusztikus fabútorokkal és annyira emberi léptékű és barátságos, hogy egyszerűen durva eretnekségnek tűnik még csak próbálkozni is azzal, hogy egy kórházi szülészettel összehasonlítsam.

 
Így néz ki az ügyeletes bábatanoncok tartózkodó- és alvóhelye


ez a kép az emeleti WC falát díszíti (bizonyságul lásd a papírtartót)

A konyhából egy másik ajtón egy derűs kis hátsó kertbe érünk, amolyan teraszféle, mediterrán kerti székekkel és természetesen kaktuszokkal. Állítólag nyaranta ide költözik mind az elméleti oktatás, mind a várandóssági vizitek. Magamban elképzelem a szellőjárta-napsütötte "tantermet" és máris várni kezdem a nyarat...


hátsó terasz kaktusszal, a la El Paso

A Kaley-vel való találkozás után Mary (aki egyébként az eredetileg Kaley-nek szánt prekoncepciómnak megfelelően rövid hajú és szőke, de egyáltalán nem hűvös, hanem sokkal inkább vidám, joviális jelenség), körbevezet a három szülőszobában és a vizsgálóhelyeken is. Illetve közülük annyiban, amennyi éppen nem foglalt: egy szülés épp zajlik a vajúdókádas helyiségben. A szülőszobák pont úgy néznek ki, mint a ház többi része: kicsi, fabútoros, rusztikus, barátságos.

Később az elméleti szárnyba is bebocsátást nyerek: három párhuzamos helyiség van itt. Ezek valamennyivel tágasabbak, mint a bábaház helyiségei, nem is csoda, hiszen alkalmasnak kell lenniük a tanulócsoportok befogadására. Megkérdezem Marytől, hogy hányan leszünk az új csoportban. Heten vagy kilencen, még nem biztos - hangzik a válasz. Arra gondolok, mennyivel intenzívebben lehet egy ilyen méretű "osztályban" tanulni, mint 20-40-fős tömegoktatásban. Amúgy is eléggé erős az a meggyőződésem, hogy a bábaságot igazán a mester-tanítvány viszonyon keresztül lehet megtanulni, nos, itt ez a modell működni látszik. A tanulóhelyiségek közül az egyikben körbeülhető nagy asztal, a másikban földre helyezhető párnák. Állítólag a földre ülőset használják gyakrabban. A falakon néhány szemléltető eszköz és persze az elengedhetetlen bábaművészeti alkotások.

Az alapos körbenézés után nehéz szívvel búcsúzom, nem nagyon akaródzik hazamenni. Mély benyomást tett rám a hely. A lelkemben az átélt számos túlélési gyakorlat után most először terül szét a békesség, amióta csak Ferihegyen elindultam a repülőgép felé, az az érzés, hogy jó helyen vagyok, sőt, bizonyos szempontból - szakmailag - "hazaérkeztem".

<<< Előző oldal <<<      >>>Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.