Anna születése

Verofényes május volt, azoknak a napoknak egyike, amikor a nyár megmutatja egy kicsit rég nem látott arcát, hogy ízelítõt adjon saját magából: az elkövetkezendo hónapok ígéretét.
Nagyon jó napom volt. Nemcsak azért, mert imádom a nyarat, még a legnagyobb hoséget is, hanem azért is, mert csupa jó hírt kaptam aznap: újra várandós az egyik legjobb barátnom, és egyébként is: Érdre készültem éppen, az akkor-még Születésházba egy kellemes délután elébe nézve kismamák között, ami a hivatásom, ahol a legjobban érzem magam. A világ meglehetosen gömbölyunek tunt, és az voltam én magam is, lévén saját várandósságom kilencedik hónapjában. Geréb Ági (gyengébbek kedvéért: kedvenc szülész-nôgyógyászból lett bábazsenink), kivitt kocsival és útközben mintegy mellékesen megjegyezte: "Megy egy szülés a Házban, jönnél?" - Hûha! Ez meglepett. Már hetek óta nyúztam Ágit, hogy kísérhessek egy szülést, mielõtt a saját kisbabám meglátja a napvilágot, hiszen utána egy jó darabig nem lesz erre lehetôségem. Ági nem lelkesedett különösebben az ötletért, hogy várandós kismamát dúláskodni engedjen, mivel a szülés-kísérés olykor kemény fizikai munka is lehet, ezért már-már feladtam a reményt, hogy teljesül a vágyam. Nem csoda, hogy ezek után váratlanul ért a hívás.
A biztonság kedvéért Ági meg is vizsgált, amibôl kiderült, hogy még egyáltalán nem nevezhetô nálam küszöbön állónak a szülés. Így aztán megszerveztem Levente fiam felügyeletét és maradtam.
Megtudtam, hogy a vajúdó pár történetesen ismerôs: Anikó és Zsolt, a felkészítõ tanfolyamon már találkoztunk, nagyon megkedveltem ôket.
Ôk is láthatóan megörültek nekem. Elsô babájukat várták. Ági megvizsgálta Anikót, de nem maradt ott, mert elôadást kellett tartania (Információs est az új érdeklôdôknek), így én maradtam a párral egész délután, míg Ági óránként benézett, hogy kövesse az eseményeket. Ez a "felállás" nekem szakmailag és emberileg is nagyon jó volt: Ági rám bízta a szívhangok idônkénti ellenôrzését a Dopplerrel (ultrahangos szívhang-hallgató), ami bizonyos mennyiségû szakmai felelôsséget jelentett, és úgy éreztem, egyebekben is sokat tudtam segíteni: Zsolttal felváltva masszíroztuk Anikó hátát, készítettem neki muskotályzsálya-olajos borogatást. A kontrakciók között sokat beszélgettünk. Éreztem, milyen sokat jelent Anikónak, hogy én már szültem ôelôtte és "tudtam", milyen úton halad ô épp végig. Ez a hite nekem is sokat jelentett, hiszen az asszonytársi tapasztalatba vetett bizalom a dúlaság intézményének egyik meghatározó motívuma.
Este 9 körül Anikónak már olyan fájdalmas kontrakciói voltak, amit én kb. 8 cm-es tágulásnál tartanék valószínûnek, a vizsgálat mégis mindössze 3 centit mutatott - elakadt a tágulás folyamata. Zsolt közben csodálatosan odaadó módon támogatta ôt és Anikó is bátran viselte az embert próbáló vajúdást, de Ágival már láttuk, hogy a kontrakciók nem végeznek hasznos munkát, csak kimerítik a vajúdót. Relaxációs technikáink sem segítettek. Ági aggódni kezdett, hogy Anikó nem lesz képes kitartani a tágulás végéig, hiszen már hajnali 3 óta ébren tartották a kontrakciók és kezdett elfáradni. Javasoltuk neki, hogy próbáljon meg aludni a szünetekben és magunk is pihenni tértünk a másik szobában. Éjjel kétszer is behívtak bennünket, amikor felerôsödtek a kontrakciók. Úgy tûnt, hullámokban jönnek: néhány igen erôs és hatékony kontrakciót félórányi hiábavaló fájdalom periódusa követett, amely érzésre ugyanolyan volt, mint a hatékony szakasz, de egyáltalán nem tágította a méhszájat. Hajnalra Anikó elérte a 7 centimétert és Ági újra bizakodni kezdett, mivel a vajúdás ismét haladni látszott és Anikó a kimerültsége ellenére jól viselte a helyzetet. Még soha életemben nem láttam senkit ennyi fájdalom közepette ilyen bátran viselkedni. Nem vagyok benne biztos, hogy én magam képes lettem volna rá. Saját 12 órás vajúdásom emléke gyerekjátéknak tûnt ehhez hasonlítva. Heroikus küzdelem volt. Ági, aki köztudottan mindent el szokott követni, hogy a szülés természetes módon történhessen és soha nem tenne ezzel ellentéteset nyomós ok nélkül, többször megkérdezte már Anikótól, nem akar-e véget vetni a szenvedéseinek és bemenni a kórházba - ugyanis Anikó kontrakciói sokkal fájdalmasabbak voltak annál, amit a vajúdásnak ebben a szakaszában normálisnak lehetett volna nevezni -, de ô minden alkalommal azt mondta, inkább marad és végigcsinálja.
Le a kalappal előtte!
Ági a vajúdás alatt többször is adott neki különféle homeopátiás szereket, de ezek sem hoztak lényeges javulást, hacsak nem azt, hogy valamivel többet tudott pihenni a kontrakciók között. Az éjszaka folyamán órákig ült a fürdőkádban is, de ez sem tudta feloldani a kontrakciók görcsösségét.
Reggel 9 körül kb. 8 cm lehetett. Ekkor egy szívhang-ellenôrzés során meghallottuk, hogy a baba szíve jócskán lelassult a kontrakció után, ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba, hogy egyrészt megbízhatóbban figyeltethessük a baba állapotát (CTG-vel), másrészt hogy vész esetén közel legyen a megfelelô segítség. Úgy tûnt, a kicsi babát túlságosan kimerítette a hosszú vajúdás.
9.20-kor már benn is voltunk a szülészeten (Csepeli Kórház), ahol egy ôsz hajú fôorvos fogadott, meglepôen kedvesen ahhoz képest, ahogy ma Magyarországon általában az otthonszülést tervezôkkel bánni szoktak, amikor mégis kórházba kell vinni egy-egy kismamát...
A fôorvos jóindulata ellenére a velünk történtek bánásmód tekintetében igencsak különböztek itt attól, amit az otthoni és születésházi szüléseknél megszoktunk. Például az elsô dolog, amit a fájdalomtûrô képességének eddigre már teljesen a végére érkezett Anikónak mondtak, az volt, hogy ne kiabáljon, ez náluk "nem szokás", majd szirupos hangon hozzáfûzték, hogy erre különben sincs szükség, mert az ô kismamáik mindig olyan remekül érzik magukat a kórházban, hogy csak na... Anikónak a vajúdás teljes ideje alatt nagyon nehezére estek és fájtak a hüvelyi vizsgálatok, még Ági óvatos keze alatt is nehéz volt a művelet. Amikor a kórházban először meg akarta vizsgálni az orvos, Anikónak épp fájása volt és nem azonnal feküdt fel a vizsgálóasztalra. Erre az orvos - jellemző módon - megjegyezte, hogy ő kontrakció közben is remekül tud vizsgálni... Ennek a megjegyzésnek a durvaságát csak az tudja átérezni, aki már vajúdott életében és tudja, milyen élesen-hasítóan rossz érzés, amikor valakit egy fájás kellős közepén, amikor a teljes figyelme a fájdalom tűrésére fordítódik, bármilyen kis mértékben is háborgatnak.  Anikónak is elkerekedett a szeme a döbbenettől, amikor meghallotta, mit mondott az orvos. Doktor urunk később természetesen azt sem tudta megállni, hogy ne közölje, hogy már negyven éve van a szakmában, következésképpen mennyivel jobban tud mindent, mint bármelyikünk. (Még sosem találkoztam magyar szülész-nõgyógyásszal – Ágin kívül –, akinek a szájából ugyanez a mondat ne hangzott volna el a velünk, tudatos döntéshozást igénylő, úgynevezett "nehéz" páciensekkel folytatott beszélgetés valamely pontján.) Azt szintén elmondta, hogy milyen opciók lehetségesek a szülés kimenetelét illetően: császármetszés, vákuum, fogó... ekkor Ági szelíden emlékeztette, hogy arra is elég jó esély van, hogy megszülethet a baba ezek bármelyike nélkül, hiszen ekkorra már 9 cm volt a tágulás és a szívhangok sem voltak túlságosan rosszak. Anikó nagyon félt, még mindig óriási kínok közt volt, de hihetetlenül bátran viselte. Ági próbálta őt védeni a légkörrel szemben valamelyes sikerrel, de nem a saját területünkön mozogtunk, így nem sokat tehettünk. Csak azért szurkoltunk, hogy legyen az orvosnak még egy kis türelme megvárni azt az utolsó 1 centimétert. Sajnos nem ez lehetett megírva a csillagokban, mert a baba szívhangjai tovább lassultak, sőt majdnem teljesen el is tűntek minden kontrakció után, ezért megszületett a döntés a császármetszés mellett.
Kint várakoztunk, amíg kijöttek a babával: egy két kiló hetven dekás parányi kislánnyal. Tüneményesen apró volt, rögtön beleszerettem.
Nem sírt, csak halk hangocskákat hallatott. Fáradtnak látszott, de hála Istennek egészséges volt. Az Anna nevet kapta. Zsolt a karjába vehette egy kicsit, de Anikóval már nem találkozhattunk, mivel altatásban végezték a műtétet. így aztán hazajöttünk – Ági kicsit “vert had” hangulatban, én még teljesen az események hatása alatt.

Este hazajött Zoltán és én hirtelen annyi szeretetet éreztem magam körül, hogy nem győztem bújni hozzá és érezni a közelségét. Talán furcsán hangzik egy harmincórás, nehéz vajúdás és a császármetszés elleni vesztett csata után, de egy bizonyos módon mégis győzedelmesnek érzem magam. Az emberi szívósságnak és bátorságnak olyan fokát volt alkalmam meglátni ebben a fiatal anyában, hogy e tanúság kiváltságáért már önmagában is hálásnak érzem magam.

  a vajúdás pillanatai
Anna két napos

Epilógus: Anikó két nap után visszatért a Születésházba lábadozni, a varratait már Ági szedte ki. Döbbenten és felháborodva láttuk, hogy függőleges metszést alkalmazott az orvos, annak ellenére, hogy ezt semmi nem indokolta. Ez nemcsak esztétikai problémát jelenthet Anikónak, de a vízszintes vágásnál rosszabbul is gyógyul, emiatt ezt a metszésformát már szinte soha nem alkalmazzák. Nagyon sokat kérdezősködtem aztóta szülészorvosoknál lehetséges ok után, de mindenki legfeljebb arra tudott gondolni, hogy az idős orvos csak a régi típusú metszéshez értett eléggé. Hogy aztán ez volt-e a valódi ok vagy valami “büntetés” gyanánt kapta Anikó a csúnya heget az otthonszülési kísérlet miatt, már sosem tudjuk meg. Mindenesetre Anikó következő, minden bizonnyal sikeres otthonszülésénél a hegre fokozottan figyelünk majd. :o)

Anna 15 hónapos


Honlapgazda: Noll Andrea