Kontrapont

A következő történet a kórházi szakmai gyakorlatom második napjáról szól.

Reggel ugyanazzal a vegyes érzéssel indultam el otthonról, amivel az első napon. A szülések önkéntelenül magukban hordozott fénye és a háborítások megszentségtelenítő sötétje ugyanúgy viaskodott bennem, s most sem tudtam, minek leszek inkább tanúja.

A szülőszobába érkezve egy kedves arcú szülésznővel pillantottuk meg egyszerre egymást, mire ő azonnal felém fordult és már messziről nyújtotta a kezét a bemutatkozásra. Sárinak hívták. Kijött velem a nővérszobába és amíg öltöztem, váltottunk néhány szót. Elsőre megjegyezte, hogy Andreának hívnak és később sem kezdett el Andinak szólítani - amiről a legtöbb embert nagyon nehéz leszoktatnom -, s ezzel már az elején belopta magát a szívembe.

Amikor immár én is kórháznak öltözve visszamentem a szülőszobába, kérés nélkül elmondta, hogy kik vannak éppen ott és mi van velük: az "egyes" szülőágyon egy fiatalos, vidám arcú lány feküdt, akinek már tartott a vajúdása, a vajúdóban pedig egy 33 hetes koraszülő. nemsokára oda is mentem mindkettőjükhöz és megtudtam, hogy a szülő kismamát Ágotának hívják és a második gyermekükkel vajúdik éppen, akit otthon már nagyon vár a nagytesó, a kétéves Dorottya. A koraszülésre váró anya Boglárka és a harmadik kisbabáját fogja szülni, egy kislányt a már meglévő lány és fiú mellé.

Ágotával hamarosan tegeződni is kezdtünk az ő javaslatára, amiért hálás voltam, mert nagyon nehezen megy belém az itt szokásos távolságtartó magázódás és másoknál is folyton meg-megbotlik a nyelvem. Beszélgettünk, ismerkedtünk egy kicsit. Ágota kontrakciói még ritkák voltak és nem túl erősek és azokat is nagyon könnyedén viselte, így szívesen vette a társaságomat. Hamarosan megérkezett a párja, egy sötét hajú, mosolygós, jóképű fickó. Ekkor kettesben hagytam őket.

A nővérszobába közben megérkezett Irma néni is, a vezető szülésznő, akit már régebbről ismertem különféle haladóbb szellemiségű szülészettel kapcsolatos fórumokról. Azonosítottuk egymást, ő rögtön ezzel kezdte: "hallottam, hogy otthon szültél". Kicsit tartottam tőle, hogy a háborítatlan szülés támogató köréhez való tartozásomból előbb-utóbb valamiféle hátrányom fog származni itt, ahol leginkább csak ugyanennek az ellenzői fordulnak elő nagy koncentrációban, illetve azt gondoltam, hogy Irma néni erre próbálja burkoltan felhívni a figyelmemet a megjegyzésével, de utóbb inkább ennek az ellenkezője látszott bebizonyosodni: mintha Irma néni is örült volna, hogy beszélgethet velem ezekről a témákról. G. Ágiról tisztelettel és szeretettel beszélt és arról is, hogy a szép, háborítatlan szülések az ő bábaságának is igazi akkumulátorai, amelyek hosszú időre képesek ellátni pozitív töltéssel a munkáját. Öröm volt hallgatni.

Sokáig nem történt semmi, Ágota kontrakciói nem voltak figyelemre méltóak és a magzatburok is ép volt, ezért azon kezdtünk gondolkodni, hogy sokkal jobb lenne, ha lemehetne a kórházi osztályra és békén megvárná, amíg valóban beindul a vajúdás, mintsem hogy elkezdjük agresszív módszerekkel siettetni. Később azonban megérkezett Ágota orvosa. Tőle azonban megtudtuk, hogy a szülés mihamarabbi lezajlásának orvosi indikációja van (tudniilik az orvosnak járt le aznap délután háromkor az ügyelete). Legott burkot is repesztett a Doktor úr (mindössze másfél centis tágulásnál), majd beköttette az oxytocint. Ágota ekkor epidurális érzéstelenítést kért. Előzőleg nekem azt mondta, hogy csak akkor fogja kérni, ha oxytocint kap, de akkor viszont igen, mert az oxytocin által keltett kontrakciók fájdalmát már az előző szülése alkalmával megtapasztalta és köszöni, nem kér többet belőle. Megjött hát az aneszteziológus és bekötötte a hátába a vékony, horgászzsinórra emlékeztető hajlékony csövet, amibe az érzéstelenítőt lehet adagolni. Ehhez Irma néni asszisztált, én pedig figyeltem, mert másnap már nekem kellett csinálni ugyanezt a többi páciensnél. Az aneszteziológus fiatal, nyugodt orvosnő volt, aki minden mozdulatát előre elmagyarázta Ágotának és azt is, hogy mikor mit fog érezni. Irma néni is csendesen, kedvesen beszélt hozzá. Amikor befejeződött a művelet, mi kimentünk, a szülőszobába pedig visszament Ágota párja, aki az előbbieket élményszinten inkább kihagyta. Az oxytocintól hamarosan erősödni kezdtek a kontrakciók. Ágota alig kért fájdalomcsillapítót. Egy-egy átfutó félmosollyal az arcán ült az ágyon, a nagy ablakon át nézte a kórház parkjának késő őszi rozsdabarna tájképét, néha beszélgetett pár szónyit a párjával, majd a kontrakciók alatt elhallgatott és be- becsukta a szemét.

Amikor eddig jutottam az írásban, percekig nem tudtam, mit írjak a következő sorokba. Erőltettem az emlékezetemet, hogy mi is történt ezután, de semmi nem jutott hirtelen eszembe, pedig az élmény még nagyon friss volt. Aztán rájöttem, hogy miért. Mert pontosan ez történt. Semmi. Az az áldott semmi, amelyről már dúlatársaim is többször beszéltek az igazán akadálymentes folyású, háborítatlan szülések elmesélésekor.

Valahogy így volt: Ágota egyszer csak elérte a kilenc, majd a tíz centis tágulást. Irma néni csendben odakészülgetett az eszközökkel, megjött az orvos, beállt egy sarokba. Ágota nyomni kezdett. Senki nem dirigált neki, nem harsantak parancsszavak. Amikor egyszer megkérdezte, lehet-e feljebb ülni, Irma néni halkan és kedvesen válaszolta: "természetesen". Aztán jött a baba, domborodott a gát, Irma néni masszírozta, tartotta. Amikor az apuka a videokameráért nyúlt, elkértem tőle, hogy inkább jelen lehessen, én pedig közben filmeztem, amiért ő láthatóan hálás volt. Ágota végül egy sóhajjal kiengedte a világba a kisbabát, egy parányi, tökéletes, rózsaszín kisfiút. Irma néni Ágota hasára tette. A szülők mosolyogva nézték, fejüket összedugva, mindhárman szinte tapintható közelségben egymással. Később, amikor a köldökzsinór - legalábbis az anyai oldalon - már nem pulzált, Irma néni elcsatolta, megkérdezte az apukát, hogy szeretné-e elvágni, aki erre igent mondott és nagy rituálisan el is vágta. Amikor a kisfiút, aki a Boldizsár nevet kapta, átvitték az újszülöttellátóba, az apuka igazi apatigrisként követte, egy pillanatig sem tévesztve szem elől, hogy mi is történik immáron elsőszülött fiával. A baba szerencséjére ezúttal egy másik csecsemős nővér volt szolgálatban, aki langyos víz alatt, nyugtató szavak kíséretében és meglehetősen gyorsan lemosdatta, majd a szokásos méregetés után felöltöztette és már mehetett is apja karjába, aki azonnal vitte vissza Ágota mellé. Irma néni segített letenni a pólyát a keskeny ágyra, úgy - mondta - "hogy legyen szemkontaktusuk". Lett is. Egymásba mélyedő, a külvilágot megszüntető, az ősszerelmet szó szerint első látásra meghozó. Boldizsár néhány pillanat alatt békés álomba merült. Közben Ágota orvosa elérkezettnek látta az időt, hogy a tettek mezejére lépjen, ezért vizsgálgatni kezdte Ágota gátját, hogy van-e rajta repedés. Két parányi felületi horzsolás volt rajta, szépen gyógyult volna magától, de a Doktor úr azért beleöltögetett egyet-egyet, nehogy szó érje a szorgalmát. Ágota csodálkozott, hogy nem volt gátmetszés. Látszott, hogy fogalma sem volt előzőleg, hogy ez a dolog emberi választás kérdése és hogy meg lehet szülni nélküle is. Vicceskedve kérdeztük tőle, hogy azért ugye nem bánja, hogy nem volt. Nevetett, persze, hogy nem bánta, de még mindig hüledezett, hogy ez meg hogy lehet. Én pedig felírtam a képzeletbeli jegyzetfüzetembe, hogy ne felejtsem minden kismamának elvinni a hírt, aki csak az utamba kerül, hogy lehet, bizony így is lehet. Irma néni pillanatok alatt letisztogatta Ágotát és a környezetet, majd gyors visszavonulót fújt a személyzetnek. Boldizsár szopott, a család még két óráig együtt volt a szülőszobán és együtt is mentek el, egyenesen a baba-mama szobába.

Nagy iskola volt számomra ez a két kórházi nap. Ugyanis, a félreértések elkerülése végett ez ugyanannak a kórháznak ugyanaz a szülőszobája volt, mint ahol az előző napom zajlott. A két nap döbbenetes kontrasztja ékesen bizonyította számomra, hogy a dolgok elsősorban nem a helyszínen vagy a szoba berendezésén, hanem az embereken múlnak. Az embereken, akiké minden pillanatban a választás: hogy mit tesznek, átgázolnak-e a sérülékeny pillanatokon, finom bőrszöveten, kicsi lelkeken, megoldanak-e problémákat anélkül, hogy azok felmerülnének vagy csak segítő tanúságot tesznek a Semmi, a Magától megtörténésénél.