El Paso 2004-2005

Ez a napló az USA Texas államában, El Paso városában, a Maternidad La Luz holisztikus bábaiskolában folytatott tanulmányaim egy évének hiteles története. Úgy íródik, ahogy történik: folyamatosan. Krónikájául szolgál az itt töltött időnek, áthidalásául a szeretteimtől és Magyarországtól elválasztó sokezer kilométernek és nyolc órányi időzóna-eltolódásnak, illetve épülésére mindazoknak, akik kíváncsiak arra, ahogyan itt születnek a babák. És a bábák, természetesen.

utoljára frissítve: 2004.03.03.

Prológus:

Az egyéves nagy kalandra, kiküldetésre, misszióra, tanulmányútra, száműzetésre, jutalomtúrára vagy éppen tapasztalatszerző körútra - mert biztos vagyok benne, hogy az egy év alatt e nevek mindegyikével illetem majd az átélteket aszerint, hogy éppen mi is történik velem -, 2004 február 8-án, vasárnap reggel indultunk Gyuriéktól, aki, miután a saját bérelt lakásunkból kiköltöztünk, befogadott minket az utolsó két éjszakára. Szombaton még felmentünk Zoltánnak és a gyerekekkel a visegrádi várba egy kis hazai levegős kirándulásra. Nagyon jó érzés volt, mert Zoltánnal az egyik legelső szerelmes napunkat is Visegrádon töltöttük a várjátékokon és jólesett, hogy annyi visszacsatolás, emlék jött fel még annak ellenére is, hogy akkor verőfényes nyár volt, most pedig kifejezetten didergős télutó.
     Az utolsó két éjszakánk azonban az évszak ellenére meglehetősen forróra sikerült. Nem volt igazi búcsúzkodás-hangulatunk, hiszen régóta és sok megpróbáltatás után tudjuk már, hogy ami köztünk van, attól elbúcsúzni nem lehet. Inkább olyan volt, mintha egymás fizikai lényét próbálnánk minél inkább a testünkbe szívni, a kezünkbe olvasztani a másik bőrének tapintását, lenyomatot készíteni az érintésekről, illatokról, ízekről, mozdulatokról. Mint két mókus, aki készleteket gyűjt a hosszú télre, úgy gyűjtöttük be mi is egymást a karjainkba és az emlékeinkbe és mondhatom, nagyon gazdagra sikerült a szeretetraktár.

     Vasárnap reggel Zoltán kivitt minket és számos csomagunkat a repülőtérre. A bejelentkezésnél a gyerekek szanaszét szaladtak, kis Csenge kapásból felmászott egy reklámtáblára és táblástól úgy elesett, hogy a jobb kezén szabályosan szétlapította a középső ujját. Ebből eredően a következő félóra vigasztalással és a repülőtéri orvos által eszközölt elsősegélynyújtással telt. Ezután már nem sok időnk maradt, ezalatt beültünk egy kis repülőtéri büfébe. A szívem facsarodott bele, ahogy elnéztem Csengét Zoltán ölében ülni: úgy tudja fogni a gyerekeket, mint egy puha fészek, erősen, védelmezőn. Azt hiszem, ebben a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy valójában mennyire fog hiányozni a gyerekeknek és viszont.
     Aztán elérkezett az idő, hogy átmenjünk az indulási oldalra, ahová Zoltán már nem jöhetett velünk. Sokat búcsúzkodtam már az életben és nem szoktam érzelgősködni, de amikor utoljára átöleltük és hosszan megcsókoltuk egymást, egybehangzó “nagyon szeretlek”-kel, akkor hirtelen elsírtam magam. Benne volt ebben még az is, ahogyan az édesapám könnyezett ugyanígy a karomban két nappal ezelőtt, az is, ahogyan az Országházra néztem, amikor utoljára mentem végig a dunai rakparton, meg az is, ahogyan az elkövetkezendő ismeretlen időktől féltem, de leginkább a “nagyon szeretlek”, a kedvesem, a családom, a barátaim, a hazám felé, ami egyszerűen csak túlcsordult. Gondolom, a határőr sokszor látott már hasonló okokból könnyes szempárokat, de valahogy rajtam valami nagyon erőset láthatott, mert sokáig nézett felém.

     A londoni gépre elég sokat kellett várni, de aztán végre beszállhattunk és kisvártatva már jött is a szédítő nekifutás és a meredek emelkedés. Figyeltem magamon a szokásos repülésfóbiás tüneteket, de mintha most a szokásosnál gyengébbek lettek volna. Nem tudom, hogy ez a néhány héttel ezelőtti tűz-rituálénak volt-e köszönhető, amelyen részt vettem és szabályosan “kiégettem” az életemből a rettegésem fókuszpontját, a repülőgépbaleset esélyét, vagy annak, hogy a gyerekeim is velem voltak és úgy éreztem, hogy rájuk nem vonatkozhatnak az ilyenkor menetrendszerűen megjelenő baljós előérzeteim. Mindenesetre dél felé már London felett repültünk, amely eddig sosem látott kristálytiszta városképpel kényeztetett bennünket.


     
London. Szembetűnő a Parlament épülete a Big Bennel és a London Eye óriáskerék

 A leszállás után máris következett az első túlélési gyakorlat: hogyan transzportáljunk mintegy 90 kilónyi csomagot és két nyűgös gyereket egyetlen repülőtéri csomagtologató kocsival Heathrow-ról busszal a Gatwick repülőtérre, illetve onnan taxival a szállodába. Nos, a feladat nem volt egyszerű, de némi háromdimenziós puzzle-játék után kitaláltam, hogy hogyan fér rá az összes csomag a kocsira, aztán némi nyers fizikai erő bevetésével eljutottunk a buszhoz is. Gatwick mintegy ötvenpercnyire van Heathrow-tól, addigra a gyerekek már félálomban voltak, ezért nem voltam népszerű náluk, amikor újrakezdődhetett a bőröndhegy-mizéria. Ahhoz képest, hogy az Interneten található szállodák közül a legolcsóbban foglaltam szobát, egészen jó helyet sikerült kifogni. Este még kényelmesen meg is vacsoráztunk.

Másnap reggel jó hosszadalmas csomagfeladási és biztonsági procedúrákat követően londoni idő szerint 9.45-kor (ami a magyar időhöz képest már egy óra vissza) felszálltunk egy Boeing 777-essel, ami az egyik legmodernebb forgalomban levő repülőgép: minden ülés háttámláján külön kis monitor van, amelyen többféle audio- és videocsatorna, de még számítógépes játék hivatott szórakoztatni az embert. Levente rögtön lecsapott a sakkra, órákon keresztül semmi mással nem foglalkozott, csak játszotta a partikat szünet nélkül. Csengécske hasonló megszállottsággal viseltetett egy Micimackós kifestőkönyv iránt, ezért meglepően simán teltek az órák. Néha fordult azért egyet-egyet a gyomrom, főleg amikor olyan helyek fölött repültünk, mint Grönland vagy Labrador, ahol még kényszerleszállni is rémálom lenne, de azért jól bírtam a gyűrődést. Amikor délután fél kettő körül megérkeztünk Houstonba, a gyerekek már erősen kókadoztak. Mivel az El Paso-i gépre vagy két órát kellett várni, Levente el is aludt a földre leterített hálózsákomon. Szegényke nagyon rosszul viselte, amikor másfél óra múlva felébresztettem és vagy húsz percig kellett gyalogolnia a megfelelő kapuig. Az El Paso-i gép egy kisebb vasmadár volt és látszott rajta, hogy belföldi közlekedésre használják: sokkal lazább volt az ellenőrzés és étel címszó alatt is csak valami kis sós perecet kaptunk. Helyi idő szerint (ami Houstonhoz képest még egy, Magyarországhoz képest pedig nyolc óra mínuszt jelent) este fél hét körül érkeztünk meg az ekkorra már az összeomlásig elcsigázott gyerekekkel (érdemes utánaszámolni: Magyarországon hajnali fél három volt ekkor!). Alig tudtam bennük tartani a lelket annyira, hogy kibírják, amíg taxit fogok. Közben a fáradtságom ellenére érdeklődve figyeltem a várost, ahol mostantól kezdve egy évig fogok élni: felülről egy irdatlan nagy és milliónyi fényponttal sűrűn behálózott metropolisznak látszott, majd a kijárathoz közeledve rögtön mutatkozni kezdtek a város latinos és sivatagi jellegének nyomai: a mexikói hordárok, a cserepes jukkapálmák. 


El Paso madártávlatból

A taxisofőr - miért is ne - csak spanyolul beszélt, ami némileg nehezítette a kommunikációt, mivel a saját tudásom ezen a nyelven enyhén szólva még csekélynek mondható. Ennek ellenére sikerült megértetnem vele, hogy egy olcsó motelbe szeretnénk menni a belvároshoz közel, így kisvártatva befektethettem az időközben felébreszthetetlenül elaludt gyerekeket egy elképesztően lerobbant, ám valóban jutányos árú motelszoba ágyába.


Hát nem épp a Ritz, de itt töltöttük az első öt éjszakánkat El Paso-ban.
Jobbra a Mesa Street, a város egyik leghosszabb utcája.

Másnap hajnali háromkor ébredtem, a gyerekek ötkor. Amilyen fáradtak voltunk az előző este, olyan éberek most az időeltolódás miatt. Kicsit később felkerekedtünk, hogy valami reggeli után nézzünk. A motel aljában található reggelizőhely ("coffee shop") önmagában is egy kulturális élményfürdő volt: Az amerikai filmekben időnként látható tipikus poros kis hamburgerbár, lehegesztett, hupikék műbőr huzatú bárszékekkel, rozsdamentes pulttal. Egy termetes latin matróna hömpölygött elénk a pult mögött, ékes spanyolsággal tudakolván, hogy mit kívánunk enni. A helyiség vendégköre e pillanatban rajtunk kívül még három főt számlált, valamennyien már ránézésre is latinok és természetesen mindenki csak spanyolul beszélt. (Madre de Dios! - mondta volna Gerald Durrell hasonló helyzetben.) A taxisofőrnél már rájöttem, hogy egész jól lehet úgy kommunikálni, hogy ők mondják spanyolul én meg angolul, ezért ezt a módszert választottam. Végül kiegyeztünk egy tojásos-szalonnás-babos villásreggeliben, amelyet én még a gyerekeknél is jobb étvággyal fogyasztottam el egy bögre jól megérdemelt kávé társaságában.
     Nappali fényben újra körülnéztünk a motelszobában is. Az előző esti benyomásom csak erősödött: valami elképesztően lepusztult hely. Az eredetileg talán barna, mostanra felismerhetetlen színű szőnyegre lépve szivacsos érzés volt tapasztalható, nem lehetett tudni, hogy a padló rohad-e alatta vagy valami más. A takarókon cigarettaégette lyukak, a klímaberendezés egy traktor hangerejével működött, m
ár amikor volt lelkierőm bekapcsolni. Mindazonáltal látszott, hogy rendesen ki van takarítva, ezért nem finnyáskodtunk.
     Délfelé elmentünk a közeli élelmiszerboltba, ahol stílszerűen vásároltunk egy csomag tortillát (hegyekben állnak a boltokban a mexikói ételek), néhány avokádót és más ehető dolgot, illetve távhívó telefonkártyát, amivel végre hazatelefonálhattam, hogy megvagyunk. A telefonrendszer érdekes: a helyi hívások teljesen ingyenesek, ám ha valaki távhívást, uram bocsá' nemzetközi hívást akar kezdeményezni, akkor azért meg kell szenvedni: az előre fizetett telefonkártyák használata macerás is, drága is.

A nap hátralévő részét és a következő néhány napot a legalapvetőbb tájékozódás mellett lakáskereséssel töltöttük, amely, mivel El Paso letelepedés szempontjából nem épp a világ legkeresettebb helye, már szombatra meghozta a sikert. 
     A motel, amelyben kezdetben megszálltunk, a Mesa Street-en, El Paso egyik leghosszabb utcáján és egyben az egyik legfontosabb tájékozódási pontján állt, a központtól kissé a Westside, azaz nyugati oldal felől, de a belvárostól akár gyalog is elérhető közelségben. Nem messze található a University of Texas (UTEP) kiterjedt egyetemi épületegyüttese (campusa) is. Bármilyen irányba nézünk, a látképet a Franklin-hegyek, a Sziklás-hegység legdélebbi részének magyar viszonylatban egészen magas, kopár, vöröses láncolata uralja, csak a város keleti része terül el síkságon. A környékbeli házak stílusukat tekintve igen vegyesek: a gyarmati kúriaszerű építményektől kezdve a mexikói-indián geometrikus, stilizált építményekig sokminden megtalálható itt.
     A sivatagos vidék miatt elég sok a por, a salak és a kisebb-nagyobb kő, szikla. A lakosság jelentős százaléka latin, szerintem több, mint ötven. Ennek aztán vannak fokozatai, a tejeskávébarna bőrű Donna Carmenektől és sűrű bajuszos Don Pedróktól a csak egy kicsit flamenkós beütésű majdnem fehér bőrű, fekete hajú nyolcadvérekig. Kicsit komplexusom van, hogy mindenki milyen jól beszél spanyolul csak én nem... :o) Mindazonáltal rendszerint egész jól lehet úgy kommunikálni a latinokkal, hogy én mondom angolul, ők meg válaszolnak spanyolul. Érdekes, hogy amikor meghallják, hogy a gyerekek valami más nyelvet beszélnek, mint az angol, automatikusan átváltanak spanyolra. Valószínűleg a magyar fonetika spanyolosabb, mint amennyire angolos. Egyébként mindenki dícséri a gyerekeket, hogy milyen jól viselkednek. Világító szőkeségük nagyon feltűnő jelenségnek számít itt, ahol gyakorlatilag nem lehet olyan gyereket látni, akinek ne lenne sűrű fekete a haja. 


a Franklin-hegyek távoli látképe, az előtérben a hatalmas város


jellegzetes gyarmati stílusú házak a Mesa Street-en


egy "sivatagiasabb" jellegű a Felső-Mesa- környéki kertvárosban


... és egy még mexikóiasabb, lépcsős piramis-szerű középület az Olive street sarkán.


a belváros távoli látképe a moteltől nézve

A motel recepciósa rendkívül segítőkésznek bizonyult: kaptunk tőle információkat a helyi tömegközlekedéstől kezdve (ugyanis vannak helyi autóbuszjáratok, még ha nem is túl sűrűn járnak) néhány közeli apartmankomplexum címéig, amelyek közül végül harmadik próbálkozásra sikerült megállapodnunk egynél, ahol nem okozott adminisztrációs gondot az, hogy nem vagyok amerikai állampolgár és mint olyan, nem rendelkezem "social security number"-rel, azaz társadalombiztosítási számmal, amely nélkül úgy tűnik, két lépést sem lehet tenni a helyi bürokráciában. A lakás, amelyet végülis kibéreltünk, egy kétszintes, fehér téglás ház emeletén foglal helyet, kis gangszerű erkéllyel, amely különösen azért tetszett meg, mert messzire ellátni róla a Franklin-hegyek közé és én mindig is értékeltem a szép kilátást, ha lakóhelyet kellett választanom. Az apartmankomplexumhoz kis közös úszómedence is tartozik, amelyet gondolom, késő tavasztól kezdődően nagyra fogunk majd értékelni.


Február 14-e óta ebben a házban lakunk.


nagyjából ez a kép tárul az erkélyről szemlélődő elé


ez itt a nappali és gyerekszoba egyben,


a konyha,


az étkező a nappaliból nézve,


a fürdő egyik fele (túl kicsi hozzá, hogy rendes méretű képet lehessen róla készíteni)


és végül az én kis háló-dolgozó szobám.

     Az időjárás az érkezésünkkor napos, de kellemetlenül szeles volt, aminek következtében fázósan húztuk össze magunkon a tavaszi széldzsekit, azonban néhány nap alatt elállt a szél és ez meghozta a meleget: egy szál rövidujjúra vetkőztünk (február végén!) és egyszer még a rövidnadrág is indokoltnak bizonyult. A helyi hőmérők Fahrenheitjével nem tudok számolni, de becslésem szerint mintegy 20 fok (Celsius) lehetett a hét második felétől kezdődően.

A helyi növényzet lényegét a kaktusz képezi. Verziók: gömbölyű focilabda nagyságú, hosszú húsoslevelű Aloe Vera-típus a harminccentistől az embermagasig, valamint kerek-lapos levelű nagytüskés burjánzó (a biológusok kedvéért: tudom, hogy a levél az nem levél, de így a legegyszerűbb leírni). 

     

Van jukkapálma is bőven meg néha olyan fenyőszerű fa, amilyen a mediterrán országokban is szokott lenni és rendszerint kabócával van tele.


a helyi flóra egyik méretesebb képviselője, a gyerekek és én

A lakásbérlés mellett igyekeztünk a helyi élet egyéb aspektusait is kiismerni. Ez bizony nem volt könnyű így elsőre. Minden teljesen más, mint Európában, egy tekercs WC-papírt se lehet úgy megvenni, hogy ne kéne kétszer elolvasni a címkét, hogy tényleg az van-e a csomagban, na meg itt van az inch, a gallon, a font, a mérföld és a Fahrenheit, amikről kapásból fogalmam sincs, hogy mi mennyi. A Mesa Street-en található egy nagy Walmart áruház (amennyire tudom, ez a legelterjedtebb hipermarket-lánc az USA-ban), ahová már a második napon elbuszoztunk. 

A beköltözés napja aztán egy sajátos véletlent sodort az utunkba. A konyhát leszámítva bútorozatlan lévén a lakásunk, már napok óta igyekeztünk néhány alapvető beszerzést megejteni a kávéfőzőtől a legszükségesebb edényekig, amelyehez a Walmartban szerencsére igen olcsón hozzájutottunk. Különösen az elektromos eszközök rendkívül olcsóak: a magyarországi árak egyharmadáért vagy még annál is kevesebbért lehet olyan egyszerű háztartási eszközökhöz jutni, mint például a kenyérpirító, az olvasólámpa vagy a vasaló. A vásárolt tárgyak mérete és mennyisége azonban előbb-utóbb nagyon nehézkessé kezdte tenni a szállítást, a beköltözéskor vásárolt két ággyá nyitható fémvázas kanapé (amelyeket szintén elképesztő olcsón vettünk) pedig egyenesen lehetetlenné tette azt, ezért jobb híján hívtam egy jó nagy taxit. A hívásra érkező mosolygós, nagyon intelligens, joviális taxisofőr személyében (akiről később mellesleg kiderült, hogy hétköznap középiskolai matematikatanár, palesztin származású és Refaat-nak hívják) azután olyasvalakit ismertünk meg, aki hosszú távon szerencsét hozott nekünk és általam ismeretlen motivációtól vezérelve, de annál lelkesebben szegődött önjelölt patrónusunkká (azoknak, akik olvasták Gerald Durrel könyveit, ismét szolgálok egy találó asszociációval: a mi újdonsült őrangyalunk kísértetiesen hasonlíthat a korfui Spiró figurájára, aki szintén taxisofőrként csapódott a Durrell családhoz). Véletlenül elejtettem neki, hogy épp használt kocsit keresünk megvételre, amire közölte, hogy a bátyjának történetesen autókereskedése van és legott fel is hívta, hogy megkérdezze, nem tud-e ajánlani nekünk valamit. Azt a választ kapta, hogy az eladó jármű a saját családja tulajdonát képező Ford Taurus, amelyet, mivel alig néhány utcával arrébb parkolt, még útban hazafelé meg is néztünk. Mivel nemcsak maga az autó tetszett, hanem az a tény is, hogy valamilyen formában ismerősi alapon, saját használatú, jól kiismert és megkímélt négykerekűt veszünk meg, ráadásul az autókereskedésben tapasztaltaknál lényegesen jobb áron, intuitív alapon igent mondtam az üzletre, miközben a gyerekek mit sem sejtve már békésen aludtak Refaat taxijának hátsó ülésén. Ő pedig nem elégedett meg azzal, hogy hazaszállítson bennünket, hanem legnagyobb meglepetésemre egyesével felcipelte az emeletre az ágyak nehéz fémvázát, majd pedig az alvó gyerekeket is. Azon töprengtem, vajon mivel érdemeltük ki a kedvességét és nemigen tudtam rájönni, talán benne lehetett az is, hogy bár már 25 éve él az USA-ban, még emlékszik az áttelepülés nehézségeire és talán a magával hozott kultúrában a nőkkel szembeni előzékenység is fokozottan jelen van. Mindenesetre rendkívül becsületes módon megtette értünk, ami tőle telt, sőt még azt is megígérte, hogy segít az autó tulajdonjogának átíratásában és az összes egyéb kapcsolódó adminisztráció lebonyolításában, amit aztán az elkövetkező napokban szavát állva meg is tett.


Február 18-a óta ez az öreg harcos, de még megbízható (hathengeres !) Ford Taurus hoz-visz bennünket.


Levente rajza ugyane járműről és legjellegzetesebb helyi tereptárgyakról (6x1023 db kaktusz)

Összegezve az első másfél hetünket, azt hiszem, egész jól átvészeltük az első nehézségeket. Egyedül a nyolc óra időeltolódástól szenvedünk még mindig mindnyájan, különösen én. Délután ötkor mindenki ülve el akar aludni, hajnal négykor meg felébredünk és nem tudunk visszaaludni. Ezt különösen azért furcsállom, mert az eddigi két időzónaváltásos utazásomon másfél nap alatt rendeződtem, most meg egy hét is kevés volt. A lakásszerzés sokat javított az életszínvonalunkon: végre tudok főzni, kipakoltuk a játékokat és vasárnap "gyereknapot" rendeztünk az eddigi logisztikai küzdelmek kompenzálására. Van itt egy kis játszótér is a ház mögött, bár ritka rozoga és nyakig ér a por, de azért élvezték. Már van egy labdájuk is, bár kis Csenge még elég sajátosan kezeli...


a két kis titkosügynök a házunk mögötti játszótéren


Bizonyságul, hogy a család sem merült feledésbe:
ezt a betűláncot Levente fűzte.

 Következő oldal >>>


© Noll Andrea (Nandu)
A honlapon szereplő írások és képek a szerző írásos engedélye nélkül semmilyen formában nem másolhatók vagy sokszorosíthatók.