Virág születése

Áprilisban történt. Kicsit esősre hajlott az idő és én épp a havi soros dúlatalálkozónkon üldögéltem "vidám mese mellett" (ilyenkor szoktunk tapasztalatot cserélni, szakmai dolgokról beszélgetni). Egyszercsak megszólalt Ági telefonja, s a beszélgetés után Ági hozzánk fordult azzal, hogy szüléshez hívták, vajon ki jöjjön dúláskodni. Azt látni kell, milyen reakciót vált ki tizennyolc dúlából egy ilyen bejelentés: mindenki hirtelen nagyon éber lett (régen a kis tacskókutyámnak ilyen "akciós" helyzetekben borzolódott fel az összes szőr a nyakán) és magában lázasan fontolgatta, el tudna-e menni, mennyire átszervezhető a családi program, gyerekek elhelyezése, ilyesmik. Persze bennem is lefutott ez a gondolatsor és arra jutottam, hogy a gyerekeim jó helyen vannak a babavigyázó néninél, így akár én is mehetnék. A társaságból ketten-hárman jutottunk ugyanerre a következtetésre, s közülünk történetesen én voltam a legrégebben utoljára szülésnél (Csenge lányom születése után jó ideig nem tudtam járni), ezért rám esett a választás. Amint ez kiderült, rögtön belém költözött egyfajta tiszteletteljes belső csend: az élet legbelsőbb szentélybe kaptam meghívást, egy új kis emberke születésénél tanúságot tenni.
Mivel a szülőpár hívásából az derült ki, hogy már szeretnék, ha mennénk, Tamás azonnal elindult (őt fotózni-videózni hívta a pár, de dúlaként is szokott szülésekhez járni), nem sokkal később Ági és én külön autóval követtük. Szokatlan volt számomra a “sürgősségi” autózás a városon keresztül, általában nyugodt tempóban szeretek vezetni, de azért sikerült ép bőrrel odaérnem és elhelyeznem az autót egy közeli parkolóházban. Szerencsére még váltóruha is volt nálam, mivel egy másik, a következő héten esedékes szülés miatt, amihez meghívást kaptam, már egy hete a WC-re is telefonnal és “szülős” táskával jártam.  
A lakásba érve ugyanazt az átható csendet éreztem a környezetből kisugározni, mint amit a bensőmben már korábban megtapasztaltam. Úgy tűnt, mintha mindenki lábujjhegyen járna és néha titokzatosan el-elmosolyodna, mint egy különleges ünnepi meglepetés kibontása előtti pillanatokban. (De hát nem pontosan ezt jelenti a szülés: a legkülönlegesebb meglepetés kibontakozását?)  
A fürdőszoba környékén találkoztam először a párral, akikben örömmel ismertem fel Kingát és Robit: a tanfolyamon már találkoztunk. Ági előzőleg úgy vélte, nem ismerem őket, ezért is volt kellemes csalódás, hogy mégis.  
Kinga már elég intenzíven vajúdott: köszönése távoli volt, látszott, hogy már kezd alámerülni a saját belső világába. Arra gondoltam, ha szobrot kellene állítani a várandós anyának, valahogy úgy nézhezne ki, mint ő: hatalmas, tökéletesen kerek pocakja mellett még rövid fekete frizurája és az arca is egyfajta kedves gömbölyűséget sugárzott.
Kisvártatva beült a fürdőkádba, amely – ideiglenes születésház lévén a helyszín – meglehetősen kicsi volt, így mi, többiek úgy mozogtunk a szűkös kis kockában, mint valami dinamikus térbeli kirakós játék darabjai. Robi és Tamás, majd felváltva én és néha Ági is pohárból locsoltuk Kinga hasára a meleg vizet, Kinga időnként meg-megszorította Robi kezét. Érződött, hogy jól halad a vajúdás, a kontrakciók erősödtek és Kinga szépen lazult-merült beléjük egyre mélyebbre.  
Aztán egy idő után kifelé vágyott a vízből, bement a szobába és keresni kezdte a helyét. 7-8 cm körül lehetett és a szülés eddigi lendületéből ítélve úgy látszott, már nem tart sokáig, mire megszületik a baba.
Kinga azonban sehol nem tudott letelepedni és az eddigi elengedett hangulat helyébe görcsösség költözött. “Mi lesz már, most már jönnie kéne, miért nincs vége ennek a fájdalomnak?” Egy idő után látszott, hogy a vajúdás folyamata leállt és bár kontrakciók továbbra is voltak, a tágulást nem mozdították elő. Pihenést javasoltunk és hogy Kinga kicsit ellazulhasson és esetleg egy időre enyhülhessenek a fájásai, a jól bevált ősi bábatrükkhöz folyamodva szereztünk neki egy pohár vörösbort. Ez segíteni szokott egy leálló folyamatnál, de nem elég erős ahhoz, hogy egy küszöbön álló szülést megállítson. 

pihenés és pihentetés - "hátvetve"

Közben forró muskotályzsályás borogatást készítettem Kinga hasára és egy ideig teljesen belemerültem a melegítés-csere-melegítés koreográfiájának ritmusába. Sötét volt, csend és én úgy éreztem, valami láthatatlan szál köt össze az emberiség évezredeinek bábáival, akik talán hasonló módon álltak asszonytársaik oldalán a sorsdöntő órákban. Nagyon jóleső érzés volt, hogy segíthetek, hogy tehetek valamit. 

készül a muskotályzsályás borogatás

Közben Tamás, mint az árnyék, fotózgatott-filmezgetett, az eltűnés művészetét gyakorolva, ami ilyenkor nagyon szerencsés képesség. Néha olyan jól csinálja ezt, hogy az embernek külön tudatosítania kell magában, hogy ő is ott van, másképp nem veszi észre.  
Ahogy mentünk bele az éjszakába, igyekeztünk kihúzódni a szobából, hogy Kingáék pihenhessenek. Robit, aki végig kevés szóval, de odaadó jelenléttel állt Kinga mellett, ekkorra már el-elnyomta az álom. Tamással megfigyeltük, hogy szuszogása Kinga kontrakcióinak ritmusában erősödött-halkult: még álmában is kapcsolatban maradtak egymással.
Hajnalban Ági - Kingáékkal előzetesen megbeszélve - megrepesztette a magzatburkot. Ez 8 cm-nél már nem jelent köldökzsinór-előesés veszélyt, mivel a baba feje ekkor már olyan mélyen beékelődik a csontos medencébe, hogy elállja a köldökzsinór útját. Ennek ellenére nem szívesen alkalmazzuk ezt a beavatkozást sem, hiszen minden, ami a természetes folyamatba beleszól, az akár árthat is, ezért a lehető legtovább kerülendő. Most az indokolta a döntést, hogy Kingának rengeteg magzatvize volt és Ági azt remélte, hogy a csontos fej hatékonyabban tágítja majd a méhszájat, mint a vízzel telt burok.
A sok víz távozása után valóban jöttek is erős kontrakciók, de Kinga addigra már teljesen elkészült az erejével. Az is kérdéses volt, hogy a sok víztől kinyúlt méhizomzatnak lesz-e ereje a kitolási szak nehéz munkájához. Kingát a fáradtság és az elhúzódó fájdalom ingerlékennyé tette, látszott, hogy elege van, már nem akart semmit, csak túl lenni az egészen. Amikor Ági felvetette, hogy menjenek be a kórházba, egyikük sem tiltakozott egy percig sem. Így is lett. Én a kórházba már nem mentem velük, lévén, hogy Tamás nálam jobban ismerte a kórház környékét és az adott szituációban ő tudott többet segíteni. Nekem egyébként is már nagyon kellett sietnem: az amerikai nagykövetségre mentem előre megbeszélt idõre és onnan csak nagyon indokolt esetben kockáztattam volna meg az elkésést. A követségről kijőve azonban megtréfált a "véletlen" (amiben nem hiszek), ugyanis összefutottam Tamással az utcán. Tekintettel arra, hogy mindez a szülés helyszínétől egy fél városnyi távolságra volt, statisztikailag nem volt valami valószínű! Tamás mondta, hogy a kórházba érkezés után nagyon hamar, végülis oxytocinnal, de hüvelyi úton született meg a baba, egy több, mint négy kilós kislány. Örültem, hogy Kinga végül, ha némi orvosi asszisztenciával is, de a saját erejéből adott életet kisbabájának. Egyúttal azon is eltöprengtem, vajon miért történt ez így. A kórházba menés ellen való tiltakozás teljes hiányából és a beérkezés után szinte azonnal befejeződött szülésből később arra következtettünk, hogy ez egyike volt azoknak a szüléseknek, amelyek "kórházba szeretnének menni", azaz valójában ott háborítatlanok. Lehet, hogy Kingáékban volt valamiféle belső bizonytalanság a születésházi szülés választásával kapcsolatban, vagy valami egész más, feltehetően lelki ok játszhatott közre, ami csak a kórházban szűnt meg. Mindenesetre az ilyen esetek bizonyítják a legékesebben, hogy a "hol jó szülni" kérdésre nem létezik olyan válasz, hogy "mindenkinek otthon" vagy "mindenkinek kórházban"; mindenkinek magának kell megtalálnia a saját helyét, ahol ő a legnagyobb biztonságban érzi magát. Kingáék szülése is megtalálta a maga eszközét arra, hogy eljuttassa őket arra a helyre, ahol lezajlani hivatott volt. S ha újabb kisbabájuk születne, valószínûleg ő már más lelki közegben jönne a világra, túl az első szülés félelmein, gátjain és - remélhetőleg - kívülről is, belülről is háborítatlanul.