Jázmin születése
Budapest, 2003. január 21., 3460 g

Györgyivel úgy ismerkedtem meg, hogy egyszercsak betoppant az egyik AquaNatal órámra. Feltűnt, hogy azonnal valamiféle nagy lelki rokonságot éreztem vele, pedig még meg se szólalt. Aztán beszélgetni kezdtünk: kiderült, hogy otthon szeretne szülni - "ahá, innen a rokonlélek!"- gondoltam, ráadásul a vízhez való erős kötődése révén a vízbenszülést is forgatja a fejében. Rögtön felajánlottam neki a segítségemet a vízbenszülés minél jobb technikai hátterének megteremtésében (vajúdómedence, kellékek stb.), s Györgyi időközben igen szorgalmas látogatója lett az óráimnak is.
Elemében volt a vízben, sőt, emlékszem a fancsali arcára, amikor ki kellett jönni a medencéből: ilyenkor a nagy pocakkal valóságos "gravitációs sokk" volt számára újra érezni a szárazföld tömegvonzását. De Györgyi nemcsak a vízben volt elemében: nagyon harmonikus személyiségnek ismertem meg, törekedett az egészséges táplálkozásra, látszott rajta, hogy mély lelki életet él és egyáltalán: öröm volt ránézni a rengeteg fekete hajával és a törékenységnek és a gömbölyűségnek valamiféle jókedvű összhangjával, ami belőle sugárzott.

Mivel az otthonszüléseknél szokásos, hogy a bába mellett mindig egy dúla is jelen van, amikor eljött az idő a választásra, a szülőpár engem kért meg, aminek nagyon örültem. Mindig foglalkoztatnak az "AquaNatal-mamák" szülései, hiszen itt derül ki igazán, mennyire volt hasznos a vízi mozgásos előkészítő, de mivel Györgyi volt az első közülük, akinél úgy nézett ki, hogy otthon, háborítatlanul és esetleg vízben jöhet világra egy kisbaba, különösen kíváncsi voltam, hogy sikerül a szülés. De a fő ok, ami miatt örültem, hogy ott lehetek, az volt, hogy nagyon megkedveltem Györgyit és már előre drukkoltam neki.

Január elején egy este aztán megszólalt a telefonom és Györgyi közölte, hogy szerinte elindult a dolog, mert fájogat a hasa. Meglepetésként ért a hír, mert a várt időponthoz képest még két hét volt hátra és nem gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lesz rám. Kicsit kérdezgettem Györgyit, hogy mit érez és a leírásából először úgy tűnt, hogy tényleg vajúdik, de aztán, miután padlógázzal hazamentem a bábatáskámért és a vízbenszülős felszerelésért, mindezt vadul behajigáltam a csomagtartóba és kifulladva a telefonra rogytam, hogy megtudakoljam, változott-e a helyzet, addigra már elég egyértelmű volt, hogy csak téves riadóról van szó: a kontrakciók leálltak. Na, sebaj, legalább összepakoltam. A sietségnek részemről egyébként az volt az oka, hogy Györgyiék tőlünk több, mint egy órányi távolságra laknak (plusz a gyerekeim elhelyezése) és ilyenkor mindig szeretek minél hamarabb menetkész lenni, hogy időben odaérjek. Az ilyen helyzetekben sokszor irigyeltem már G. Ági "boszorkányságát", hogy teljesen pontosan ki tudja hallani a vajúdó hangjából telefonon keresztül, hogy hol tart. Nekem ezen a téren még van hová fejlődnöm.

Arra számítottam, hogy a vajúdás ezek után egy-két napon belül tényleg megindul, ezért ettől kezdve mindenhová bekapcsolt telefonnal jártam, de végül csak a szülés "kiírt" napján: január 21-én reggel 1/2 9 körül érkezett a hívás: elfolyt a magzatvíz. Györgyi hozzátette, hogy egy kicsit sárga, de nem tudja, mitől, mert egyébként is a WC-n ült, amikor elrepedt a burok. A leírásból ítélve valami tojásfehérje-színt képzeltem el, úgyhogy nem gondoltam, hogy a "sárga" az aggodalomra okot adó magzatszurkot jelentheti, mert az inkább zöld vagy barnás szokott lenni, de G. Ági később azt javasolta Györgyiéknek, hogy menjenek be hozzá a városba vizsgálatra. Mivel kontrakciók nem voltak, én közben szép komótosan elvittem a gyerekeket az oviba, bölcsibe. Mire egy fél órával később hazaértem, számos nem fogadott hívást jelzett a telefonom, ezért visszahívtam Györgyit, aki izgatott hangon jelentette, hogy mennek a kórházba, mert mire Ági megvizsgálta, addigra még sárgább víz kezdett folydogálni és ez már biztos, hogy magzatszurok.

Nem volt mit tenni. A sárgás-barnás mekóniumos (magzatszurkos) víz egy már régebben történt vagy krónikus oxigénhiányos állapot jele (szemben a friss mekóniummal, ami zöld és jelenlegi oxigénhiányra utal), s egyben egy olyan figyelmeztető jel, ami után nem biztonságos otthon maradni. Ági javasolt egy kórházat és egy orvost, ahol szerinte a körülményekhez képest legkevesebb háborítás volt várható. Györgyiék már úton voltak oda és én is azonnal mentem, bakancsban, melegítőben, ahogy éppen voltam. Györgyi - érthető módon - elég ideges volt, félt és dühítette, hogy nem jött össze az utolsó részletekig gondosan megtervezett otthonszülés. Őszintén szólva engem is meglepett a dolgok ilyen alalkulása, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy ha valaki, hát Györgyi az, aki mindenfajta gond nélkül fog szülni. Na, ennyit az én megérzéseimről - gondoltam keserűen. Utólag visszagondolva Györgyi azért elég sokszor felhívott az utolsó napokban a különféle apró aggodalmaival, amit én akkor az először szülők teljesen normális harctéri idegességének véltem, de most már nem tudom, nem volt-e benne valahol ennek a helyzetnek az előszele. De még ha így volt is, kár ezen utólag morfondírozni, mert ezekben a dolgokban mindkét irányban könnyű a feltételezéseinkben csalatkozni.

Nekünk itt az volt a dolgunk, hogy az adott helyzetből az adott körülmények között a legjobbat kihozzuk. Ezt tudatosítva mentünk be együtt a szülészet épületébe. Györgyinek első látásra nagyon nem tetszett a kórház, ezért tettem egy kísérletet, hogy elérjek telefonon egy másik ismerős orvost, de mivel épp nem volt ügyeletben, tőle csak információs szinten kaphattunk segítséget. Így aztán ott maradtunk és megkerestük Dr. Zéixet, akit Ági ajánlott. Megvizsgálta Györgyit, majd kapott egy ágyat a vajúdószobában, egy nem túl nagy, ám hatágyas helyiségben, illetve egy széket is, amin ülve mindjárt rákapcsolták a CTG-t. A baba jól volt. A folyosón találkoztunk Györgyi anyukájával, egy fiatalos, kicsit "ezoterikus" külsejű, lendületes hölggyel, akiről már előzőleg tudtam, hogy asztrológiával foglalkozik, de ha nem tudtam volna, most akkor is megtudom, ugyanis Györgyi anyukája egyfolytában asztrológiával foglalkozott: átszellemülten ecsetelte, hogy a mai napon a csillagok állása mennyire szerencsés a baba világra jöveteléhez. Györgyi szóban átadott neki egy bevásárlási listát néhány létfontosságú hiányzó kórházi felszerelés beszerzésére (pl. WC-papír), majd hamarosan útjára is bocsátottuk. Kicsit később Peti (Györgyi párja) is bemehetett a vajúdóba, majd én is bekéreckedtem. Szerencsére beengedtek, sőt, még elég szék is jutott mindnyájunknak. Az orvosnak elmondtuk, hogy szeretnénk, ha a szülés a helyzet komplikáltságához képest a lehető legkevesebb beavatkozással zajlana, amiben ő készségesnek mutatkozott. Az "elmondtuk" egyébként a dúla-játékszabályok szerint arra vonatkozik, hogy mindig közösen megbeszéltük, hogy mit szeretnénk, amiben próbáltam  információkkal segíteni Györgyit, de a döntéseket ők hozták meg és ők is mondták meg a személyzetnek.

Györgyinek még alig-alig voltak kontrakciói, viszont nyűgös volt, zsibbadt a lába, sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni, zavarta, hogy nem mozoghat, látszott, hogy feszült. Még a kórház előtt megkínáltam egy szilvás sütivel, mert a korábbi kórházi tapasztalataim alapján attól tartottam, hogy bent egyáltalán nem engedik majd enni (a független bábák és a WHO által élénken ellenzett, ám igen elterjedt káros kórházi rutin), de a tiltás csak kora délután érkezett, amikorra Györgyi kezdett igazán éhes lenni.
Petivel mi kint megettünk néhány szendvicset, amiket én eredetileg még G. Ágira gondolva vettem meglehetősen nagyvonalú mennyiségben, s most nagyon jól jött, mert tegnap este óta még egyikünk sem evett.
A CTG szerencsére folyamatosan jó szívhangokat jelzett, ezt már én is nagyjából meg tudtam állapítani. Később valahogy mégiscsak letelepedett és sok ideig nem történt semmi. Ekkor magukra hagytam őket, hátha a családi intimitás használ majd a vajúdásnak. Délután 4-re mentem vissza, az orvos is ekkor jött meg az ügyeletébe, mivel előzőleg valahol máshol dolgozott.

Mivel Györgyinek még mindig nem voltak számottevő kontrakciói, az orvos oxytocin infúziót javasolt, ami ellen nem tiltakoztunk, mert a mekóniumos víz miatt valóban nem lett volna tanácsos többet várni a vajúdás beindulására. Mivel a szomszéd szülőszobában épp szülés zajlott, már vagy este 6 volt, mire tényleg elindult az infúzió. Közben megfigyeltem néhány érdekességet a szülészet elrendezésével kapcsolatban: A helyiségegyüttesbe a folyosóról belépve kis előszoba, majd rögtön egy vékony függönnyel leválasztott vizsgáló következett, melyről lelépve, illetve a függöny legkisebb meglebbenésekor az éppen vizsgált páciensnek jó esélye volt, hogy szembe találja magát valamelyik másik vajúdóval vagy annak hozzátartozóival, akik egyébként utcai ruhában voltak jelen (engem és a melegítőmet is beleértve), mert köpeny, csereruha nem volt elérhető. A zuhanyzó és a WC szintén csak függönnyel volt a folyosóról leválasztva. A vajúdóból nyílt egy körülbelül ugyanakkora személyzeti szoba, majd abból három, külön ajtóval-fallal rendelkező szülőszoba. Az intimitás ily módon való védelmét csak addig  üdvözölhettem magamban nagy örömmel, amíg meg nem tapasztaltam, hogy az ajtók folyamatosan félig vagy egészen nyitva vannak, minek következtében a vajúdóhelyiségben tartózkodók elé pont a szülő nő szétnyitott lábainak látványa tárul. Mentális jegyzetet készítettem magamban az ajtó becsukására való ügyelésről, ha majd mi is bekerülünk oda.

Vizsgálódásaim közepette feltűnt még valami. S ez olyan jellegzetes felismerés volt, hogy most külön hangsúllyal említem. A szülőszobák ajtaján egy-egy kis aranyszínű táblácska függött: minden szobának külön névadója volt. Elolvastam őket. Mindegyik férfinév. Ha semmit, de semmi mást nem mondanék a mai magyar szülészetről, csak ezt az egyetlen tényt, akkor sem tudnék róla beszédesebben szólni...

S azon, hogy az egyik szülőszoba névadója épp egy fogamzásgátló eszköz kifejlesztéséről híres orvosprofesszor volt, már szinte meg se lepődtem. S talán azért is írom ide mindezt, mert ahhoz, hogy a szülés végre elkezdhessen a nőkről, a szülő anyákról szólni, ahhoz a történelmet nekik, nekünk kell írni és ehhez mindenkire szükség van, akit érdekel a saját sorsa.

A történethez visszatérve: Györgyi este 6 óra felé aztán megkapta az infúziót. Sajnos nem a kézfejébe, hanem a könyökhajlatába adták, ezért nem tudta behajlítani a karját és az is elég szerencsétlenül alakult, hogy pont a másik karján lógott az infúzió, mint amelyik oldalra a CTG zsinórjai, amit egyébként reggel óta csupán néhány perc erejéig vettek le róla (ami a komplikációgyanús helyzet miatt érthető is volt, csak kényelmetlen). Az oxytocintól aztán azon nyomban megérkeztek az erős kontrakciók, úgyhogy Györgyi rövidesen igazi vajúdásba kezdett. Sokáig nem találta a helyét és érezhetően feszült volt, még mindig pusztán attól a ténytől, hogy kimozdították őt a jó kis otthoni környezetéből, az egyetlen helyről, ahol ő a szülését el tudta képzelni és be kellett jönnie ide, egy idegen helyre, ahol csak szorong és feszeng. Látványos volt, ahogy az elengedettségnek ez a fajta hiánya blokkolta nála a vajúdás beindulását. Az oxytocin azonban generálta a vajúdást és szerencsére Györgyi rövidesen "vette a lapot" és kezdett egyre inkább befelé fordulni. Rövidesen kaptunk egy mozgatható infúziós állványt is, ami végre lehetővé tette, hogy Györgyi változtathasson a testhelyzetén és a CTG készüléket is arrébb pakolhattuk. Ez sokat segített. Eleinte derékfájásra panaszkodott, ezt a személyzet mikrosütőjében felmelegített rizses zsákkal és olajos masszázzsal igyekeztem enyhíteni.

Később az erősebb kontrakciók csúcspontján már látható volt az arcán a megváltozott tudatállapot, utólag el is mondta, hogy kicsit szédült és "nem volt magánál". Nagyon jó kis testhelyzeteket talált ki magának: Petivel támaszkodtak egymás hátának, majd Györgyi leült egy nagy vajúdólabdára, amit a szomszéd szülőszobából szereztünk, Peti pedig mögé ült a szülőágyra és hátulról tartotta, miközben ő a labdán ringatózott, én pedig a földön ültem és páros lábbal támasztottam a labdát, hogy ki ne guruljon alóla. Időnként négykézláb is volt, de csak rövid ideig, mert nem nagyon tudott a karjára támaszkodni az infúzió miatt.

Közben megérkezett az éjszakai műszakos szülésznő egy fiatal, apró, törékeny termetű, elképesztően szép fekete hajú, végtelenül türelmes, halkszavú és puha kezű lány személyében, akinek nagyon megörültünk, mert a nappalost valamiért Györgyi kevésbé szívelte, pedig nem volt vele semmi konkrét problémánk. Este 9 felé megvizsgálta Györgyit és azt kérdezte, kapott-e már valamilyen fájdalomcsillapítót, mert ha nem, akkor jó lenne, mert egy kicsit még feszes a méhszája és az ellazítaná. Amikor kiment, kupaktanácsot tartottunk és én azt javasoltam, hogy semmiképpen ne kérjen fájdalomcsillapítót, mert az eddigi tapasztalataim szerint ez egyet jelentett volna a gerincvelői (epidurális) érzéstelenítéssel, az pedig nemcsak kockázatos dolog (és a babának sem tesz jót), de megváltoztatja és elveszi az egész szülésélményt, a fájdalmat pedig nem veszi el olyan mértékben, mint amennyire az ember gondolná. Györgyi egyetértett, még a kontrakció csúcsán is azt mondta, hogy nem, fájdalomcsillapításról szó sem lehet. Kisvártatva bejött az orvos és nagyon kedvesen elkezdte magyarázni, hogy ő voltaképpen csak egy No-Spa (görcsoldó) injekciót szeretett volna adni Györgyinek a méhszáj lazítására és megpróbálta őt lebeszélni a tiltakozásról, ami nem került nagy erőfeszítésébe, mivel Györgyi eredetileg sem erre, hanem az érzéstelenítésre mondott nemet. A félreértésre valószínűleg az adott okot, hogy a szülésznő szerint az injekcióhoz lehetett volna keverni még valamiféle egyéb fájdalomcsillapító hatású komponenst is, de ezt sem kértük. Mivel nekem eddig nem volt tapasztalatom a görcsoldó injekció szülészeti alkalmazásával kapcsolatban és az oxytocin egyébként is olyan természetellenes helyzetet generál, ami után már nagyon nehéz megmondani, hogy mit fogadjon el az ember és mit utasítson vissza, ebből a döntésből igyekeztem teljesen kimaradni.

Zéix doktor egyébként végig rendkívül korrekt módon tájékoztatta Györgyit mindenről, kikérve a beleegyezését minden egyes olyan lépés előtt, ami valamiféle orvosi beavatkozást jelentett, így érezhette, hogy a döntés az ő kezében van és ehhez az információ alapot is megkapta. Ez nagyon jólesett neki is meg közvetve nekem is.

Az injekciót a szülésznő adta be. Györgyi akkorát ugrott, amikor belenyomta a farizmába a tűt, hogy még egyszer kellett szúrni, mert szabályosan leugrott róla. Szegény a fájdalomra már hiperérzékeny lehetett. A mi türelmes szülésznőnket azonban még ez sem hozta ki a sodrából (ezen a ponton kezdtem azt gondolni, hogy komoly érzéke van a szakmához; mások legkésőbb ezen a ponton biztos beszóltak volna a vajúdónak valamit), egyetlen zokszó nélkül megismételte a műveletet, ezúttal sikerrel.

Györgyi átélte a holtpontot, amikor a legfáradtabb volt és már kezdett nagyon elege lenni. Aztán átlendült ezen és a vajúdás intenzitásából hamarosan érezhető volt, hogy elérte az átmeneti szakaszt, amikor a méhszáj már majdnem teljesen kitágult, de még nincsenek tolófájások. Erre utalt az is, hogy gyakran panaszkodott hidegrázásra, hányingerre.

A következő vizsgálat úgy 1/2 11 felé majdnem teljesen eltűnt méhszájat mutatott, de még volt egy kis perem az elülső oldalon. Sejtettem, hogy ilyesmi lesz az eredmény, mert Györgyi az előző kontrakció végén már kicsit "nyomós" hangokat kezdett adni. Ekkor már nem ment vissza a labdára, ahol eddig ült, hanem úgy maradt fekve az ágyon, mondván, hogy fekve könnyebb ellenállni a nyomáskényszernek, amíg el nem tűnik a maradék méhszáj. Közben serény készülődés kezdődött, bejött egy csomó ember: takarítónő, csecsemős nővér, gyerekorvos és maga Zéix doktor is. Hamarosan teljesnek nyilváníttatott a tágulás és Györgyi hivatalosan is megkapta az engedélyt a nyomásra (nem mintha eddig vissza tudta volna tartani). Sajnos ekkor - számomra kevéssé érthető okból - úgy kezdett tűnni, mintha létfontosságú volna, hogy a baba most már aztán tényleg gyorsan szülessen meg. Utólag azt gondolom, ez a helyzet leginkább azért állt elő, mert ha már felébresztették ezt a sok embert, valamit muszáj volt gyorsan "produkálni". Ebben azonban ott nem voltam biztos, mert az alapkomplikáció miatt nem tudtam, hogy mi az, ami még mehetne természetes úton és mi az, ami nem. A baba szívhangjai mindenesetre végig jók voltak, mindössze az átmeneti szakasz végefelé észleltem néhány lassulásos szakaszt a kontrakciók után, de ez nem volt nagyon nagy mértékű (még normálisnak számított) és a kitolási szakra teljesen vissza is állt.

Györgyi nyomott, mindenki diktált, hogy csukja be a száját és tartsa benn a levegőt (ez az egyik legelterjedtebb kórházi instrukció, amit a kitolási szakban adnak; szerintem nem valami jó, mert az összepréselt száj feszes gátat okoz és a vért is az arcba szorítja). Györgyin látszott, hogy fárad és a kontrakciói is egy kicsit ritkábbak és gyengébbek lettek. Időnként Zéix doktor csavart egyet az oxytocin csapján és akkor jött egy erőteljesebb kontrakció. Közben bedugta a fejét az ajtón még két nővér (eddig Györgyivel együtt nyolcan voltunk a szobában, így uszkve tízen), akikkel az orvos és a szülésznő hátrafordulva mindenféle kórházi ágyról és elhelyezésről beszélt, miközben mindketten kedélyesen könyököltek Györgyi lábára. A mozdulatból sugárzó elképesztő oda nem figyelésre csak azért nem voltam dühös, mert Györgyit ez valamiért nem zavarta (talán még jól is esett volna neki az érintés, egy odafigyelősebb) és mert egyébként mindketten végig nagyon kedvesen viselkedtek és az orvos rövid úton ki is ebrudalta a nővéreket. De a szemléltetés kedvéért azért megörökítettem, íme:

Miután Györgyi nyomására a baba csak nem akart "szintidőn belül" megszületni, Zéix doktor elkezdte kézzel tágítgatni a belső hüvelyfalat. Nem irigyeltem Györgyit, mert ez az eljárás igen fájdalmas. Előzőleg megbeszéltük az orvossal és a szülésznővel is, hogy Györgyi nagyon nem szeretne gátmetszést, amire mindketten hajlottak, bár Zéix doktor kifejtette, hogy "az először szülő nők 70 százalékának kell gátmetszés, a másodszor szülők 70 százalékának nem" (érdekes, az otthonszüléseinknél 12 év alatt 1700-ból csak 2 esetben "kellett", úgy látszik, az otthon szülő nőknek másmilyen a gátjuk... :oP). Mindenesetre mi megelégedtünk azzal, hogy megígérte, megpróbálja Györgyit a 30 százalékba "belepréselni" (Egyébként a jelenlegi magyar kórházközi átlaghoz képest Zéix doktor százalékaránya az egyik legjobbnak mondható még így is).

Már a kitolási szak kezdetén felvetettem, hogy nem lehetne-e a szülőszéken szülni (értem ezalatt a WC-ülőke és hokedli keresztezésével előállított bába-alkalmatosságot), amiről aztán a személyzet azzal az ügyes trükkel beszélte le Györgyit, hogy a szülőszék nem párnás és kénylemetlen rajta ülni, míg a szülőágyat át lehet alakítani pont olyanra, mintha szék lenne. Erre ő ott maradt, pedig a maximum, amit az ágyból ki lehetett hozni, az egy félig ülő, de még mindig hátra támaszkodó helyzet volt, egyáltalán nem olyan, mint a sámliszerű széken.

A kitartó nyomás Györgyi részéről rövidesen mutatni kezdte az eredményét: megjelent a baba feje búbjából egy egészen kicsi, aztán egy picivel több és végül már egy fél teniszlabda nagyságú rész. A kontrakciók között mindig eléggé visszacsúszott, aminek Zéix doktor nagyon nem örült, én azt gondoltam, talán rajta van a köldökzsinór a nyakán, akkor szokott egy kicsit hosszabban ki-be mászkálni a fej (utólag bebizonyosodott, hogy nem volt ott a zsinór, úgyhogy tévedtem). Türelme végleg fogytán, Zéix doktor Györgyit hanyatt fektette, majd a hasát felülről nyomva próbálta meg a babát kifelé mozgásra bírni, s közben egyre több szó esett a mégiscsak-gátmetszésről. A fülemben csengtek G. Ági szavai, hogy "ha hanyatt fekvésre kényszerítenek, akkor már tökmindegy, hogy mi lesz a gátaddal", mert nem szabadon választott pózban könnyebben lehet, hogy csúnyán szakad. Abban sem voltam biztos - a CTG már nem ment -, hogy a baba jól van-e még mindig. Így aztán nem próbáltam Györgyit erélyes tiltakozásra rávenni (utólag nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem-e), de azt azért elértük, hogy várhattunk még egy kontrakciót, aztán még egyet, de amikor arra sem jött ki a baba, akkor Zéix doktor elvágta Györgyi gátját, na nem hatcentiset, mint amilyet sajnos már volt alkalmam látni, hanem "csak" kb. két és felet. Györgyi rögtön panaszolta, hogy nagyon csíp, fáj. Még két kontrakció kellett, mire végül átjött a fej: egy rózsás, szép nagy, némi vizes hajjal keretezett arcocska. Utána már jöttek is a vállak és amikor már csak derékig volt benn a baba, Zéix doktor úgy fordította, hogy Györgyi lássa és még szólt is neki, hogy nézze meg, ahogy kibújik. Az is nagyon jó volt, hogy közben végig csak egy gyenge fényű kislámpa égett és Zéix doktor még a csecsemős nővérnek sem engedte felkapcsolni a spotlámpát, mondván, hogy respektálja a baba háborítatlanság iránti igényét és nem akar a szemébe világítani. Nagyon látszott rajta, hogy igyekszik a kedvünkben járni. A babát néhány másodpercre letették, majd boszorkányos gyorsasággal és mindössze egy csőledugással leszívták a torkából a nyákot (az ilyen csőledugósdinak normálisan nem örültem volna, de a mekóniumos víz belégzése veszélyes lehet). Közben, mivel felém volt a lába, láttam, hogy kislány (Györgyiék nem tudták és inkább kisfiúra tippeltek), de nem akartam szólni, mert mi általában hagyni szoktuk, hogy hadd fedezzék ezt fel maguknak a szülők. Noszogattam egy kicsit Petit, hogy nézze meg, de mielőtt sikerült volna odairányítanom a figyelmét, valaki bemondta, hogy "KISLÁNY".

Györgyi azonnal mondta, hogy "Jázmin!" és ebben a pillanatban odatették a babát a hasára, bőrt a bőrre, csak kívülről volt betakarva. Kicsi Jázmin jól észrevehetően lélegzett, de sírni csak néhány másodperc múlva sírt és akkor is csak néhány hangot, a rend kedvéért. Közben Peti oldalról nézegette, a meghatottság egy könycseppjét törölve ki a szeme sarkából, Györgyi rögtön szélesen mosolygott.

Itt megint meg kell állnom egy észrevétel erejéig. Györgyi első szava, amikor a baba a hasára került, az volt: KÖSZÖNÖM! Nekünk, a segítőknek szólt. Ez a szó alapvetően az egyik legszebb emberi gesztus, amit valaha is kinyilvánítani lehet, mégis belém hasított. Már hallottam ugyanezt a szót, ugyanezzel a hangsúllyal, ugyanebben a helyzetben. Egy másik anya mondta egy másik kórházban. Akkor is ugyanilyen rossz volt nekem. Miért? Azért, mert egy háborítatlan szülésnél nem ez az első szava egy anyának. Ott nem mástól kapja, hanem saját akaratából magához veszi a gyerekét, ha elérkezettnek látja az időt, mi csak tartjuk addig és betakarjuk, ha kell. Köszönöm? Kinek? Mit? Hogy megszülted, te magad, a saját gyerekedet? Persze, két órával később, a búcsúzkodásnál már az otthonokban is elhangzik és jólesik a "de jó, hogy itt voltál", de ez egész más. Itt ezzel a hangos köszönömmel vált teljessé Györgyi szülésének átadása valaki másnak: az orvosnak, az intézménynek, a segítőknek. Akinek aztán meg kell köszönni.

Próbáltam menteni a helyzetet néhány mentegetőző szóval, hogy "nem mi voltunk, te csináltad". Talán sikerült is átadnom belőle valamit. Két másodperc múlva azonban már egyáltalán nem létezett sem ez, sem semmi más, mert a szülőpár teljesen átadta magát az örömnek, hogy kicsi Jázmin a világra jött. Bezárult fölöttük az az áldott burok, ami minden külső ingert kizár és egy időre csak egymás számára enged teret, érzékelést.

Hátrébb léptem hát ebből a térből. Ekkor láttam meg, hogy a köldökzsinór már el van csatolva. Alig néhány másodperccel a születés után. A szülésznő megkérdezte Petit, szeretné-e elvágni. Györgyi rögtön kérdezte, "miért, már nem pulzál?". Zéix doktor még valami olyasmit is mondott, hogy "ó nem, nálunk mindig meg szoktuk várni, amíg megszűnik a pulzálás". Pedig ez nyilvánvalóan nem volt igaz, mert ennyi idő alatt kizárt, hogy leálljon a köldökzsinórban a keringés, de a baba köldökéhez közel eső oldalon még ennél sokkal hosszabb idő múlva is mindig találuk pulzust. Persze csak ha előzőleg nem csatolja el valaki... - morgolódtam magamban.

A méhlepény viszonylag hamar, mintegy tíz perccel a baba megszületése után, egészségesen, egy darabban jött ki. Ezután Zéix doktor hozzálátott a gátseb összevarrásának, amit nekem, mivel bábatanoncságomra hivatkozva nagyon érdeklődő voltam, külön el is magyarázott (nagyon közérthetően, szemléletesen tudott magyarázni mindenről). Lettek belső és külső varratok is, mindegyik felszívódó cérnával, de ami nekem szimpatikus volt a dologban, hogy a külső varratokat egy a plasztikai sebészetben is használatos varrási technikával varrta meg a bőr alatt, amitől a bőrfelszín egészen szép sima lett és a végek sem álltak ki a sebből, így később nem fog szúrni és szebben is gyógyul. Legalább ennyi vigaszunk lett, ha már a vágás megesett.

Györgyiék megkérdezték, megfürdetheti-e Peti a babát. Persze, már hozták is a kiskádat. Györgyi és a szülésznő aztán addig magyarázták, hogy hogyan kell egy babát szakszerűen megfogni, mire Petinek teljesen inába szállt a bátorsága, de végül sikerült prezentálnia a közmegelégedésre szolgáló fogást.

Jázmin baba a langyos vízben, amikor végre elültek körülötte az instrukciók, teljes megelégedéssel elnyújtózott. A tompított fényben kicsi szemeit nyitogatva, négezetve, majd újra lecsukva és átadva magát az ismerős lebegésnek, végre megérkezett, és én mosolyogva néztem, hogy a végén azért mégiscsak jutott egy kiskádnyi abból a folyékony békességből, amibe Jázmin születését kezdettől fogva szánták.