Crescendo avagy Piros születése

Április tizenhetedike volt. Könnyen megjegyezhető dátum egy Andrea számára: másnap volt a névnapom. S nem ez volt az egyetlen tervezhető, várható eseménye az életemnek akkoriban, hanem az is, hogy nemsokára újra jelen lehetek egy kisbaba világra jövetelénél, mégpedig nem is akármilyen kisbabáénál: Ági barátnőm elsőszülöttjének érkezése volt esedékes bármelyik pillanatban. Emiatt aztán úgy teltek a napjaim, hogy mindenhová mobiltelefonnal, "szülős" táskával és a gyerekeim riasztás esetén megoldandó hirtelen elhelyezésére berendezkedve jártam. Első hallásra megterhelőnek hangzik ez a fajta készenlét, de én nagyon örültem neki: olyan volt, mint valami kis tavaszi advent, édes várakozás.

Aznap reggel, amikor Levente fiamat a bölcsibe vittem, felhívott Ági, az elso szava „nem szülünk", hogy ne nyugtalankodjak. Csak néhány apróságot szeretett volna egyeztetni a közelgő szüléssel kapcsolatban. Jó érzés volt, hogy már napok óta folyamatos telefonkapcsolatban voltunk. Ági az egyik legjobb barátnőm, így abban a szerencsében volt részem, hogy az egész várandósságát figyelemmel kísérhettem és ezen a napon közelségünk egyre csak mélyült. Éreztem, hogy a „nem szülünk" ellenére a hangjának valami érdekes aurája van, ezért azt kezdem latolgatni, vajon ott hagyjam-e Leventét a lakásunktól igen messze és Ágitól ellentétes irányban levő bölcsiben. Végül úgy döntöttem, hogy igen, hiszen ha még semmi konkrét nem történik, talán nem lesz túl hamar szükség rám. Egyben átéreztem a vidéken élő szülők szokásos indulási dilemmáját: Ágiék Tatabányán laknak, ami ugyan csak 65 km, mégsem egyszerű mérlegelni, hogy hol a határ a „még korai" és a „lekéstem" között.

Délután, ezúttal Levente bölcsiből való begyűjtésére irányuló autóút közepette újra megszólalt a telefon, megint  „nem szülünk"-kel, de Ági a beszélgetés végén mintegy mellékesen megemlítette, hogy fájogat a hasa. Közben Geréb Ági is felhívott, szerinte Ági ma szülni fog, és amilyen boszorkányos pontosságúak az ő intuíciói, tudtam, hogy nyugodtan elkezdhetem bepakolni a táskámba a gyerekek éjszakára való holmiját.

Este 7 óra. Még el se indultam az autó felé, amikor Ági másodszor is hívott, hogy most már rendszeresek a kontrakciói és gyors tempóban erősödnek. Még mindig mentegetőzött, hogy talán mégsem lesz belőle semmi, de nekem már nem voltak kétségeim a vajúdás valódiságát illetoen. Ági hangja, mint egy kéz nyúlt át az éteren keresztül a kezemet keresve. azt a fajta sürgetést éreztem belőle, amit már én magam is megéltem a saját szüléseimnél: eleinte sokáig nem szeretné az ember, ha bárki is háborgatná a vajúdását, de amikor hirtelen megfogalmazódik, hogy most már szükség lenne a segítségre, akkor alig tudja kivárni, amíg odaér. Ebbe az érzésbe kellőképpen beleélvén magam, rögtön elstartoltam a lassan leszálló szürkületben és rekordsebességgel nyomtam a gázt. Hmmm... A Budapest-Tatabánya utat már nagyon sokszor megtettem, de bizton állíthatom, hogy ilyen sebességgel még soha. Amikor a szüleim háza előtti parkolóban lefejtettem görcsbe állt kezemet a kormánykerékről, megállapítottam, hogy bizonyára Hakkinen is büszke lenne rám... Micsoda varázsereje van a szülésnek! Még egy ilyen biztonságmániás szüttyögőt is, mint én, képes erre az egy órára az autópálya ördögévé varázsolni, olyan erős a vonzás, hogy szükség van rám. Az elérhető közelség végre megnyugtatott engem is, az apróságaim elszállásolása után (a szüleim is itt laknak) már lényegesen komótosabban haladtam.

1/2 9. Az ajtón nem volt névtábla, de útba igazított az alig hallható, de dúlafülnek nagyon is beszédes nyöszörgés, ami kiszűrodött. Bogi nyitott ajtót, viszonylag nyugodtan, némi örömmel vegyes izgalommal az arcára kiülő félmosolyban, amiből megkönnyebbülten láttam, hogy a több, mint egy órás út ellenére sem jöttem nagyon későn. Végre lehiggadhatott bennem az a segítő szándékból, anyatigrisként kirobbanó pánik, amely szinte repített idáig, de aminek nincs helye egy háborítatlan szülőszobában. Ági talán épp a WC-n volt, a vadonatúj, még csak félig felújított lakásban egyedi módon ajtó nélküli helyiségben, ezért csak percekkel később találkoztam vele. Villantott rám egy mosolyt, látszott, hogy örült, hogy megjöttem, de már benne is volt a következő kontrakcióban, ami kérte a figyelmét. A kontrakciók gyakoriak voltak, valahol kettő és öt perc között, erősödőben. Közöttük viszont még élénk csevegés folyt. Ha Ági történetesen nem a barátnőm, még korai is lett volna a jelenlétem, de éreztem, hogy most jó, hogy itt vagyok. Mindenesetre igyekeztem hosszasan szöszmötölni a felszereléssel, hogy sokat lehessenek kettesben.

Amikor éppen bent voltam, Ági még "last minute" kérdéseket tett fel a szüléssel kapcsolatban, a kontrakciókat pedig szépen kivártuk. Tettük mindezt a nappali padlójára terített hálózsákon, ágy még nem lévén a lakásban. Közben Bogival számba vettük a hűtőszekrény tartalmát, összevetve az általam hozott harapnivalókkal és egyéb olyan dolgokkal foglalkoztunk, amikről úgy gondoltuk, később már nem lesz rá időnk. Többek között felállítottuk a felfújható medencét is, amelyet vízben szülés esetére készítettünk elő. Mindeközben Ági vajúdása lassan, de következetesen vált egyre intenzívebbé, egészen addig a pontig, amikor a külső jelek alapján már annyira előrehaladottnak látszott, hogy kezdtem én magam is arra vágyni, hogy jelen legyen a tulajdonképpeni szaksegítség: G. Ági. Már nem tudom, végül ki kommunikálta ezt ki felé, de ha nem én kezdeményeztem is, hogy hívjuk fel G. Ágit, akkor is jelentős szerepem lehetett benne, mert Ági gyakran tett fel "szerinted...?" kérdéseket, amelyek megválaszolása elől nem mindig sikerült kibújnom, elkerülendő, hogy túlzottan befolyásoljam őt a véleményemmel. G. Ági helyzetét bonyolította az a tény, hogy épp egy párhuzamosan zajló szülésnél is jelen kellett volna lennie, de mivel a másik kismama vajúdása még nem haladt annyira előre, végül elindult felénk és hamarosan meg is érkezett. Megjelenése érdekes módon fordított hatást látszott gyakorolni Ági vajúdására, mint Csenge lányom születésénél az enyémre: teljesen úgy látszott, mintha az eddig meglehetősen intenzív folyamat hirtelen visszakerült volna egy korábbi stádiumába. A vizsgálat csupán 4 cm-t mutatott, amin jócskán meglepődtem, mivel én magam előzőleg már vagy 6-7 centisnek gondoltam a tágulást. Erősítette ezt a gyanúmat az is, hogy Ági folyamatosan hol hányingerre, hol székelési ingerre panaszkodott, ami azonban, mint utóbb kiderült, nem állt összefüggésben sem az átmeneti szakasz, sem a kitolás közeledésével.

Ez az időzítésbeli tévedés egyfajta intellektuális alázatosságra is intett: bizony még van mit tanulnom a bábaságról: az egyes szakaszokra jellemző jelek esetében is jócskán csalhat a látszat. G. Ági eközben igyekezett felmérni a helyzetet, kérdezgette Ágit. Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött ő is, hiszen a telefonban elmondottakhoz képest még jóval korábbi szakaszában járt a vajúdás. Saját meglepettségem mellett én még egy kicsit ostobán is éreztem magam, hisz mire G. Ági megérkezett, már elég nehezen volt hihető, hogy néhány perccel ezelőtt még azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha egyedül kell helytállnom, mert G. Ági nem ér ide a baba megszületéséig...

Ezután a vajúdás hosszú órái következtek. Ági bement az időközben teljesen feltöltött medencébe. A víznek tapasztalataink és más bábák beszámolói alapján kétféle sztereotip hatása szokott lenni a vajúdóra: az egyikben ritkább, ám intenzívebb kontrakciók következnek és elengedettebb, kevésbé fájdalmas, hatékony szülés. A másik jellemző verzió a vajúdás lelassulása, a kontrakciók időben és intenzitásban való "elhalványodása", ami nem kívánatos jelenség, ha a vajúdás már visszafordíthatatlan, mert hosszú távon kimerítő, a szülést pedig elodázza - ekkor ki kell jönni a vízből. Nos, úgy tűnt, Ágival inkább az utóbbi történik: legalább másfél óra hosszat kínlódott a vízben minden említésre méltó változás nélkül, ami egyre inkább elkeserítette. Közben egyre gyakrabban váltott át egy furcsa, önszuggesztív monológba: "Minden jól van, minden rendben lesz, nincsen semmi baj." Mi ketten G. Ágival szavak nélkül is értettük, hogy emögött ott van a bizonytalanság, hogy valami akár nem-jól, nem-rendben is lehet. Jó lett volna tudni, mi az, amiről Ági ilyen módon próbálja lebeszélni saját magát, de talán ő maga sem tudta bizonyosan: benne volt abban sokminden Ági gyerekkori családi élményeitől kezdve az anyaszereppel szemben érzett utolsó perces kérdőjelekig.

Sokáig ott voltunk mellettük, próbáltunk segíteni testileg-lelkileg. Ági ugyan egy idő után kijött a vízből, de egyre fáradt, kezdett elege lenni a fájdalomból, néha felkiáltott, máskor szitkozódott, majd újra jött a "Minden rendben lesz." Aztán, ahogy egyre inkább mentünk bele az éjszakába, G. Ági visszavonulót fújt kettőnknek: befészkeltük magunkat a másik szobába.

Hajnaltájt Ági vajúdása mintha újra felerősödött volna, hányingerre panaszkodott, nem kapott levegőt, mi pedig fázósan, de türelmesen nyitogattuk-csukogattuk neki az ablakot a hűvös tavaszi hajnalban. Ám a várva várt áttörés még ekkor sem érkezett el, ezért G. Ági utolsó szóba jöhető eszközként burokrepesztést javasolt, mivel Ági ekkorra már 8 cm körül lehetett. Ági beleegyezett, így hamarosan meg is történt a dolog, s nem is hiába, mert Ági egyre többet kezdett székelési ingerre panaszkodni és a hangjai is egyre "nyomósabbak" lettek. Bogi mindeközben végig ott volt, feltűnés nélküli, csendes jelenléttel, de mindig Ági mellett, biztató szavakkal, tekintettel segítve őt. Én magam, aki előzőleg már-már arra gondoltam, hogy miért van az, hogy már a harmadik ilyen elakadásnál vagyok jelen egymás után, s rettegtem a pillanattól, amikor Ági feladja és bemegy a kórházba, ekkor újra bizakodni kezdtem és csodáltam Ágit, hogy önerejéből képes volt túljutni egy olyan belső gáton, amelyen ennyi óra után, ilyen fáradtan már nem mindenkinek sikerül.

Közben a "nyomós" hangok erősödni kezdtek, Ági leült egy két összetolt székből rögtönzött szülőszékre, Bogi hátulról tartotta. A kitartó nyomás következtében kisvártatva megjelent a baba feje búbja. Biztattuk Ágit, hogy már látszik, ő pedig a következő kontrakció erejével már tolta is tovább. Ekkor egy szabálytalan, sötét vonalat láttam meg Ági gátján, csodálkoztam, hogy mi lehet, hiszen ahhoz még nem volt kinn eléggé a fej, hogy gátrepedés vonala lehetett volna. Jó sokáig kellett néznem, mire rájöttem, mi az: a vonal egyszer csak arrébb mozdult, egy dús, fekete hajfürt volt a baba egyébként még alig látszó fején. Hamarosan elődomborodott a fejecske, én pedig felszakadó örömmel néztem életemben az első kis arcra, amelyet tényleg láthattam is világra jönni. A következő nyomásra kipottant az egész kicsi baba. Nagyon rövid volt a köldökzsinór, nem ért fel Ági hasáig. Egy párnán tartottuk a kis apróságot, aki szinte azonnal rózsaszínűre váltott és sírt is egy pár hangot, csak úgy udvariasságból. "Kislány!" - ez volt Ági első szava, arcán nagy-nagy öröm. A várandósság alatt egyszer sem kérdeztek rá az ultrahangvizsgálatokon a baba nemére, mégis végig Pirosnak szólították; izgalmas volt, hogy tényleg kislány-e. De ehhez még így, egypercesen sem férhetett szemernyi kétség sem: elképesztően dús, hosszú fekete haja és finom metszésű kis szája az első pillanattól apró hölgyszemélynek láttatta.


Az újdonsült család a néhány perces kicsi Pirossal

A családi idill azonban csak fájdalmasan rövid ideig tarthatott, ugyanis mi, akik Ági szülőcsatorna felőli oldalán álltunk, láttuk, hogy Ágiból a normálisnál sokkal erősebben folyik a vér. Nekem, aki ilyet még sosem láttam, egészen meghökkentő volt látni, ahogy folyik lefelé a piros patak, mintha gyenge sugárban a csapból folyna – úgy tűnt, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon sok vért lehetne veszíteni így. G. Ágin nem éreztem ijedtséget, csak valami másik üzemmódba való átváltást: hirtelen nagyon tettrekész lett, gyors és ellentmondást nem tűrő. Ágit lefektettük a földre a matracra, amin előzőleg vajúdott, majd G. Ági erőteljesen masszírozni kezdte a hasát, hogy a méhe tónust kapjon, én pedig eközben G. Ági kérésére homeopátiás Arnica-t adtam neki. G. Ági infúziót kötött be neki a folyadékveszteség ellensúlyozására. Láttam, hogy egy kicsit megremeg a keze, de az arcán nem látszott félelem. Ebből arra következtettem, hogy a helyzet rázós ugyan, de G. Ági még mindig a kezében tudja tartani. A vérzés hamarosan csökkenni kezdett egy kicsit, de nem állt el teljesen és látszott, hogy Ági elég sok vért veszített. G. Ági közben kiderítette, hogy nem gátsebből, hanem a méhből vérzik (bár volt egy jelentéktelen, bőrfelületi gátrepedése is, de az nem vérzett). Kisvártatva megszületett a lepény, szemmel láthatólag egy darabban volt, a vérzés mégsem állt el teljesen, bár egyre csökkent. Aztán eljött az a pillanat, amikor már alig-alig vérzett, amennyi talán még egy normális frissen szült anyánál is lehetett volna. Ági azonban sápadt volt, halványan olvadt bele a feje alatt levő fehér lepedőbe. G. Ági néhány pillanatig habozott, hogy mi legyen – a háborítatlanság védelme és a maximális biztonság iránti igényesség racionalitása viaskodhatott benne, de aztán határozottan döntött és javasolta, hogy a biztonság kedvéért menjenek be a kórházba, hogy megnézhessék, hogy honnan eredt a vérzés, illetve hogy Ági transzfúzió-közelben legyen, ha netán mégis szükség lenne rá. Azt is mondta, hogy ha mindez nem Tatabányán, hanem olyan helyen történt volna, ahová G. Ági pillanatok alatt vissza tud menni, ha kell, akkor talán nem lett volna muszáj kórházba menni, de így messziről nem tudott volna értük teljes felelősséget vállalni. Ági egy darabig tiltakozott, de Bogi is és én is bólogattunk, hogy ez most bizony tényleg szükséges, így hát ő is beleegyezett és hívtunk egy mentőt.

Két percen belül már ott is voltak. Ágival az otthonszülés kísérőinek e szülés idejében fennálló igencsak brutális szakmai üldöztetése miatt nem mehettünk be a kórházba. Fájdalmas elszakíttatás volt ez, nekünk is, de Áginak még inkább. Csak utólag tudtam meg, hogy a kórházban nagyon barátságtalanul bántak vele, felelőtlennek, csapnivaló anyának és minden egyébnek elhordták, a gátsebét “vizsgálat közben” tovább szakították, majd összevarrták – sokkal komplikáltabban, mint amennyire indokolt lett volna, amitől ő egyébként még hosszú hónapokkal később is testileg-lelkileg szenvedett. Sosem tudtuk meg, mitől vérzett. A méhből csak nagyon kicsi szövetdarabok kerültek elő, amik önmagukban nem tudtak volna ilyen erős vérzést okozni. Vért utólag nem kapott. Bogi igazi védelmező családfőként állt mellettük a kritikus pillanatokban és ha kezdetben úgy is tűnt, hogy mindenkivel összeveszett Ágiért és Pirosért (akit örvendetes módon egy percre sem adtak ki a kezükből), később mégis kivívott maguknak valamiféle csodálkozó tiszteletet - és a jogszerű bánásmódot is - és rövid idő – mintegy másfél nap - múlva haza is vitte kis családját.

Kemény vajúdás, nehéz szülés volt. Bár kicsi Piros háborítatlanul látta meg a napvilágot, életének első órája a kelleténél mozgalmasabbra sikeredett. A sors úgy akarta, hogy az utolsó pillanatban mégis szükségünk legyen orvosi segítségre. Mégis úgy érzem, minden, ami ott volt, ami történt, betöltötte a feladatát. Ez a baba ott és úgy született, ahogy a legjobb volt neki, ahol őt a legjobban várták és szerették. A kórházat pedig arra használtuk, amire való: egy kóros állapot megszüntetésére. Más kérdés, hogy ugyanez a kórház legalább annyi sebet ejtett Ágin, mint amennyit meggyógyított, de ez a történet már nem rólunk szól hanem őróluk. Ági utólag is nagyon nehéz, de összességében mégis pozitív élményként írta le magát a vajúdást és a szülést, egyedül a kórházi bánásmód hagyott benne sötét nyomokat. Még a legbrutálisabb fenyegetések és vádaskodások sem tudták eltántorítani hitétől: ha még egyszer végig kellene csinálnia, akkor is az otthonát választaná helyszínül.


Piros és én egy hónappal később